Ha egy kritikus, esztéta, filozófus ilyen címet választ legelső kötetének, abban nyilván benne van egy avantgard gesztus. Azt állítja a szerző, hogy ő szabad, nem rabja a korábbi előítéleteknek, paradigmáknak, ízléseknek és szekértáboroknak. Meghaladta azokat.
Egy modern gesztussal belép a posztmodern mezőbe, ahonnan rátekintve a régi kocsmára, magabiztosan ítélkezhet, kívülről, távolról, felülről, ahonnan minden jól látszik, s ez a nézőpont akár automatikusan is igazolhatná az ítéletei helyességét.
Szerencsére Farkas Zsolt nincs ilyen (hamis) pozícióra rászorulva, filozófiai és irodalmi esszéinek érvrendszere önmagában is megállja a helyét – egyetlen megszorítással: nem tarthat igényt a kizárólagosságra. Az övé egy vélemény a sok közül, amely jól kijelölhető értékrend alapján épül fel, és ez az értékrend meghatározza lehetséges értékeit, de meghaladhatatlan korlátait is. És ez így van jól.
Szerintem.Azt gondolom, hogy Farkas Zsolt nagyon okos, nagyon képzett, a posztmodern filozófiáknak elkötelezett, és rendkívül eredeti (vagány) stílussal rendelkező kritikus, aki provokatív, de ugyanakkor mélyen átgondolt, és saját logikáján belül konzekvens dolgozatokkal jelentkezett ebben a kötetben. Érdemes elolvasni.
A könyv három részből áll.
1. (Fil.) cím alatt filozófiai tanulmányok Jean-François Lyotard, Richard Rorty és Jacques Lacan munkáiról. (Nem mindig értettem egyet vele, de majdnem mindig megértettem, hogy mit és miért mond. Világos volt, ami a posztmodern filozófiában ritka, mint a fehér holló.)
2. (Irod.) cím alatt irodalmi tanulmányok Kukorelly Endre, Garaczi László és Tandori Dezső költészetéről és prózájáról. (Minden sorát élvezettel olvastam, és tökéletesen meggyőző volt.)
3. (Lev.) cím alatt a egy fiktív levél Amerikából, Amerikáról, amely a fogyasztói társadalom visszásságait ostorozza. (Hehe.) (Ezt a harmadik fejezetet el kéne gyorsan felejteni, mert felületes és közhelyes.)
Elég sokat karcoltam és idéztem, a könyvnek új fülszöveget is feltöltöttem, ennek alapján az érdeklődők láthatják, hogy mit várhatnak.
karcok: 
Tandori Dezsőről
Tandori nyelvfelfogása hasonlóságokat mutat Wittgenstein Tractatusáéval. Amiről szó lehet, az mindig a „tények leképezése”, a többi pedig a „stb.” […]
Az író munkája azonban ott kezdődik, ahol a Tractatus abbahagyta. Első maximája, hogy „ Amiről nem lehet beszélni, csak arról érdemes.”
Ez az, amihez a Tandori-féle írásmód túl kényelmes. Ez az, ami helyett a minden-leírás projectje működik. Szerzőnk hallatlan munkabírása nem terjed ki az irodalmi mű – szerintem – alapfeltételeit jelentő kiemelés és sűrítés, vagy az újragépelés, a letisztázás (tagadhatatlanul kellemetlen) műveleteire. Vajon azt gondolja, hogy rendkívüli mű kerekedik ki a parttalan fecsegésből, hogy majd automatikusan „megmutatkozik” (Wittgenstein) művészi és személyes világának jelentősége, hogy neki nem szükséges ezzel különösebben fáradoznia? Szarik a „művészi jelentőségére”?
Farkas Zsolt: Mindentől ugyanannyira, 146-147. oldal
Borges a Három Júdás-változat című zseniális „novellája” úgy csinál, mintha egy recenzió lenne egy svéd teológus, Nils Runeberg döbbenetes felfedezését tárgyaló könyveiről, melyek szerint az igazi messiás valójában nem Jézus, hanem Júdás. A műfaj szabályainak megfelelően néhány lábjegyzetet találhatunk a lapok alján. Olyan szerzőkre hivatkoznak, mint De Quincey, Robertson, Lars Peter Engström, Axel Borelius, Euclides de Cunha, Almafuerte, Maurice Abramowicz, Erik Erfjord, Jaromír Hladík és Ézsaiás próféta. Jaromír Hladík nevénél megtorpansz. ő ugyanis biztosan kitalált személy, Borges A titkos csoda című novellájának hőse. Hivatkozott állítólagos műve, Az örökkévalóság története pedig Borges egy valóságos esszéjének a címe. Elkezdesz utánanézni a lábjegyzetek szerzőinek, ki lehet valóságos, ki nem. Felderíted-e őket, vagy sem, „igazság”-vágytól űzött vad, a lényeget nem érinti. Mert a lényeg az, hogy valóság és valótlanság, mítosz és felvilágosodás, világ és káosz elválaszthatatlanok.
Farkas Zsolt: Mindentől ugyanannyira, 130. oldal
Jean Tinguly Heuréka című szobra Zürichben
A bohózat kísértése, a kabaré-jelleg, a (nem tisztán, csak egy kicsit) dadaisztikus humor mindazonáltal nem értékelő kategóriák, sőt még önmagukban való értelmezésük is problematikus. Amikor Tinguely* Tisztelgés című gépe sikeresen – bár nem a tervezett módon – semmisítette meg magát, Duchamp elismerően gratulált neki és kijelentette, hogy a humor nagyon méltóságteljes dolog. Ennyit az értelmezésükről. Az értékelésükről pedig annyit, hogy érdemes a legkomolyabban vennünk, amit az egyik legszebb emlékű kabaré névadója szállóigéjében megfogalmazott: minden műfaj jó, kivéve az unalmas műfajt. Viszont nevezzük bátran komolytalannak Adorno szintén szállóigévé vált kijelentését, mely szerint Auschwitz után nem lehetne ugyebár eztmegazt csinálni, mert a komolyság fogalmát teljességgel összezavarja, amennyiben műfajhoz köti. (A történelem komoly, a művészet meg nem tudom.) Ezt valami evokatív funkciójú fájdalomkiáltásnak kellene inkább tekintenünk, amely azonban – kivált Adorno saját esztétikája szerint – ostobaság. Természetesen nem arról van szó, hogy bagatellizálnám Auschwitzot, hanem hogy Adorno bagatellizálja a költészetet. Pedig ez ellen szólt egész esztétikája, amelyet, Nietzschével szólva, ekként jellemezhetnénk: "Hanem éppen ők talán meg is botránkoznak majd, látván, hogy egy esztétikai kérdést egyáltalán ennyire komolyan veszünk, amennyiben ők a művészetben mellékes vigasságnál, az »élet komolyságát« kísérő s alighanem jól nélkülözhető csengettyűszónál semmi többet nem képesek felismerni: mintha senki sem tudná, hogy mit hordoz magában ez a szembeállítás az »élet« ilyenféle »komolyságával«."[
Farkas Zsolt: Mindentől ugyanannyira, 122. oldal
* Jean Tinguely svájci kineteikus szobrászról többet lásd még itt.
Richard Rorty, filozófus (1931-2007)
Tehát amikor az antielitista-demokrata [Rortyról van szó] lekacsint a démoszra, akkor 1. a démosz ott sincs és 2. csak az (intellektuális) elit láthatja ezt a gesztust. Az aktus valójában ez utóbbiaknak szól, nem is lehet ez másképp. Ha valóban eljutna „az amerikai néphez” Rorty „goodwillingness”-e (ez is egyik kedvenc kategóriája), ha elhíresülne, hogy van itt egy jóindulatú derék ember, aki segíteni akar nekünk, akkor a benne bízó „polgártársak” odajárulnának hatalmas, könyvekkel megrakott íróasztala elé és így szólnának hozzá: „Thanks, Ritchie. Rendes tőled, hogy ennyire szíveden viseled a sorsunkat… Szóval… Kéne egy kis pénz. Sok pénz.” S ha valóban eljutna Rortyig a nép szava, sokminden mást kitalálhatna, de talán a legutolsó lenne ezek között ("bocsáss meg, kedves Szókratészem"), hogy filozófusnak menjen. Elmehetne például a megváltó ökonómiai fordulatot kieszelő közgazdásznak, és az ezért kapott Nobel-díját szétoszthatná a szegények között, hogy végre megnézhessék a recens hollywoodi „twenty-million-dollar-movie”-t.
Farkas Zsolt: Megjegyzések Rorty metafizikájának három alapkategóriájáról
51. oldal
