”Bizony, Franz K. is megirigyelné azt a látványos átváltozást, melyen a fehér ember ment keresztül az amerikai kontinensen, rovar helyett halálos vírussá változva.”
Ezzel a fenti erős mondattal indít Bán Zsófia 2000-ben megjelent esszékötetében, és egyben meg is jelöli tárgyát: Amerikát, egy Kafkán iskolázott európai szemszögéből. Kicsit pontosítva: az amerikai kultúra, irodalom és képzőművészet néhány jellegzetes, ikonikus jelenségét vizsgálja, elemzi, gondolkodik róla. Még pontosabban íme a kötet tartalomjegyzéke:
HARMADIK TÍPUSÚ TALÁLKOZÁS – Amerika felfedezésének 500. évfordulója, Amerikából nézve
TEST ÉS VÁGY – amerikai divatvilág a századvégen
A FORGÓTÁRCSÁS MŰVÉSZ – Laurie Andersonról
EMLÉKEK HÚSRÓL ÉS VÉRRŐL – A cyberpunk befejezetlen jövőképei
A DEKONSTRUKCIÓ SZELÍD MOTOROSA – Robert Pirsig: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete
YUPPIKAROSZ BUKÁSA – Bret Easton Ellis: Amerikai Psycho
GERTRUDE, A NEVELŐNŐ – Gertrude Stein: Három élet
MOZGÁSBAN – Az öreg Williams esete az ifjú posztmodernnel
FRIDA KAHLO – A másik, aki ugyanaz
„A STÍLUS MAGA A NŐ” – Georgia O’Keeffe
A HALLGATÓLAGOSSÁG REJTÉLYE – Joseph Kosuth kapcsán
A kötet első írása 20 éve született, de most is érvényes és friss, pedig azóta volt iraki háború, 2001. szeptember 11., Clinton 8 év, ifjabb Bush 8 év, és most Obama.
Nagyon alapos filozófiai műveltség és minden új iránti fogékonyság, nyitottság jellemzi ezeket az írásokat.
De nem sokat okoskodok, akit mélyebb elemzés érdekel, annak érdemes megnéznie Takács Ferenc recenzióját, amelyik a Mozgó Világban jelent meg, Szárnyaszegett posztmodern? címmel.
Annyira tetszett, hogy amint befejeztem, újraolvastam a 2008-ban megjelent Próbacsomagolás című esszékötetét is.
Karcok:
„Azért festem saját magamat, mert olyan gyakran vagyok egyedül, s mert én vagyok az a téma, amit a legjobban ismerek” – írja Frida, s e szavakkal belép Tükörországba. Ott pedig kietlen, puszta tájat talál, ahol a magány, a fájdalom, a kínzó vágy, a hiány és az üresség honol.
„Ez vagyok én, ez az én testem, ezek az én sebeim.”
(Bán Zsófia idézi Frida Kahlo-t)
A kategorikus Igen és Nem pedig nemzették vala Intolerenciát. Intolerancia gyermekkorában okos, szép kisleány volt, felnőtt korában azonban démonná változott. Nyomában háborúskodás, halál és pusztulás virágzik a mai napig.
Bán Zsófia: A dekonstrukció szelíd motorosa
Egy rituálén alapuló civilizációban azonban az improvizáció fogalma ismeretlen. Nincs helye az eleve meghatározott és szigorúan körülhatárolt szabályok és rítusok rendszerében: az improvizáció az a képesség, amellyel a véletlenre reagálunk; amellyel beépítjük azt a valóságba, s amellyel semlegesítjük, illetve optimális esetben a saját javunkra fordítjuk. Lehet persze a véletlennek valamilyen szakrális jelentést tulajdonítani, lehet a véletlent sorsnak, eleve elrendelésnek, az isteni akarat megnyilvánulásának, epifániának tekinteni, egyet azonban nem lehet… nem lehet elvitatni az újdonságát. [Legalábbis egy modern társadalomban.] Az amerikai bennszülöttek számára azonban, akiknek ciklikus időképük volt, nem létezett az új fogalma; minden csupán a ismétlődése, visszatérése volt valami korábban létezőnek. – írja Bán Zsófia egy esszéjében (Amerika felfedezésének 500. évfordulójára).
