De hiszen azért ír valaki, vagy azért csinál bármit, ami irodalmi vagy művészeti tevékenység, mert ugyanarra az anyagra, amelyre másoknak nincs reflexiója, neki van.
Nádas Péter
Az történt, hogy ő elég gyakran telefonált nekem, én pedig hol visszahívtam, hol meg nem. Azon az estén a feleségem fogadott, hogy Hajnóczy már többször telefonált. Fáradt voltam, és nem volt kedvem egy végeérhetetlen telefonbeszélgetéshez. Ilyenkor ő monologizált, én hallgattam, próbáltam úgy reagálni, hogy az ne legyen rossz neki, de ne is kötelezzem el magam semmire, mert nem, nem akartam szoros kapcsolatban lenni vele. Fájt, nehezemre esett, és magam is őrült vagyok, nem, szóval nem. Nem hívtam vissza, de félóra múlva ismét hívott, és azt mondja, hogy most fogjam az írógépet, és azonnal menjek oda hozzá. Minek az írógép és miért menjek én hozzá? Mert a gépírónő nem tudja elolvasni a kézírását, és neki holnap reggel be kell vonulnia a Völgy utcai kórházba, diktálni akar.
[…]
Ő tehát oda bevonul, és még előtte le kell gépelni valamilyen kéziratát. Senki másnak nem tudná lediktálni. Pillanatokon belül legyek ott, vegyek egy taxit. Teljesen praktikus jószolgálati tevékenységről volt szó, fogtam az írógépet és taxit rendeltem. Odaértem, letettem a gépet az asztalra, befűztem a papírt, vártam, hogy diktálni kezdjen. Ilyesmiről persze szó sem lehetett, mert monologizált. Egy szót sem értettem belőle, egy árva szót sem, csak annyit értettem, hogy a félelmeinek és a szorongásainak a mélypontjára ért. Azt is érzékeltem, hogy valaki otthon van még. A felesége nem volt otthon. Valaki motozott a szomszédos szobákban, és ezekhez a puszta zörejekhez kötötte a dühét és a gyűlöletét. Mintha ez a személy lenne minden baj egyedüli oka. Én meg ott ültem az írógép mellett, hallgattam és vártam. Magukat a szavakat sem lehetett érteni, mert valószínűleg tele volt tömve gyógyszerrel, és alig forgott a nyelve. És, miközben monologizált, valami furcsa tevékenységet is végzett. Az ágy nem volt bevetve, széthányt ágy volt, amiből talán akkor kelhetett föl, és a matrac alól kivett egy kulcsot, a kulccsal kinyitott egy egy ilyen régimódi íróasztalt, valami szekreterfélét, ebből kivett egy kulcsot és egy vaskazettát, kinyitotta a vaskazettát, abból kivett egy újabb kulcsot, ezzel a kulccsal kinyitott egy ruhásszekrényt, amelynek az alján ásványvizes üvegek álltak, húzott egyet az ásványvízből, majd az egészet megismételte visszafelé. Visszazárta az ásványvizet, vissza a kulcsot a kazettába, a kazetta kulcsát a szekreterbe, és a szekreter kulcsát a matrac alá. Ezt újra és újra megismételte, mintha valamilyen utasítást teljesítene. Talán a pszichiátere javasolta, hogy ne csak az italhoz, hanem még az italt pótló ásványvízhez is nehezebben tudjon hozzáférni. Mert nem ez a tevékenység volt kényszeres, hanem a monológ volt kényszeres.
Közben persze mentek a percek, az időnek nem volt számára többé funkciója, én viszont fáradt voltam, túl sok józanság és túl kevés karitatív érzés volt bennem ehhez az egész dologhoz, tehát folyamatosan próbáltam rávenni arra, hogy végre írjunk, diktáljon. Végül is diktálni kezdett, de nem értettem.
[…]
Egy füzetből olvasott. De nagyon nehezen értettem. Olyan rosszul artikulált, hogy nem lehett érteni, vagy éppen olyan halkan beszélt, hogy nem lehetett hallani a hangját az írógép kopogásától. Pedig szerettem volna mindent úgy csinálni, ahogy egy tökéletes gépírónő csinálja; nem kérdez, nem gondolkodik, leírja. Ráadásul nem lehetett tudni egészen pontosan, hogy mi tartozik a leírandó szöveghez, mert állandóan motyogott magában. A szöveggel kapcsolatos belső problémáit megbeszélte önmagával, és nem jelezte, hogy ez most nem a szöveghez tartozik. Ha pedig valamit elrontottam vagy nem értettem, akkor üvöltözött, káromkodott, szitkozódott. Nem úgy általában, hanem személyre szabta, és bármiként igyekeztem, sikeresen megbántott. Nem értettem, hogy miért ülök itt, és miért csinálom. És nemcsak írnom kellett és tűrnöm, hanem csodálnom minden mondatát. Ha nem csodáltam eléggé, akkor megint csak szitkozódott Éreznem kellett, hogy miként kényszerülök bele az életének a logikájába. Néha jeleztem, hogy ebből elég, nem csinálom tovább, vagy föl is álltam, hogy jó, akkor most elmegyek. Ilyenkor mindig kiegyezett, mert azért mégis fontosabb volt, hogy maradjak. Egy ilyen pillanatban történt, hogy ő is fölpattant, azt hittem, megver, de átölelt. A szeretetvágynak ezt az agresszív formáját én enyhén szólva megvetem; önsajnálatra van építve és nem a másik ember szeretetére vagy tiszteletére. És ez nem csak az ő betegsége volt, hanem általánosan elterjedt, valamennyiőnket érintő nemzeti betegség. Azért szeress, mert nekem rossz! Ezt én nem tudom követni.
Négy óra telhetett el, és alig írhattunk le többet, mint másfél oldalt. Egy idő után rájöttem, hogy nem az a fontos, hogy bármit leírjak, hanem az a fontos, hogy valaki ott legyen. Valamivel éjfél után, vagy még később, végre megérkezett a felesége. És ez teljesen világossá tette a helyzetet. Azért kellett ott lennem, nem nekem, valakinek, bárkinek, akárkinek, hogy ezt a négy órát, hat órát, nem tudom én, hány órát, amíg a felesége nincsen ott, valahogyan áthidalja. Neki ez beláthatatlanul hosszú idő lehetett. Olyan hosszú, mint amikor egy beteg gyereket apuka és anyuka magára hagy, és akkor ez a pokol örökkévalósága, holott csak a patikába mentek. Vele is rögtön kiabált, sajnos, nem tudok mást mondani, minősíthetetlen, embertelen hangon beszélt. De az asszonyról ez lepergett. Hihetetlen, hogy milyen szépség sugárzott ebből az asszonyból. Ilyet én még nem láttam. Nem szeretet sugárzott belőle, hanem egy kegyes nővér mindenre figyelmes érzéketlensége. Mint aki valamilyen sokkal fontosabb célt követ, tehát nem lehet érzékeny olyan kicsinységekre, mint amilyen egy káromkodás. Néhány szót is váltottunk, de láttam az arcán, hogy az égvilágon semmi szükség nincsen itt rám. Hajnóczy pedig attól kezdve egyetlen pillantásra sem méltatott. Gyakorlatilag nem érzékelte a távozásomat. Ez volt az utolsó találkozásunk.
Szerdahelyi Zoltán: Beszélgetések Hajnóczy Péterről
részletek
116-119. oldal
