Maigret nincs itt.
A főszereplő, Kees Popinga, átlagos polgár, aki egy álmos holland kisvárosban éli rendezett és unalmas életét. Biztos egzisztenciája, boldog családja és jó állása van. Szép házban lakik, esténként vacsora után a kandalló mellett szivarozik, a rádióból komolyzenét hallgat, és hetente egyszer ellátogat a helyi sakk klubba társasági életet élni, kikapcsolódni.
Egy váratlan esemény miatt azonban ámokfutásba kezd, kapcsolatba kerül a francia alvilággal, és nem sokkal később a párizsi újságok már úgy emlegetik, mint a holland szatírt.
– Mi ütött magába, Popinga úr? – teszi fel a kérdést a regény vége felé Lucas felügyelő, de valójában nem vár választ.
Az izgalmas cselekményt szinte végig Popinga szemén keresztül látjuk, megismerjük minden fontos gondolatát, de Lucas felügyelő kérdésére biztos választ mi sem adhatunk.
Jules Maigret főfelügyelő, a párizsi rendőrség gyilkossági csoportjának vezetője – Georges Simenon bűnügyi regényeinek állandó főszereplője – hiányzik a történetből. Márpedig az ő specialitása, hogy egészen közel megy a bűntettek elkövetőihez, megismeri közvetlen környezetüket, motivációjukat, és a hamis látszatokat felfejtve fényt derít az igazságra.
Ez az igazság néha a jog eszközeivel nem kezelhető, ezért Maigret időnként átlép a törvényeken, van olyan tettes, akit futni hagy, más esetben felrúgja a hivatalos eljárási szabályokat, hogy a bűn elkövetőjét csapdába csalja – mindig egy sajátos, elvont igazság nevében. Ez az igazság Maigret saját igazsága, gyakran nem egyezik a társadalom nem hivatalos, de érvényes normáival, amely a hatalom és a pénz birtokosait más, enyhébb elbírálásban részesíti, mint a kisembereket. Az átlagos olvasó a privát életében maga is ezt tapasztalja, ezért maradéktalanul azonosulni tud a főfelügyelő gondolkodásával, aki így mintegy modern Robin Hood, az ő nevében is igazságot tesz.
Nincs Maigret, nincs külső, objektív nézőpont, nincs igazság – egyébként ez szerepel a könyv utolsó mondatában is.
Mikor ezen gondolkoztam, Füst Milán Feleségem története című nagyszerű regénye jutott az eszembe, ahol – a teljesen egyoldalú narráció miatt – az olvasó végig bizonytalanságban marad, nem tudja, hogy jogos-e a féltékenység, vagy csak a főhős paranoiájáról van szó?
Simenon könyvében a külvilág véleményét megismerjük, újságok cikkei szólnak a bűncselekményekről, de ezek a híradások torzítják a valóságot, részben az információ hiány, részben a műfaji korlátok miatt. A főszereplővel kapcsolatba kerülő személyek véleményét is olvashatjuk – azonban ezek is irrevelánsak, mert vagy csupán előítéletes közhelyeket hangoztatnak, vagy maguk is tanácstalanok.
Maradna még Popinga úr, aki viszont teljesen megbízhatatlan megfigyelő. Eldönthetetlen, hogy minek tekintsük: paranoiás gyilkosnak vagy a körülmények esendő áldozatának? Cselekvő hősnek, aki kilép korlátai közül, és a lét ürességének XX. századi paradigmájára keresi a feleletet, vagy lúzernek, aki fantasztikus téveszméket hirdet a szabadságról, és akit aztán a valóság kíméletlenül bedarál.
Ez a regény 1938-ban jelent meg először, ezért azt talán hiányolhatjuk, hogy nincs benne a világháború, az államilag szervezett irracionális téboly előérzete. Ugyanakkor az egzisztencialista kérdésfeltevés és a válaszok posztmodern bizonytalansága érdekes és aktuális olvasmánnyá teszi azok számára is, akik egy krimitől nem csupán izgalmas sztorit várnak.