Stranger than Paradise című filmjében (nálunk Florida, a Paradicsom címmel játszották) van egy jelenet, amikor az emigráns magyar lány (Bálint Eszter, a Magyarországról Halász Péterrel együtt kivándorolt színésznő játssza) kiviszi az Erie-tó partjára az unokabátyját (John Lurie-t, aki civilben a Lounge Lizards együttes szaxofonosa) és annak barátját, Eddie-t (Richard Edson). Tél van, köd, süvítő szél, és szorongást keltő üresség – nem látnak mást, csak a fehér semmit. Ezt a képet idézte fel bennem Bán Zsófia könyvének utolsó novellájának záró jelenete, ezúttal az Antarktiszon.. Kilépve az ajtón, Anna és Robert azt látták, hogy nem látnak semmit. Amíg bent tartózkodtak a kunyhóban, beborult az ég, s a sűrű felhőzet mögül kiszűrődő, szórt fény tökéletesen eltüntette a jég- és hófelszín definícióját, lehetetlen volt bármilyen távolságot felmérni, tökéletesen egybefüggő, derengő fényben úszó, szürkésfehér masszává vált a táj, eltűnt a látóhatár, nem volt fent, nem volt lent, eltűntek a buckák, a lejtők, de még a hó és jég felülete is beleveszett a fehér váltakozó tónusaiba, az előtér szürkésfehér volt, a háttér fényesebb, világosabb. Nem volt ott semmi, csak fény és tér…
VIDEO
Üresség, idegenség, a fehér semmi, Wim Wenderstől a A dolgok állása vagy Jeles Andrástól A kis Valentino . Képek, képek, leírva, kötetbe kötve, szervező erőként – talán ez a könyv legerősebb része. A kérdés az, hogy a novellák mit tesznek hozzá a korábbi képekhez. Próbacsomagolás és az Amerikáner című kötetekben) nagyon magasra tették a mércét. A W. G. Sebald „ Kivándoroltak ” és „ Austerlitz ” című regényeiről írott Veverka, avagy az emlékezés fortélyai című írása például irodalomként és irodalomtudományként is csak a legmagasabb szinten értékelhető.
A tizenöt novella többsége nem tetszett. Többnyire belső monológok indítanak, melyeket a saját élmény intenzitása hitelesít, de amint események leírására kerül sor, írói mesterségbeli kérdések merülnek föl. Mennyit kell elmondani, hogy érthető, követhető legyen a cselekmény, ugyanakkor megmaradjon a titok is, ami a művészet egyik lényege? Milyen terjedelmű legyen egy szöveg, hogyan illeszthetők bele elidegenítő betétek, képek? Szükség van-e csattanóra, poénra, hogyan lehet elkerülni a közhelyeket, az ismétléseket? Egyetlen mozdulatsor elég, hogy megértsek valamit, amihez fényképek százai nem voltak elegendőek. Mert látom ugyan a fényképen… […] látom, és érteni vélem, de valójában nem tudhatom, mi is az, amit értek, s van-e igazságértéke, mert a hiányzó részeket csak a képzeletem egészíti ki. ” Ezek a novellák volnának hivatottak kitölteni a képek réseit az igazsággal , de ez nálam nem jött be. Én nem hittem el ezeket az igazságokat. Kihallottam belőlük az író hangját, aki valamit nagyon mondani vagy ábrázolni akart. Azaz, nekem, hiányzott a természetesség, az az öntörvényűség, amelyet a kiszámíthatóságtól a mindennapi véletlen választ el. A fotográfia rövid története című novella, amely leginkább eltávolodott a történetmeséléstől, és amelyik egy nagyon erős gondolati ívre épült, ugyanakkor érzelmileg is telített – szerintem igazi remekmű. Ezért már érdemes volt elolvasni a könyvet. És van egy másik novella, amelynek prózavers formájú szövegét szintén szerettem. Ez a Keep in touch . Van benne nyelvi humor, lendület, ritmus, intellektualitás.
A fotográfia rövid története, 36. oldal
A fotográfia rövid története, 36-37. oldal
Jacques-Henri Lartigue képe (1904) innen .
Kép az, hogy Cortez találkozik Montezumával, de mivel erről nem készült kép, mindenkinek van róla egy a fejében.
A fotográfia rövid története, 39. oldal
Kép az, hogy szörfösök a tengeren, várják a Nagy Hullámot, életük legnagyobb hullámát, azt, amelyik már messziről morajlik, noha még tükörsima a víz, azt, amelynek már a hangjáról is tudják, hogy igen, ez az, ez lesz az, most fognak találkozni avval, amiért valaha is vízre szálltak, és oldalt egy kis ladikban, egy nevetségesen törékeny kis motoros hajóban üldögél valaki, aki le akarja kapni, amikor a szörfös a Nagy Hullám elé áll és farkasszemet néz vele, mert aki a ladikban ül – mert mindig van, aki a ladikban ül –, arra gondol, hogy ő ugyan nem merne odaállni a Nagy Hullám elé, viszont nagyon szeretne – mert mindig van, aki nem mer, de nagyon szeretne –, és akkor inkább itt ül oldalt, a ladikban, és leveszi azt, amikor megmérkőznek egymással, a Hullám meg a szörfös, írta Schubert Franz, mert kell olyan is, aki leveszi, nem lehet, hogy mindenki csak csinálja, kép az, hogy nem mindenki csinálja, hanem van, aki nézi, és úgy csinálja, mert azért az is csinálás, alkalmasint oops, édesanyám, becsinálás, mert van, hogy akkora az a hullám, hogy aki a szörfön, de az is, aki a ladikban ül, arra gondolnak, gyakorlatilag egyazon pillanatban, hogy ez tévedés, súlyos tévedés, hogy nem kell mindent szemtől-szembe, elég, ha elmesélik, elég, ha elolvasod, elég, ha beleég az emlékezetedbe, de a kép mégis az, hogy nem tudsz nem odanézni, amikor jön, nem tudod elfordítani a fejed, hanem csak ordítani, mint egy eszelős, ahogy a torkodon kifér, és akkor, gyakorlatilag öntudatlanul kattintani, na ez a kép.
A fotográfia rövid története, 33-34. oldal
Észak-Amerika csak véletlenül függ össze Dél-Amerikával. (Cholnoky Jenő: Utazásom Amerikában Teleki Pál gróffal, 1942)
A dolgok múzeuma. 72. oldal
VIDEO
