2013 őszén egy milliárdos magyar vállalkozó nagy csinnadrattával bejelentette, hogy kifejlesztette az örökmozgót. Elmondása szerint energiacellája a levegőből lecsapolt ingyen energiával működik, és hamarosan megoldja majd minden magyar háztartás energia gondját.
A szerkezet bemutatására és hasznosítására, sajnos, azóta sem került sor, pedig nekem kifejezetten jól jönne, ha nem kéne fizetnem villanyszámlámat, és a méregdrága benzin helyett ingyen energiával működne az autóm.
Hraskó Péter fizikus, nyugalmazott egyetemi tanár könyvéből többek között megtudhatjuk azt is, hogy miért ne higgyünk az ilyen „ingyen ebédet” ígérő kóklereknek, áltudományos prófétáknak, perpetuum mobile feltalálóknak.
A fizika komoly tudomány, alapos elméleti felkészültség szükséges a megértéséhez, de szerencsére vannak olyan tudósok, akik veszik a fáradságot, és közérthető formábanmesélnek róla.
A Biztos, hogy az energia megmarad? című esszékötet a szerző korábbi, nagysikerű A könyvtár foglya című kötetének folytatása. Tudományos ismeretterjesztés magas fokon. Részben tudományfilozófia, amely a fizika és a matematika, a fizika és az áltudományok, a fizika és a valóság kapcsolatával foglalkozik. A könyvnek ez a része ajánlott volna minden általános műveltségre törekvő olvasó számára.
A könyv tartalmaz a relativitáselmélettel és kvantumfizikával kapcsolatos előadásokat is – ezek megértése egyetemi szintű fizikai-matematikai ismereteket igényel.
A kötet olvasása kapcsán találtam rá Hraskó Péter fia, Hraskó Gábor X-aknák című blogjára, amely az áltudományos szenzációkkal foglalkozik, érdemes azt is megnézni. Nagyon vicces.
Hraskó Péter honlapján a szerző rengeteg, a kötetben szereplő és nem szereplő tanulmánya is elérhető.
A könyvet Hraskó Péter házi kiadója, a Typotex adta ki, szépen szerkesztett formában. (Én talán más címet adtam volna neki, de a fizika és a szerző hívei így is biztos rátalálnak.)
Az örökmozgóról:
A kép Dürer munkája (egy asztal alatti akkumlátorral kiegészítve).
Tudomásom szerint perpetuum mobiléről először egy i. sz. 5. századi szanszkrit kéziratban történik említés. A kézirat leírja, hogy ha egy nagy kerék peremén megfelelően kialakított zárt kamrákat higannyal töltünk meg és a kereket forgásba hozzuk, akkor örök időkig forogni fog (a kéziratban nincs rajz). Az örökmozgók fénykora azonban ezer évvel később, a reneszánszban jött el. Rengeteg terv maradt ránk, a legismertebb talán Robert Fludd szerkezete 1618-ból, amely az archimedesi csavar vízfelemelő képességén alapul. De az éleselméjű szerkezetekkel párhuzamosan erősödik az a meggyőződés is, hogy ezek „csak papíron” működnek, a valóságban nem. John Wilkins püspök (1614-1672), aki a Royal Society egyik alapítója volt, meg is konstruált néhányat a javasolt örökmozgó szerkezetek közül. Megállapította, hogy egyik sem működik és arra a határozott következtetésre jutott, hogy örökmozgó nem létezhet. Száz év múlva a tudományos világ ezt már annyira biztosnak tekintette, hogy a Francia Tudományos Akadémia 1775-ben elhatározta, többet nem foglalkozik perpetuum mobilét tartalmazó beadványokkal. Az USA Szabadalmi Hivatala a 20. század elején ennél valamivel engedékenyebb volt: hajlandó volt foglalkozni örökmozgóra vonatkozó tervekkel, de csak azzal a feltétellel, ha azok zárt helyiségben legalább egy éven keresztül működtek. Mindeddig egyetlen ilyen találmányt sem nyújtottak be.
Hraskó Péter: Biztos, hogy az energia megmarad?
Typotex, 2014
9-10. oldal
A tudomány módszertanáról:
A feltevésünk az, hogy egy teória akkor tekinthető tudományosnak, ha belső koherenciával rendelkezik és falszifikálható, vagy legalábbis ez a két követelmény tendencia formájában jelen van benne.
Megpróbáljuk világossá tenni, mit értünk egy hipotézis falszifikálhatóságán és egy teória koherenciáján. Falszifikálhatóságon azt a követelményt értjük, hogy egy teóriát vagy hipotézist csak akkor tekintsünk tudományosnak, ha világosan utal olyan kísérletekre, amelyekkel megcáfolható abban az esetben, ha hamis. Figyeljük meg jól, hogy a falszifikálhatóság nem ugyanaz, mint a cáfolhatóság – ezért nem helyettesíthettük ezt az egyébként csúnyán hangzó idegen szót a cáfolhatósággal, ami a szó szerinti fordítása. Ha ugyanis egy kijelentésről azt mondjuk, hogy cáfolható, akkor ezen azt értjük, hogy ismerünk olyan tényt vagy érvet, amellyel be tudjuk bizonyítani, hogy nem igaz. Egy falszifikálható kijelentés ezzel szemben nem feltétlenül hamis. Csak annyit kívánunk meg tőle, hogy legyen eszközünk arra, hogy a hamisságát vizsgálat tárgyává tehessük.
Ezen a ponton közbe lehet vetni, hogy a falszifikálhatóságnál sokkal természetesebb követelmény volna a verifikálhatóság (igazolhatóság): eszerint egy teória akkor tudományos, ha utal az igazolhatóságának az eszközeire.
Popper nyomán azonban el kell fogadnunk, hogy egy téves teóriát könnyebb megcáfolni, mint egy igazat bebizonyítani, és ezért a falszifikálhatóság a hatékonyabb kritérium. A teóriák mindig végtelen számú partikuláris esetről állítanak valamit és ezt lehetetlen mind igazolni. Ezzel szemben – elvben, – elegendő egyetlen eset, amelynél a teória csődöt mond ahhoz, hogy hamisnak nyilvánítsuk. A tudományos gyakorlatban természetesen egyetlen esetből nem szoktak elhamarkodott következtetéseket levonni, de kétségtelenül igaz, hogy kisszámú megbízhatóan regisztrált negatív eredmény elegendő egy teória elvetéséhez.
Hraskó Péter: Biztos, hogy az energia megmarad?
Typotex, 2014
203-204. oldal
A szkepszisről:
Szkeptikus filozófia a klasszikus ókor óta létezik. Az Atlantisz kiadó 1998-ban adott ki egy válogatást Antik szkepticizmus címen, amelybe érdemes belelapozni. Egy kiragadott mondat Sextus Empiricus munkájából: „A szkeptikus gondolati építmény legfőbb alapelve… az, hogy minden érvvel szemben áll egy másik, vele egyenlő súlyú érv.”
[…]
A szkepticizmus mai formáját ismeretelméleti szubjektivizmusnak nevezhetjük, amelyről elég határozottan állíthatjuk, hogy az utóbbi évtizedek meghatározó filozófiai irányzataAz irányzat más nevek alatt is ismert: posztmodern(izmus), poszstrukturalizmus, dekonstrukció. A rövidség kedvéért alább a posztmodern elnevezést is fogom használni a pontosabb ismeretelméleti szubjektivizmus helyett.
[…]
A mai szkeptikusok a felfogásukat arra alapozzák, hogy a tudományos igazság kérdése nyelvi probléma : Egy állítás lehet igaz egy bizonyos nyelvi rendszerben és hamis egy másikban, nyelvtől független igazság pedig nem létezik.
1997 április 4-n az MTA Ismeretterjesztő Bizottságának ülésén Heller Ágnes akadémikus előadást tartott, amely a természettudósok között erős ellenérzéseket váltott ki. Most csak egy fél mondatot idézek belőle:
„…az uralkodó világmagyarázatok stabilizálnak egyfajta diskurzust, ami az igazságot termeli.” (Magyar Tudomány, 1997 évi 8.szám)
[…]
A posztmodern filozófia elfogadja azt a legalább Galileiig visszanyúló metaforát, hogy a világ – könyv (amely – Galilei szerint – a matematika nyelvén van megírva), de Galilei szellemével homlokegyenest ellentétesen úgy véli, hogy ennek a könyvnek nincs határozott olvasata (jelentése), hanem az egyes olvasatok – még az egymással gyökeresen ellentétesek is, – egyenértékűen „igazak”.
A természettudományok – és speciálisan a fizika – vonatkozásában az „ellentétes olvasatoknak” külön nevük van: Ezek a különböző paradigmák. A paradigma szó eredeti jelentése: nyelvtani mintapélda. A paradigma az ismeretelméleti szubjektivizmus gyakran használt technikai fogalma. A fogalmat ebben az értelemben T. S. Kuhn vezette be A tudományos forradalmak szerkezete c. könyvében (Gondolat, 1984, 11. old.):
„[Paradigmán] olyan, általánosan elismert tudományos eredményeket értek, melyek egy bizonyos időszakban a tudományos kutatók egy közössége számára problémáik és problémamegoldásaik modelljeként szolgálnak.”
[…]
Amikor a kezembe került a könyv – negyedszázaddal ezelőtt –, meggyőzőnek, érdekesnek, tartalmasnak találtam, az egyik lehetséges nézőpontnak, amelyből a tudománytörténet nagyjából rendszerezhető. Aztán egyszercsak rádöbbentem, hogy a filozófusok másképp értik, mint én: A paradigmák egyenértékűségén nem tudománytörténeti szerepük, hanem igazságtartalmuk egyenértékűségét értik. Ebben a felfogásban az egymást követő paradigmák nyelvi divatokra redukálódnak. Ezeket nevezik a posztmodern filozófusok „diskurzusoknak, amelyek az igazságot termelik”
[…]
Korszellemről van tehát szó, amelynek még olyanok is a befolyása alá kerülhetnek, akik maguk nem olvassák a posztmodern filozófusokat, és ha gondolkoznának rajta, nem is fogadnák el a felfogásukat. Ebben egészen biztosan szerepe van annak, hogy az egymással ellentétes felfogások egyenértékűsége emlékeztet a toleranciára a mássággal szemben, ami nagyon rokonszenves magatartás, és ez a hasonlóság pszichológiailag megkönnyíti a természettudományos igazság viszonylagosságának az elfogadását is. A jelenségnek erről az aspektusáról lásd. Mark Lilla könyvét (A zabolátlan értelem , Európa 2005), különösen a J. Derridáról szóló utolsó részt. A tolerancia hatása azonban pusztító lehet ott, ahova nem való.
Hraskó Péter: Biztos, hogy az energia megmarad?
Szkepszis és szkepszis
Szemelvények a 22-27. oldalról.