vargarockzsolt

Nagyapám (a kép bal szélén) az ógyallai obszervátorok társaságában.


Nagyapám uradalmi cseléd volt Jajhalompusztán. Jóvágású, eszes legényke volt, fel is figyelt rá az uraság – Koppely János osztrák származású zsidó pénzember, akinek családja 1896-ban bárói címet vásárolt Ferenc Jóskától – és kiválasztotta parádés kocsisának. Nagyapám arról álmodott, hogy tanulni fog, obszervátor lesz Konkoly-Thege Miklós ógyallai csillagvizsgálójában. Volt egy elképzelése, hogy a Planck-formula segítségével ki lehet számítani csillagok felszíni hőmérsékletét, és a földtengely pólusingadozásának problémája is izgatta – abban az időben az Astronomische Nachrichtenben lehetett az ilyen tárgyú cikkeket megjelentetni, ezért éjszakánként, gyertyafény mellett, németül tanult.
A szomszéd faluban, Taktaharkányban lakott a rokonainál egy árva lány, a későbbi nagyanyám: született Szatmári Zsuzsanna, anyja neve Hideg Eszter. Ő volt a szerelme, akihez titokban átjárt. Engedély nélkül akkoriban nem lehetett elhagyni a birtokot. Sajnos valamelyik irigye, rosszakarója beárulta az intézőnél, aki egy reggel felsorakoztatta az uradalom udvarán az összes cselédet, és büntetésből nagyapámat nyilvánosan arcul ütötte. A családi legendárium szerint ő a pofont azonnal visszaadta, ezzel vége is szakadt a pünkösdi királyságának.
Pár héttel később már Miskolcon dolgozott gyári munkásként, és egy vágóhíd üres raktárhelyiségében laktak nagyanyámmal, akit természetesen magával vitt. Saját házuk akkor lett, amikor 1946-ban, a svábok kitelepítése után, átköltözött egy szigetközi kis faluba, Rajkára. Itt saját földön is gazdálkodhatott, 1963-ban, a TSZ szervezések idején, a falu megválasztotta TSZ elnöknek, pedig az ottaniak szemében gyüttment volt. Hamarosan összeveszett valami kommunista urasággal, ezért lefokoztak kocsisnak. Amikor kisdiákként ott töltöttem a nyári szünidőmet, gyakran magával vitt, hajnalonként jártuk a falut, a tejet gyűjtöttük össze a helyi gazdáktól, nagy ötven literes bádog kannákba. Később a falu lakói kijárták, ha már TSZ elnök nem lehet, legyen legalább brigadéros, azaz a termelőszövetkezetben brigádvezető. Olyan nagy becsülete volt, hogy amikor tíz évvel a halála után a barátaimmal arra vezetett a biciklitúra, érkezésem hírére a falu határában küldöttség fogadott, helyi népviseletbe öltözött lányok és asszonyok borral, frissen sült pogácsával kínáltak.
Na ennek a nagyapámnak is volt egy unokája, aki tudott repülni, de ez már egy régi történet, amit most nem ismételnék meg.
Nagy Koppány Zsoltnak a nagyapja tudott repülni, legalábbis ezt mondták róla azok, akik hallották őt ezt mondani magáról – írja. Mítoszok, történelmek alcím alatt meséli a történeteit, amelyek néhol érdekesek, néhol elborzasztóak, néhol csak egyszerű stílusgyakorlatok. Vannak benne egészen jó bekezdések, mint például ez is:
Lassan azonban odalettek a forradalmárok és odalettek a kíváncsi gyávák is, csak a törvény maradt, meg a köré font legenda. Még sem ez járt folyton az emberek fejében, úgy éltek együtt a törvénnyel, hogy évekig eszükbe sem jutott: hétköznapjaik részévé vált, megszokták – idővel az istenek is kicsik lesznek, alászállnak, közénk keverednek, s legfeljebb ha két búzászsákot tudnak egyszerre felvinni a padlásra.
A legendák tehát kiüresednek, helyükbe lépnek a hétköznapi történetek, ahol a fantázia szerepét a mesterségbeli tudás: jellemrajz, kompozíció, stílus, és más hasonló nyalánkságok pótolják. Az irodalmi hivatkozások – Borges, Hrabal, Esterházy – érdekesek, de nem helyettesítik a saját írói világot, ami talán még nem eléggé kiforrott. Lesz ez még jobb is!