A púpos fuvolázott, az udvar hallgatta. Egészen halkan játszott, saját magának. A szél körözve sodorta a leveleket, azok meg-megálltak, beleestek a tócsákba, azzal véget ért a táncuk, és véget ért minden. Eláznak és sárrá válnak. Mint az emberek.
Halkabban, még halkabban… A vékony ujjak ide-oda futkosnak a lyukakon, a szél falevelet csapkod az ember arcába, a farzsebbe dugott aprópénz belenyomódik a testbe, a csupasz boka fázik, libabőrös lesz. Jó dolog, ha van az embernek egy éneklő fadarabja. Megnyugtat, elcsicsijgat, de csak amikor az ember maga akarja.
Egy falevél megakadt a lábánál. Aztán még egy. Ha az ember órákig ül mozdulatlanul, a természet bekapcsol a körforgásba, mintha te is fa lennél. A levelek a gyökeredhez tapadnak, a madarak az ágaidra ülnek, odapiszkítanak a gallérod mögé, az eső barázdákat mos beléd, a szél beszór homokkal. Elképzelte magát mint faembert, és elnevette magát. Az arca egyik felével.
[…]
Hat ujjal született és púposan, olyan csúnyán, mint egy majomkölyök. Tízéves korában komor volt, a szája nagy, az ajka folyton felrepedve, hatalmas mancsával mindent összerombolt maga körül. Tizenhét éves korára vékonyabb, csendesebb és nyugodtabb lett. Az arca felnőttarc volt, a szemöldöke összenőtt az orra fölött, varjúfekete, sűrű sörénye széltében nőtt, mint valami tüskés bozót. Az étel nem érdekelte, a ruházata hanyag, a körme alatt gyászkeret, és hetekig nem váltott zoknit. Szégyellte a púpját, a pattanásokat az orrán, szégyellte, hogy még nem borotválkozik, és pipázott, hogy idősebbnek látszódjék. Titokban könnyfacsaró regényeket olvasott és verseket írt, amelyekben a hős hosszan és gyötrelmesen haldoklik. A párnája alatt Dickens-könyveket rejtegetett.
Szerette a Házat, nem ismert más otthont, nem ismerte a szüleit, úgy nőtt fel, hogy egy volt a sok közül, és képes volt magába vonulni, ha egyedül akart maradni. Legjobban akkor tudott muzsikálni, ha senki nem hallotta. Ilyenkor minden sikerült, minden dallam olyan volt, mintha maga a szél fújna bele a fuvolába. A legjobb helyeken sajnálta, hogy senki nem hallja, de tudta, ha lenne hallgatója, nem sikerülne ilyen jól. A púposokat a Házban Angyalnak nevezték, mintha összecsukott szárnyaik lennének, és ez egyike volt annak a kevés kedveskedő névnek, amelyeket a Ház a gyermekeknek adott.
[…]
Az udvar körül vedlett macskák keringtek. Varjak sétálgattak a csupasz ágyásokban, a száraz avarban turkálva. A nagy orrú, piros pulóveres kisfiú ott ült egy felfordított ládán, fuvolázott, a magány és az üresség körébe zárva magát. A Ház ablakai rá-ráleheltek.
87-89. oldal
Kép innen: http://holit-i-leleyat.livejournal.com/116877.html
Mariam Petroszjan: Abban a Házban - A púpos
2015.04.16. 19:04 vargarockzsolt
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
https://vargarockzsolt.blog.hu/api/trackback/id/tr77374078
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.