Melyben Talamon Alfonz, a fiatalon elhunyt felvidéki magyar író alteregója, Samuel Borkopf, a zsidó kocsmáros mesél maga és barátai dicső tetteiről, elsősorban a kocsmázás és ivás gyönyörűségéről, és sajnos nyomorúságos következményeiről, bár ez utóbbiról inkább csak kötelességtudóan, hiszen inkább tárgya ezen anekdotikus novellafüzérnek a vidám kaland, amelyben a kocsmalovagok részesülnek.
Itt csupán felsorolásszerűen említenék meg néhányat e legendás alakok cselekedetei közül, kísérletet nem téve arra, hogy a jeles szerző stílusát, végeláthatatlanul burjánzó mondatait utánozzam, miképpen arra sem, hogy a helyszínt, Galánta kisvárosának békebeli, Krúdy és Hrabal írói világát idéző hangulatát felfessem.
Az utószavából idézek, melyet a pályatárs, Grendel Lajos fogalmazott, irodalmi igényességgel:
A könyv a polihisztor, hatalmas erejű és óriási munkabírású Schön Attila, a szeszek illatát már hét mérföldről megérző Stofek Tamás, a hősszerelmes Béla von Goffa, a bumfordi, feneketlen gyomrú Herr Vincenzo, a cukorgyári képviselő Pepik Zefstein és az ő ismerőseik és barátaik tetteit őrzi. (…)
Magyarok és németek, keresztények és zsidók élnek egymással többé-kevésbé békében ezen az áldott helyen, ahol mindenki mindenkit ismer, s még a gazdag Kuffner bárót sem zaklatják holmi szocialisták. A várost ugyan meglátogatják Prónay különítményei és a Tanácsköztársaság vöröskatonái is, de hiába fosztogatnak, rabolnak és gyilkolnak, a polgárok egymás iránti szolidaritását nem tudják megtörni. Komolyabb háborúság csupán akkor tör ki közöttük, amikor lángba borul a cukorgyár, s az egymással versengő magyar és német tűzoltóbrigád derék ifjai az elsőség, a hírnév és a szép lányok kegyeinek kedvéért egymást locsolják ahelyett, hogy a tüzet oltanák. (…)
Mulatságos epizódja a könyvnek az is, amelyben Samuel Borkopf az első filmvetítésről számol be. A nagy esemény akkor vesz drámai fordulatot, amikor kiderül, hogy a mozigépész Schön Attila és mások fenyegető unszolására sem képes rávenni a vásznon megjelenő hölgyet arra, hogy végre minden ruhadarabját levesse. Hiába vetítik le újra a filmet, a hölgy mindig hajszálra pontosan ugyanazt teszi, amit az előző vetítések során. Iszonyatos botrány keveredik a dologból, és a mozigépész örülhet, hogy a végén nem hagyja ott a fogát.
Vagy az a jelenet, amikor Kuffner báró automobilt vesz, és a fáradhatatlan Schön Attilát bízza meg, hogy zászlóval a kezében, az automobil előtt futva jelezze a balesetveszélyt a város polgárainak, akik automobilt most láttak először életükben.
A komikum sok helyen csap át groteszkbe, s ilyenkor mintha egy Hrabal-novellából készült Menzel-filmet látnánk.
A könyv sajátossága a szerzőre egyébként is jellemző hosszúmondat, amely gyakran több oldalon keresztül is tart, és ezzel az olvasót erősen próbára teszi. Ezek egyik remek példányát, szorgos és gondos munkával bemásoltam. Az az idézet két mondatból áll, és a könyv egy fejezetét alkotja, és ismertetőm végén olvasható.
Ami most következik, a könyv utolsó mondata, és kissé szomorkás. E posztumusz kötet egy fiatalon elhunyt nagyon tehetséges magyar írónak állít emléket, ezért talán még a költőisége és pátosza is megbocsátható.
Őrhelyemen, gyűrött huzatú ágyam mellett álmatlanul strázsálva várlak benneteket, barátaim, hogy poharat emelve oszlassátok el gyerekes félelmem az elalvástól, gyertek, kóstoljátok meg az idén főzött eperpálinkámat, amit hozzáértők csak éjszaka fogyasztanak, amikor a nedűt bársonyos párnaként, csitítóan öleli magához a sötétség, amennyiben szerencsénk lenne, meghallhatnánk a légtérben úszó aeroplánok motorjainak duruzsoló hangját, találgathatnánk, nem a parókia irányába tart-e, akkor, mikor már minden fortélyos bájuk eltűnt ezeknek a masináknak, esdekelve kérlek benneteket, barátaim, mentsetek ki a siralomházamból, ahol már alig várják, hogy lehunyjam a szemem, máris az egykoron magukat megrövidítetteknek érző hazajáró lelkek készítik a dézsákba a mosogatólevet, hogy elveszejthessenek, egyikünket a másik után, szemünk az elmúlás kendőjével takarva be.
Idézet:
Melyben [az emlékbeszélyek írója a reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom) öröklött korcsmájában] egészen röviden rámutat az ábrándozás minőségeinek különbségére.
Azt hiszem, felesleges hangsúlyoznom, barátaim, mennyire a szívemhez nőttetek, felnyitottátok szemem, hogy többet értek számomra, mintsem hogy a gyári intézők, valamint számfejtők segítségével nyomorúságos heti béretek egyenesen az én zsebembe vándoroljon anélkül, hogy egyetlen fillért is kaphattatok volna belőle, drágábbak vagytok, mintsem az asszonyotok és porontyaitok szidalmait hallgassam unos-untalan, kik bennem hiszik, megmagyarázhatatlan módon bennem látják megrontótokat, pedig tudom, én csupán segédeszköze vagyok, hogy elfojtsátok vagy fellobbantsátok a lelketekben, gondolataitokban leledző buja, vad ábrándokat, kiélhessétek vágyaitokat, esetleg teljesen profán, útszéli módon leigyátok magatokat a sárga földig, ott egyesüljetek a porral, hiszen ősanyagából lettünk és azzá leszünk egykoron, tehát nem haszontalanság hozzászokni, miközben eszmék, nézetek csapnak össze bennetek szenvedélyesen, szavak szikráit hányva, akár a havon csillanó januári nap, jólneveltségetek, szemérmetek vív csatát a lelketek félreeső bugyraiban megbúvó ördögökkel, s ilyenkor közétek telepszem, átadom magam a megújuló, örvénylő fecsegésnek, a részeg nevetésnek, ahogy önmagunk gúnyoljuk meg a minket megvető kispolgárokat, akik a keresztény józanságot emlegetik, míg mi ábrándos, telt mellű, palanillatú kisasszonyokkal álmodunk, gazdagságról, feneketlen hordókról, addig ők rideg ágyukban, nehéz, zsíros vacsora után a kamra eldugott zugában a pókok beszőtte tompa kisbaltáról merengenek, mellyel legszívesebben feldarabolnák a szabadságuk minduntalan megnyirbáló, folyó ügyeikbe belebeszélő, s mellettük horkoló asszonyukat, vagy egyéb más úton remélik a szabadulást józan életüktől, merthogy jól ismerjük ezeket, igaz, barátaim, s mosolygó, elnéző megvetéssel figyeljük, ha míg asszonyaik távol vannak, fékevesztett orgiákba vetik magukat, részeg gurgulázással szipogva emlegetik múltjukat, mikor is harámbasaként működhettek, gondterhelten kifogásokon törik fejük, mellyel elfogadható magyarázattal szolgálhatnának, ha majd felelősségre vonják őket, vizenyős fojtogató álmaikban varangyok között csúszkálnak, s zavartan dadognak valamilyen hétköznapi vétségről, ha gyónni mennek, kétségek közt hányódnak, vajon azzal az átlátszó csellel túljárnak-e a mindenható eszén, ki, úgy tetszik, mikor kioldalognak a félhomályos mellékhajóból, még zordabbul néz le rájuk a tehetségtelen piktor mázolmányáról, míg mi gondtalanul régi szeretőket idézünk meg, kik bennünket már azóta számtalanszor elfelejtettek, bájos szereplőket ecsetelünk, fehér combokat, ágaskodó mellbimbókat, érzéki ajkakat, s újbóli felbuzdulással szeretnénk boldoggá tenni őket, sokkal gyengédebben, furfangosabb kifinomultsággal, mint egykoron, gördülékenyebben hazudva a temérdek mézes szót, mesterkélten igaz szenvedéllyel harapva kemény, feszes testüket, melyek mindenkor kiszolgáltatottan és tárulkozóan hevertek előttünk, mégis megközelíthetetlenül, felmelegíthetetlenül, hatolhattunk bármilyen milyen mélyre is, ha vérbő izmok, hajlékony inak között hajszoltuk gyönyörünk, s csak mikor elpilledve hajtottuk fejünk a keblekre, hallhattunk a sóhajokból és vívódásokból valamicskét, ám mindazt elnyomta elégedett lihegésünk, ahogy eltelve önmagunk csodálatával, követeltünk és alattomosan kényszerítettünk, hogy csakis a mi nyavalygásainkkal foglalkozzanak, csillapítsák az alkohol utáni sóvár remegésünk, csókolják és becézzék testünk, mely a beleinkig bűzlött a törkölytől, dicsérjék görnyedt gerincünk, ráncos pondróhasunk, majd idővel, mikor mindannyian hűtlenül otthagyjuk őket szobáikban, magunkkal vonszoljuk felelőtlen ígéreteinknek a lépcsőházban már foszló palástját egy másik szerető miatt, akinek hangjában még őszintébbnek érezzük a rajongást, észrevesszük, valójában az otthagyottak távoznak el mellőlünk, s hogy rossz lelkiismeretünk megnyugtassuk, fátyolos hangon emlegetjük őket csupán, lassan legendássá színezzük alakjukat, könnyelműen megígérjük egymásnak, hogy felkeressük házukat, melyre már alig emlékszünk, megkeressük, ajándékokkal halmozzuk el mindnyájukat, elbeszélgetünk velük, újra szerelmet vallunk nekik, viszont soha egyikünk sem kérdezősködik utánuk, a környéket, ahol laktak, messze elkerüljük, mintha gyógyíthatatlan kór fertőzésétől tartanánk, szívünk összeszorul, ha hozzájuk hasonlót pillantunk meg, megrettenünk, hátha az egyik közülük ránk ismer, mivel mi tudjuk a legjobban, milyen kínos dolog szembesülnünk múltunk immár dicstelen fejezetével, ellenben amikor egyedül maradunk, számtalanszor azt képzeljük, hogy egykori szeretőnk vetkőztet, hosszú percekre lehunyjuk szemünk, várjuk, hátha végigcirógatja testünk egy borzongató, kígyózó utat bejáró kéz, de csak mirigyeink párolgása csalogatta rovarok mászkálnak karunkon. Bizony, barátaim, egyedül az ábrándozás maradt meg nekünk, éppen elegendő az életből.
