Az esőcseppek szelíden csurogtak lefelé az ablak mindkét oldalán, belül, a fönti ujjnyi széles réstől egészen a könyökfa és az ablakkeret érintkezéséig, ahol lassan feltöltötték a legkisebb repedést is, s utat törve maguknak a könyökfa széléig, ismét cseppekre válva szét, hullani kezdtek Futaki ölébe, aki aztán, anélkül hogy észrevette volna, mert onnan, ahová elkalandozott, nehéz volt visszatérni, szép csendben bevizelt. - olvasom a regény első fejezetében, és erről persze azonnal eszembe jutott, hogy mit mondtak a kalandozó magyarokról ezer évvel ezelőtt: A magyarság ezen része állat, és állatként viselkedik. Akkor és azzal akar üzekedni, akit és ahol meglát. Ha ellenállásba ütközik, gyilkol. Ott és akkor ürít, ahol és amikor rájön. Ha valamiért ebben akadályoztatva érzi magát, gyilkol. Az kell neki, amit meglát. Ha nem kapja meg azonnal, elveszi és gyilkol. A magyarok ezen része bármiféle emberinek nevezhető kommunikációra képtelen. Leginkább tagolatlan hangok törnek elő állati koponyájából, és az egyetlen, amit ért ebből a nyomorult világból, az az erőszak. Vagy tán nem is ezer évvel ezelőtt mondták, és nem is rólunk, hanem tegnap, és a magyarországi cigányokról, de már visszavonták.*

Az viszont biztos, hogy Krasznahorkai egy másik írásában, a Megjött Ézsaiásban, amely bevezetőül szolgál a Háború és háború című regényéhez, leírja egy öreg nyomorult koldus pár nyilvános, visszataszító szeretkezését: Az öregember volt felül, bajusza, szakálla a szája körül már egészen nedves volt a nyáltól. Zihálva csókolt, erősen szorította a vénasszonyt, s ez a szorítás csak néha engedett, csupán egy-egy pillanatra, hogy aztán a hullámokban építkező vágy ritmusának törvényére a másikat, e vágy tárgyát egyre görcsösebb erővel rántsa ismét magához. Ezek nem emberek, állatok, nyilvánosan üzekednek, gondoltam magamban, és persze eszembe ötlött a Petri György vers:

Hogy elérjek a napsütötte sávig.

[…]
Ötven
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötőhártya, aquamarin szemek,
megsárgult, fehér műszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.
[…]
"Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
[…]
A lába köze
szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
"Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába maszírozta,
aztán még egy adagot.
"ENNI is fog még ebből?"
[…]

Az ilyen botrányos sorok, amelyek a vegetatív létbe süllyedő emberekről tudósítanak, egyszerre elkeserítők és viszolyogtatók, ugyanakkor megnyugtatóak is, hisz megmutatják: a pokol sokkal lejjebb van, mint ahol mi élünk. Ez a pokol a szegénység létállapotában létezik, ahonnan már hiányzik a transzcendencia, illetve ha meg is jelenik, akkor - visszatérve a Sátántangóhoz - csak az áldozati bárány (Estike) és a hamis próféta (Irimiás) közvetítésével látszódó látszat, azaz az evilágban elérhetetlen. Ebben a kilátástalan, megváltásra váró, de arra esélyt nem kapó evilágban a szereplők mind bűnösek, azonosulni egyik szereplővel sem lehet, de a mindentudó narrátor olyan közel megy hozzájuk, hogy legtitkosabb gondolataikat is megírja, és ezzel élő, eleven emberekké teszi őket, akik így veszedelmesen hasonlítani kezdenek az olvasóra. A narrátor Krasznahorkai nyelvén szólal meg, és az ő világlátását is közvetíti, ezzel a szereplők gondolatainak tágassága és gazdagsága - a minimális cselekmény és a sivár környezet ellenére - lebilincselő.
Itt van például a magát összevizelő Futaki, aki így elmélkedik:
„Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és a koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül- rangjelzések és kitüntetések nélkül - lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dohos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jóelőre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál.”
Ez a mondat vagy (csak) irodalom, vagy elfogadjuk, hogy a fizikai lepusztultság nem jár együtt a szellemi képességék elvesztésével. A büdös és mocskos hajléktalanok az utcákon, a zsáktelepülésekben vagy külvárosi romházakban tengődő cigányok, az alkoholista munkanélküliek, a kábszeresek, a köztörvényes bűnözők, akik rettegésben tartják az erőszaknak kiszolgáltatott aprófalvakban élő öregeket, és a többi nyomorult - mind emberek, akiknek a gondolkodása sokkal összetettebb, mint azt a napi publicisztikáival gyűlöletkeltésből élő heccújságírók valaha is elképzelni tudnák.

Az emberi gondolkodásnak vannak olyan dimenziói, amelyek nem egzisztenciához kötöttek, és amelyek valamennyi embernél közösek, így aztán Krasznahorkai leglepusztultabb figurái is megfogalmazhatnak olyan gondolatokat, amelyeket a sajátunkénak érezhetünk. Ezek az alakok, éppen krízishelyzetük miatt, szembesülhetnek olyan problémákkal, amelyekre mi vakok vagyunk, vagy amelyeket ha meg is látunk, kényelmi szempontjaink miatt nem veszünk figyelembe.
Krasznahorkai László életműve, bár még nem lezárt, de már most láthatóan talán a legjelentősebb - Nádas Péteré mellett - a ma élő magyar írók között. Ha majd a magyar irodalom oktatása a középiskolákban nem fejeződik be a 20. század közepén, kiemelt helyet kell hogy kapjon, olyan hangsúllyal, mint a század első felében költészetben József Attila és Babits Mihály, azaz a kurzusoktól független megkérdőjelezhetetlen (világirodalmi minőségű) klasszikus helyét.

*A Magyar Hírlapban jelent meg az az ocsmányság 2013. januárjában.