Ez egy fantasztikus történet egy amerikai srácról (egy kicsit hasonlított Holden Caulfieldra), aki kezdetben igyekszik tönkre tenni a saját életét, és ez már majdnem sikerül is neki, de a válságos pillanatban az író – a véletlen formájában – közbeavatkozik. Én nem haragudtam meg érte, hogy a könyv egyharmadánál nem halt meg a főhős, de innen kezdve kissé gyanakodva figyeltem az eseményeket.
A továbbiakban új szereplő tűnik fel a színen, egy vénember, és a könyv középső harmadában ő a központi figura. Meg kell vallani, ritka undorító karakter volt, biztosan sokáig fogok emlékezni rá.
A fiatal srác és a vénember sorsa összekapcsolódik, és feltárul a múlt is, amely izgalmas, kalandos történetekkel szórakoztat. :)
Aztán a könyv befejező részében felbukkan A Férfi Aki Kalapot Visel. Ez a fickó egy kész szerencsétlenség, de ugyanakkor mégis a szívembe zártam. Gondolkoztam azon is, hogy megváltoztatom a nick nevemet az övére, de inkább mégse.
A könyv végén van egy hosszú menetelés a Csendes-óceánhoz, és egy nagyon romantikus kép zárja a történetet.
Röviden ennyi a könyv, de ez a rövid leírás csak zanza, valójában semmit sem árul el erről a regényről. Ez egy nagyszerű könyv (nem érdekel, hogy a New York trilógia híresebb, azt még szerencsére nem olvastam), csak el kell tudni fogadni a játékosságát, az iróniáját. Valójában a reménytelenségről, a magányról szól, és arról, hogy a sors és a véletlen tehet egy szívességet. Isteni igazságszolgáltatásnak nyoma sincs. A főszereplő tulajdonképpen csak a szerzőnek köszönheti, hogy életben maradt. Ugyanakkor a történet kicsengése mégsem pesszimista, látszik, hogy egy olyan fiatal ember írta, aki élvezte az írást, mindent megtett azért, hogy önmagát és az olvasóit is szórakoztassa – már amennyire ez egy ilyen történet mellett lehetséges.
Ha az olvasó a klasszikus realista regényekkel szemben megszokott elvárásokkal közeledik e műhöz, akkor csalódni fog. Ha viszont nyitott szívvel, és a cselekmény szimbolikusságát és játékosságát elfogadva, akkor emlékezetes olvasmánnyal gazdagodhat.
karcok:
Nikola Tesla, a váltóáram felfedezője
„Amikor Tesla négy centtel a zsebében áthajózott Amerikába, először megpróbálta eladni Edisonnak a találmányát, de az az ökör elutasította…
…Edison persze nyomban támadásba lendült. A váltóáram életveszélyes, mondta, agyoncsapja az embert, ha csak a közelébe merészkedik. Hogy bebizonyítsa az igazát, szétküldte az embereit mindenfelé az országban, hogy bemutatókat tartsanak különféle vidéki és városi vásárokon. Egyszer én is láttam egy ilyet, amikor még egészen kicsi voltam, majd a nadrágomba csináltam tőle. Állatokat vonszoltak a színpadra, és elektromos árammal agyonütötték őket… Így született meg a villamosszék gondolata. Edison találta ki, hogy demonstrálja a népnek a váltóáram veszélyességét, aztán eladta a Sing Singnek, ahol mind a mai napig használják. Bájos, nem? Ha nem volnának ilyen szép dolgok a világon, a végén előbb-utóbb még cinikussá lennék.”
172-173. oldal
Véletlenül összeakadt a tekintetünk; Tesla azonban egyenesen keresztülnézett rajtam, mintha egyáltalán nem is volnék ott. Egészen hihetetlen, borzalmas pillanat volt. Éreztem, ahogy tekintete belefúródik a szemembe, átmegy a koponyámon, és hátul a tarkómon kijön; ahogy felperzseli az agyvelőmet, hogy szinte sistergett, egy marék hamu maradt csak utána. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy nem vagyok semmi, tulajdonképpen nem is létezem. Ez mégsem kavart fel olyan értelemben, mint gondolná. Első pillanatban fölbe gyökerezett a lábam; amint azonban elmúlt a sokkhatás, határozottan új erőre kaptam tőle, mintha csak valami csodás módon sikerült volna túlélnem saját halálomat. De nem, ez így nem jó, nem egészen erről van szó. Mindössze tizenhét éves voltam, alig nőttem ki a gyerekkorból. Amikor Tesla tekintete áthatolt rajtam, első ízben volt alkalmam megízlelni a halált. Ez jobban megközelíti, amire gondolok. Éreztem a mulandóság ízét a számban; és abban a pillnataban megértettem, hogy nem élek örökké; hogy előbb-utóbb nekem is meg kell halnom. Elég sok időbe telik, míg az ember megemészti ezt; amint azonban megemésztette, egyszerre minden átrendeződik a belsejében, többé már nem lesz ugyanaz az ember. Tizenhét éves voltam – és szempillantás alatt egyszerre minden kételyt kizáróan tudatosult bennem, hogy az életem a sajátom; csakis az enyém és senki másé.
… ahogy repülnek a ködben, roppant madarak, az óceán fölött…
Victor bácsi később elmesélte, hogy az apját eredetileg Fogelmann-nak hívták, de az Ellis Island-i bevándorlási hivatal tisztviselője önkényesen megcsonkította a nevét, így lett belőle Fog, egy g-vel, vagyis „köd”. Ez szolgált amerikai családnevünkként 1907-ig, ekkor ugyanis megtoldottuk még egy g-vel. A Vogel németül annyit tesz, mint madár, oktatott bácsikám; képzeletemet felcsigázta, hogy ily módon egy másik lény is lakozik bennem. Merész őseim számára a repülés tudománya nyilvánvalóan a legmagátólértetődőbb dolog lehetett. Szinte látni véltem, ahogy repülnek a ködben, roppant madarak, az óceán fölött – meg sem pihenve, míg nem el nem érik Amerika partjait.
10. oldal