A film, akár a regény, ennek a tágasabb, sokarcú valóságnak a megragadását a részelemek kibontásán, felhalmozásán keresztül éri el, ami persze nem zárja ki a mű csúcspontján megvalósuló szintézist; egy kiváló fotó vagy novella esetében azonban ez éppen fordítva történik, azaz a fotós vagy a novellista kénytelen kiválasztani és körülhatárolni egy jelentékeny képet vagy eseményt, amely nemcsak önállóan megáll a lábán, de képes a szemlélőben vagy olvasóban kinyitni, megerjeszteni valamit, ami az intelligenciáját és az érzékenységét olyan dolgok irányába tereli, amelyek a fotón vagy a novellában foglalt vizuális vagy irodalmi anekdotán messze túlmutatnak.
Julio Cortázar: Sehol sem teljesen jelen
L'Harmattan Kiadó, 2015.
91-92. oldal
Fotó: Brassai
Esszék a múltból (1948-1983), regényről, novelláról, fantasztikumról, mágiáról, Rimbaudról, Daliról, Bunuelről, Latin-Amerikáról, egzisztencializmusról, politikáról, és a végén öt apró gyöngyszem, öt rövid tárca, mind remekmű.
Cortázar okos, de okossága korhoz kötött, viszont prózájának költészete örökérvényű, kortalan. Az irodalmi műfajokról például így ír:
…az egyik a fellegekben jár, a másik mindenről listát készít, van, amelyik szigonnyal belső konfliktusokra vadászik, és van, amelyik a kategóriák hálóját szövögeti, az egyik túllép a látszatokon, a másik eljátszik velük; egyszeriben ott terem a költészet vagy a komédia, a regény vagy az értekezés.
Először (mindig így volt, csak meg kell nézni a filozófia vagy a tudomány fejlődését) a külvilág felé fordulnak. Nevet kell adni a dolgoknak (mert a megnevezés egyenlő a foglyul ejtéssel).
Már minden ott van: a csillag, amely arra vár, hogy elnevezzük Szíriusznak, meg a többi, melyek szinte felkínálkoznak, hogy a drágakőcsiszolók konstellációkat hozzanak létre belőlük. A tenger arra vár, hogy valaki bíborszínűnek nevezze, a folyónk pedig arra, hogy megtudja, oroszlánszíne van. Minden arra vár, hogy az ember megismerje.
Minden megismerhető. Még az a nap is, amikor felmerül a kétely ennek az ismeretnek az érvényességét illetően…
Hát nem remek? Hasonlítsuk össze például – tapintatból nem sorolok neveket. :)
A tárcákból is legyen itt egy idézet, például egy lábjegyzet (!) :)))
A só meghatározását az Enciclopedia Sopena (szerk. Ramón Spona, Barcelona, 1929) II. kötetének 846. oldaláról vettem. Ugyanezen az oldalon található még szászországi Móric (választófejedelem) vérfagyasztó portréja, egy rokonszenves szaimiri, azaz a törpeorrú majmok egy fajtája, kétféle szalamandra, a földi és a fekete ábrája, amelyek közül az utóbbi, ki tudja miért, teljesen szürke, és egy bűbájos rajz a szélesujjú gekkóról, arról a rózsaszínű gyíkocskáról, ami halálra rémített bennünket a feleségemmel, amikor egyszer csak előbújt egy tükör mögül az Új Delhi Jampath Hotel 42-es szobájában, ahová az Unesco valami abszurd ötlettel szálásolt el bennünket 1956-os közgyűlése ürügyén, és amit másnap ott is hagytunk, és átköltöztünk az óváros peremére, az új városnegyed ugyanis pontosan olyan volt, mint La Plata vagy Wahington, és Indiában az ilyesmi nagyon lehangoló. Ebben a szállodában nem voltak gekkók (apró lábuk tele van tapadólemezkékkel és fürgén futkároznak a sima plafonon és meg a falakon, a csend és a kecsesség jelképeként), de az ablakból egy tucatnyi koldusszegény család lakta ház lapos tetejére láttunk, ahová alkonyatkor felment egy félmeztelen ember, megforgatott a levegőben egy hosszú rudat, és elnyújtott, vad üvöltésben tört ki. A kiáltásra hatalmas galambsereg gyűlt össze, köröztek egy ideig a gazdájuk feje felett, aztán felemelkedtek és eltávolodtak, míg egy újabb kiáltás vissza nem fordítottak őket, és a légi balett így folytatódott, míg le nem szállt az este…
Azoknak ajánlom, akik ismerik és szeretik Julio Cortázar novelláit és regényeit, nem fog csalódást okozni most sem.
…a regény és a novella viszonya a film és a fotográfia viszonyával is összevethető, mert elméletileg a film is regényszerű, „nyitott rendszer”, míg egy jól sikerült fotográfia a szűk határok előzetes kijelölését feltételezi.; ezeket a határokat egyrészt a fényképezőgép által befogott terület korlátozottsága határozza meg, másrészt az, hogy a fotográfus hogyan kívánja felhasználni ezt a behatároltságot saját esztétikai célja érdekében. Nem tudom, hallottak-e már hivatásos fotográfust a művészetéről beszélni. Engem mindig meglep, hogy sok szempontból pont úgy fejezi ki magát, mint egy novellaíró tenné. A Cartier-Bresson vagy Brassai kaliberű fotográfusok látszólagos paradoxonnal írják e a művészetüket: azt mondják, úgy kell a valóság egy részletét kivágni, a határokat kijelölni, hogy a kivágott részlet robbanásként hasson, s ez egy jóval tágasabb valóság felé nyisson utat, a dinamikus látvány szellemileg meghaladja a fényképezőgép által befogott teret.
Julio Cortázar: Sehol sem teljesen jelen
L'Harmattan Kiadó, 2015.
91. oldal
Fotó: Cartier-Bresson
