Tudományos ismeretterjesztő munka, jó stílusú, alapos, de nem kellően tagolt, és ezért kevéssé átlátható. Nagyon hiányzik belőle egy részletes név- és tárgymutató, amely a fontosabb szereplők, események és fogalmak bemutatásával eligazíthatná a laikus olvasót, és visszakereshetővé tenné mindazt, amit első olvasásra nem lehet megjegyezni, befogadni. Ezt egy későbbi kiadásnál érdemes volna pótolni.
A magyar népi mozgalmat olyan nevek fémjelezték, mint Szabó Dezső, Németh László, Illyés Gyula, Bibó István, Szabó Zoltán, Kovács Imre, Erdei Ferenc, Darvas József, Veres Péter, Tamási Áron, Féja Géza, Sinka István, Kodolányi János, Móricz Zsigmond, Szabó Pál, Fekete Gyula, Csengey Dénes, Csurka István, Borbándi Gyula, Gombos Gyula, Püski Sándor, Csoóri Sándor.
A felsoroltak politikai nézetei a szélsőjobbtól a szélsőbalig terjednek, ami közös bennük, az leginkább csak a nemzeti eszmének valamiféle plebejus értelmezése.
Papp István a mozgalom legjelentősebb vonulatáról így ír:
A népi írók jelentkezésének és mindmáig tartó hatásának legfontosabb oka, hogy a magyar társadalom számos, korábban is ismert gondjára eredeti, szokatlan, a bal-jobb megosztottságot át- és felülíró válaszokat kívántak adni. A két világháború közötti időszakban ők gondolták végig legalaposabban, hogy milyen tanulságokkal járt a történelmi Magyarország felbomlása, az 1918-as polgári demokratikus forradalom és az 1919-es proletárdiktatúra bukása. A hatalmonlévő keresztény-konzervatív jobboldaltól és az ellenzéki liberális-szociáldemokrata baloldaltól egyaránt eltérő módon viszonyultak mind a társadalom demokratikus átalakításának, mind a magyar nemzeteszme újrafogalmazásának kérdéséhez. Ady, Móricz, de leginkább Szabó Dezső nyomán a népiek egyöntetűen vallották, hogy Magyarország legnagyobb létszámú társadalmi rétegét, a parasztságot fogva tartó problémák orvoslása nélkül mindenféle modernizáció bukásra van ítélve.
Ez a megfogalmazás azt sugallja, hogy a szerző elfogadja a népi mozgalom alapvetését, amely egyformán elutasítja az egyéni szabadságjogokon alapuló liberális demokráciát, és annak gazdasági rendszerét, a kapitalizmust, valamint a közösségi ideológiákon alapuló diktatórikus nemzeti és bolsevik típusú szocializmusokat, és helyettük egy sajátosan magyar út szükségességét és lehetséges voltát vallja. Mindezek után azt várhatnánk, hogy a szerző tárgya iránt elfogult lesz, de kellemesen csalódnunk kell. Az előadás végig tárgyszerű, kíméletlenül őszinte, és így csupán az a kérdés merülhet fel az olvasóban, hogy Papp István eredeti felfogását hogyan őrizhette meg a könyvben bemutatott tények ismeretében. Hiszen, miközben a népi mozgalom rendszerkritikáját – mind jobbra, a Horthy-rendszer felé, mind balra a Rákosi-Kádár-féle diktatúrák irányába – igazolta a történelem, a jövőt érintő javaslataik – egy parasztságra épülő modern társadalom létrehozására – alapvetően elhibázottnak tekinthetők, annál is inkább, mert maga a parasztság – mind létszámában, mind gazdasági és politikai súlyában – a 21. századhoz érve teljesen elvesztette a jelentőségét.
A népi mozgalom legneuralgikusabb pontja a származáson alapuló, vagyis kirekesztő nemzetfelfogás. A Szabó Dezső köpönyege alól kibújó népi gondolat képviselői – néhány kivételtől eltekintve, mint Illyés Gyula, Szabó Zoltán, Bibó István – részesei voltak mind a magyarországi antiszemitizmus terjesztésének, mind a svábellenességnek – ez utóbbi kapcsán néhányuk tevőleges résztvevője volt a német származású magyarok 1945 utáni kiűzésének. A könyv érdemének tekinthető, hogy az erre vonatkozó tényeket ismerteti és elítéli.
Papp István könyvének legfontosabb része a népi írók szépirodalmi és szociografikus írásainak ismertetése, amely napjainkban, a kormányzat kezdeményezte történelemhamisító Horthy-kultusz idején, különösen fontos a nemzeti önismeret szempontjából.