Azt érzem mindig, ha Kemény István verset olvasok, hogy nem őszinte, szerepet játszik. Akár ironikus, akár melankolikus hangja, van közöttünk – szerző és olvasó között – egy közvetítő közeg. A vers anyaga. A sokszor álnaív, szándékosan lebutított, tiszta rímekkel megszólaló sorok dallamosak, hullámzanak, elringatnak. Szépek. Giccsesen szépek. Nem lehet komolyan venni. Mintha víz alól szólna. Tiszta, a stílus lemosott róla minden durvaságot, de sterilizálta is. És ez jó.
Nem áll közénk – vers és olvasó közé – a szerző egyedi, életrajzi tényekkel lerontott hétköznapisága. Igazi líra. Költészet. A szubjektum legmagasabb rendű megnyilvánulása. Égi hang – a víz alól.

Másrészről pedig a fővárosi, belvárosi értelmiség negédes felszínessége. Tipikus garacilaci, meg szilágyiákos, meg némethgábor. Kukorellyendre! Partinagylajos! Urbánusok! Fiatal írók hajókázása a Dunán!
A költő úr sötét zakóban, hátra fésült, hullámos, sűrű, sötét hajjal, hosszú szempillákkal, távolba tekintő szemekkel. Lányai is híres költők lesznek, igazi dinasztia. A barátok, pályatársak az ötvenedik születésnapjára a youtube-on olvassák fel a legszebb verseit. Az egyikük a vers szépségétől meghatva sírva fakad. Ez annyira szép. Kemény István tollára való. Írt is erről egy könyvet, még 1989-ben. Az ellenség művészete volt a címe.

Jó versek. Az utószóban a kötet szerkesztője, Németh Zoltán felrajzol egy pályaívet, elhelyezi a kortársak között, röviden elemzi a költői korszakokat. A mitikus versektől a közéleti költeményekig és a Káin ciklusig. Érdemes elolvasni azt is.

Ki mondja meg, hogy ki a jó költő? Kemény István legszebb versei közül a legszebbeket az idézetek közé kimásoltam. Nem kellett gépelnem, a CtrC – CtrV működik, Kemény István versei ott vannak a neten. Sokan szeretik.
A John Anderson éneke, a Remény, és a Búcsúlevél szerintem bekerülhet majd a 21. század legszebb magyar verseit összegyűjtő antológiákba.

Szép kötet, elegáns, ajándéknak is kiváló.