vargarockzsolt

Jó, rendben, Kihagyom ezt a verset, amit ŐK kérnek; nem, a másik két verset is még Kihagyom; ezt az utóbbi kettőt önként ajánlom fel, hogy Kihagyom, nem is nagyon tetszenek, ha őszinte vagyok, kicsit zavarosak, rossz pillanatban írtam őket, azokban az években a Díjak/Útlevelek/Életműkiadások/Rólam Szóló Összefoglaló Tanulmányok/Lakáskiutalások messze elkerültek és a Cica/Muci, Maca/Puci/Paca/Laca/Csacsa is éppen akkor lépett le és vitte el a takarékbetétkönyvet, bassza meg; viszont ezek fejében Tényleg, basszák meg! bennmarad a nagy Természetfestő/történelmi/morálfilozófiai/kultúrhistorikus/parabolisztikus nagy elégia/óda/himnusz/episztola/szonettkoszorú; persze erről nem fogják észrevenni, hogy Tényleg voltaképpen erről meg amarról vagy az ilyen meg olyan eseményekről szól, na, de aki tudja, az persze tudni fogja és észreveszi, aki Tudja, az majd Észreveszi; és ha ezeket kihagyom, akkor éppen 48/56/68/77 számú vers lesz a kötetben; ez is Utalás, persze csak az veszi észre, aki Megszámolja a verseket, na de majd gondoskodom róla, hogy legyen, aki Megszámolja, persze csak utólag, amikor már a boltban van, akkor Számolja Meg, majd ehetik a meszet vagy a kefét, basszus, OTT fenn ŐK, kinyalhatj…, na ezt azért mégsem; végül is senkinek sem használok, sőt a Magyar Irodalomnak egyenesen ártok, ha két/öt/hat/hat és fél évig nem jelenik meg kötetem. Stb.

13-14. oldal

[Bartók és Márai] „Pályájukat és részben mentalitásukat mégis ugyanaz a magyar világ határozta meg és befolyásolta döntően: a két világháború közti országban mindketten zsigerből gyűlölték a nácizmust és a bolsevizmust, mindkettejük sorsa az emigráció, és mindkettejük élete a számukra szellemi sivatagot jelentő Egyesült Államokban ért véget.
Itt írta Bartók 1943-ban az öttételes zenekari Concertó-t, benne a negyedik rész az Intermezzo interrotto (Megszakított közjáték) címet viseli. A „cselekmény” közismert, a leírás magától Bartóktól származik: „A költő szerelmet vall hazájának, de a nyers erőszak hirtelen félbeszakítja a szerenádot, durva csizmás emberek rárontanak, még hangszerét is összetörik.” A szerenád dallama Vincze Zsigmond (1874–1935) Kulinyi Ernő szövegére írt dala:
Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, mely eredetileg az 1922-ben bemutatott
A hamburgi menyasszony című operett áriája volt. Ám hamar önállósodott, és a Horthy-világ egyik emblematikus száma lett.”
Kroó György így írja le a zenei folyamatot: Az Intermezzo középrészéből gyors, heves, agresszív scherzo alakul. Melodikus anyaga akár a Víg özvegy-et, akár Sosztakovics VII. szimfóniá-jának – egy valószínűleg ott is programatikusan banális – részét idézi, persziflálja azt. A katonabanda, a cirkusz atmoszférája ez, brutális röhögés, csizma-zene, rettenetesen kegyetlen tréfa. Nem kell találgatnunk, hogy mit jelent, hiszen elsöpri az idillt, és megsemmisíti a honvágy dallamot.”

Részlet Szegő János Holmiban megjelent recenziójából:

Bán történetében, amely, ismeri el, „szélsőségesen szubjektív és ennek megfelelően bestiálisan igaztalan tenorban szól” (24.), hárman köptek csupán: Petri György, Kertész Imre és Márai Sándor. Márai az új kötet egyik kulcsfigurája, külön fejezetben foglalkozik vele Bán, itt pedig csak annyit ír le róla, hogy külföldön élt, és saját maga tiltotta le műveit, ezzel tudatosan döntött saját hatásnélküliségéről. Petrire ebben a történetben egy mondat jut, evidenciának veszi, hogy ismerjük Petri akkori viszonyát a hatalomhoz: „A Költő pályáját kívülről fújod, ezért ettől most eltekintek.” Ezek után rátérhet a harmadik tagra, Kertészre. „Kertész művét e szempontból még nemigen vizsgálták, mert az ebből a szempontból nem volt Feltűnő. Mert ellentétben Petrivel, Kertész nem volt Ellenálló, nem volt Ellenzéki. Csak éppen Köpött az Egészre. Nem ment Asztaltársaságba, nem járt Klubba, nem ment a népiesekhez, nem ment a zsidókhoz, egyáltalán nem ment sehova, így aztán Mószerolni sem tudott.” (24–25.) Akkor más nem is köpött az egészre? Voltak, akik másokról köptek, voltak, akik kussoltak, és mondjuk halkan merték maguknak merni a Kását? És volt Kertész Imre és Petri György, akik köptek az egészre? Azaz az Egészre? És mit csinált Hamvas Béla, Szentkuthy Miklós, Erdély Miklós, Konrád György, Csalog Zsolt, Nagy Gáspár, Nádas Péter, Pályi András? (A névsor korántsem teljes.) Hogyha Petri köpése mint ellenzéki köpés gesztusértékű, akkor miért nem számít annak Konrád György, Eörsi István vagy Csalog Zsolt köpése? Hogyha Kertész belső száműzetése, önként vállalt elszigetelődése, ha tetszik, az ellenzékiségre is köpő, tehát a köpésre is köpő köpése gesztusértékű, akkor miért nem számít annak Szentkuthy Miklós vagy Hamvas Béla köpése?

Részlet Sántha József Revizorban megjelent recenziójából:

A Főítészhez kapcsolódó tanulmányok közé sorolhatjuk az Illyésről, Petriről szóló elemzéseket, hiszen mindketten fontos szerepet kapnak az előző írásban, ellentétes előjellel, abban az értelemben is, s ez az írói sors furcsa fintora, hogy amíg a kései Petri nem, az öreg Illyés, akiről manapság csak hallgatni illik, képes volt megújulni, hiszen Minden lehet című kötete tagadhatatlanul a hetvenes évek egyik legnagyszerűbb, talán azóta is kevésbé méltányolt költői megszólalása. Fontos írása a kötetnek az Esterházy Javított kiadásáról szóló tanulmány, amelyben Bán E.P. apjának lelepleződése okán a „realizmus diadaláról” beszél, és talán túl szigorúan E.P. egész életművét teszi bizonyos szempontból kérdésessé. Helyesebb lenne talán úgy fogalmazni, hogy ez a fajta naiv, gondtalan optimizmus, familiáris idill bele van írva az életműbe, olyasfajta védjegye ennek a múlhatatlanul zseniális prózának, mint Tandori verebei vagy felső gombig bezárkózó nagyvárosi magánya, s a jós-szemű Radnóti Sándor már a Termelési regény megjelenésekor tájékoztatott ennek lehetséges veszélyeiről: „Ez a közhely bursikózan-bohócosan modernizálva sajnos benne van a regényben.” S Balassa is némiképp a kezdet túlzottan oldott léha hangjára fülel, amikor azt sulykolja: Alászállni!