Én meg tovább…
Éjszaka közelebb bújt hozzám a lányom.
– Apu! Úgy félek!
– Én is – mondtam.
Ezen elcsodálkoztunk mindketten.
– Nem ezt kell ilyenkor mondani – igazított ki fél perc múltán. – Hanem hogy ne félj, kislányom, majd én megvédelek.
– Ne félj, kislányom! Majd én megvédelek.
Ennyi volt csak. Még néhány másodperc, és a gyerek édesdeden brummogott a mellemen.
Én meg féltem tovább.
Első megközelítés:
Mi marad meg egy ember életéből? Egy sírkő a temetőben, amelyre virágot tesznek, vagy egy szép, kerek, simára koptatott kavicsot. A virág elhervad, a kavicsot elsodorja a vihar, a rokonok és barátok emlékképei elenyésznek. Ír egy könyvet, ő akar lenni a magyar Bukowski, és a könyvet alig olvassa el valaki. Nem túl érdekes könyv, egy ember életéről szól, élt valamikor a XX. század végén és a XXI. század elején. Szerette a jó zenéket, írt is róluk cikkeket különböző lapokba, de az egész nem volt valami nagy durranás. Nem baj, ennyi az élet. (Volt egy csomó szerelme, néhány barátja, meg családja is, de ez nem fontos, nem tartozik ránk, ezekben nincs semmi különös.) Ennek a fickónak van néhány olyan sora, mondata, amelyet érdemes megjegyezni. Ezek a sorok, ezek a mondatok, elbújnak ebben a könyvben, néhol unalmas, érdektelen, néhol művészieskedő, az automatikus írás stílusát követő sorok és mondatok között.
A szerzőnek biztosan fontos ez a könyv, életének a naplója, rövid novellákba, karcokba rajzolva, de engem nem fogott meg. Lehet, valaki rátalál majd, és jelent majd valamit a számára, és akkor az egész nem volt hiába.
És egy másik:
Akinek nem tetszik, az bekaphatja. Van benne egy csomó jó sztori, marha jó zenékre hívja fel a figyelmet, ráadásul Marton László Távolodó nagyon szimpatikus pasas. Érdekes könyv.
Továbbváltozások
Nyugtalan álmomból ébredve Franz Kafkává változva találom magam. „Talán hallucinálok!” Az arcomba csípek, testemre eresztem a hideg zuhanyt, majd további azonosítás végett leemelem a polcról Pók Lajos Kafka-könyvét és fellapozom a képeket. Ám hiába. Semmi nem lehet olyan csalóka, mint a fénykép. Hiszen az igazság – a szív dolga. És a szív csak a művészet által közelíthető meg.
…
Otthon kiülök a konyhába és Jan Garbarek lemezeit hallgatom. Lefekvés előtt altatót veszek be és álomért fohászkodom. Az álom leleplezi a valóságot, amely mögött elmarad a képzelet. Ez a szörnyű az életben – és megrendítő a művészetben.
Zsinagógában
– Tudod, miért van hasmenésed? Mert zsidó vagy. Olvasd végig a zsidó írókat, hasmenésre panaszkodik mind. Az embernek vállalnia kell a sorsát! – figyelmeztetett barátom, Boss.
Nem volt kecmec; másnap már törzskönyvezett zsidónak vallottam magamat. A nyakamba kaptam egy méretes csillagot, és kész voltam, hogy meghurcoljanak. De csak egy gyerek szólított le az iskolában:
– A tanár úron seriffcsillag van?
Még szerencse, hogy találtam egy képet az aktuális Képes történelemben: Zsidónegyed. Keresztényeknek belépni tilos! – No, ezt kifotóztam. Kiragasztottam a lakásom ajtajára és vártam.
De nem keresett senki. Se zsidó, se keresztény. Viszont Boss kitalálta, hogy járjunk zsinagógába. Ragadjon ránk egy kis ősi kultúra. Meg van ott egy csomó jó nő is.
– Tudod, hogy a zsidó nők milyen vérmesek? A József körúton kell lenni, péntek este hatkor. Te milyen sapkában leszel?
…
A kultúra után eljött az ideje a külsőségeknek. Elégedetten szemlélgettük magunkat Bass-sal a tükörben, jókora pajesszal és heftivel rendelkeztünk mindketten. (Azóta szakállunk is van.) Felkutattam apám dachaui szabadulólevelét is. Nagyon büszke voltam rá, olyan semmibe révedő szeme volt, mint a kábítószeres hippiknek.
Azt mondta az egyik reggel:
– Képzeld, megint vittek a németek, hogy ássam meg a gödröm. De jól kiszúrtam velük, mert közben felébredtem.
Monty Cantsin (Kántor István) a neoizmus prófétája. Ennek jegyében festett, zenélt, performerkedett, és ennek jegyében csukták börtönbe New Yorkban, amikor egy Picasso-képre freccsentette a vérét a Modern Művészetek Múzeumában.
Az is elkívánkozik innen
Lapozom Garbarek lemezeit, és hagyom, hadd vezessenek. A borítók többségén: utak. Az út, amelyet már a szél letarolt. Magával vitte a tájat is. Csak a villanyvezeték maradt. Az út, amelyen haladni lehet, de megérkezni nem. Paths, Prints. Utak, nyomok. Utak, amelyek elkanyarodnak, mielőtt véget érnének. Nyomok, melyeket lehet követni, de nem vezetnek sehova sem. A Places útja fekete-fehér felvétel. Akár a Paths, Prints – vonzó és rideg. De már csak egyetlen villanyoszlop maradt. Fenyőfák és köd a háttérben. Dis. Mindössze a zöld tenger. A Wayfareren pocsolyák körül sár. A víz kék-vörös-sárga-narancs csíkokat tükröz. Mintha egy totemoszlop lebegne felette. Eventyr. Út, sárga záróvonallal és söröskonzervekkel. Aztán egy vörös árny. Talán aki elvesztette, vagy aki keresi őket. Egy árny csak. Az is elkívánkozik innen.