Ezt a könyvet nem tudom szépirodalmi műként értékelni, mert annyira taszított. Véres és perverz események sora. Ezért nem csillagozom.
A könyv témája a nyilasok terrorja 1944–1945-ben, Budapesten. A szerző levéltári dokumentumokat – egykori nyilasok vallomásait – is felhasznált műve forrásaként. Ezek egy részét (vagy mindet, vagy sokkal többet, mint a szerző) biztosan olvastam, amikor a levéltárunk pár évvel ezelőtt a Jad Vasem Alapítvány (Izrael) megbízásából gyűjtötte ki és másolta le a nyilasokra vonatkozó iratokat. Akkor az volt az érzésem, hogy nem minden lehet igaz azokban a vallomásokban. (A vallomások többsége az u.n. Zuglói nyilas-perhez kapcsolódott, amely az események után 20 évvel, az 1960-as évek közepén zajlott.) Talán az egykori elkövetők perverz fantáziái összeolvadtak az egykori eseményekről őrzött emlékképekkel – de ez utólag már nem szétválasztható, nem tisztázható. Azt biztosan tudom állítani, hogy Zoltán Gábor nem talált ki és írt bele a könyvébe olyan szörnyűségeket, amelyek a forrásul szolgáló iratokban ne szerepelnének. Hogy valóban megtörténtek-e pontosan abban a formában, az már nem eldönthető. Ez a könyv nem történészi munka, hanem szépirodalom, ezért a történeti hűség nem a pontos részletekben kérhető számon rajta. A főbb vonásokban biztosan hiteles.
Egy részletkérdésben(?) van vitám a könyvvel, illetve annak egy hangsúlyos gondolatával szemben:
Bán Zoltán András írt egy (nekem tetsző) kritikát a könyvről, amelyben többek között ez is olvasható:
Ráadásul valami gyűlölet sugárzik a sorokból, ami természetesen érthető, ugyanakkor kicsit civillé, magánjellegűvé teszi az irodalmi szöveget, és sok helyen egyszerűen kioltja azt. Ez a gyűlölet jelenik meg a könyv utószavában is, ahol Zoltán Gábor – kilépve a szépíró szerepéből – ezt írja:
A tettesek egy részének van arca és van neve. Lehet tudni, hol dolgoztak, mely házakban éltek. Természetesen ki lehet jelenteni, hogy a nevek, amiken szólították őket, nem rendelhetők végérvényesen összefüggésbe a tetteikkel, és hogy az egykori lakóházaik sem nevezhetők például nyilaskeltetőknek, másrészt tapasztalható, hogy egyes nyilasok által lakott házak a jelenkorban hozzájuk hasonlóan gondolkodó és beszélő egyének hajlékai.
(311. oldal)
Lefordítva: a vér nem válik vízzé, az egykori nyilasok utódai, leszármazottai és környezetük, akik ugyanott élnek (Budapest XII. kerület bizonyos részein) épp úgy gondolkodnak ma, mint elődeik 71-72 évvel ezelőtt. Ez nem új gondolat Zoltán Gábortól, fél évvel ezelőtt már megjelent tőle egy cikk az Élet és Irodalomban, ahol azt fogalmazta meg, hogy egyes nyilas vezetők gondolkodását és tetteiket a vér szava határozta meg:
„Vehetnénk természetesen véletlennek is, hogy az unokatestvérek, Andreánszky Jenő, Rákosi András és Gyula nemzetiszocialisták lettek. Én mégis inkább úgy látom, hogy egyrészt a vér, másrészt a nemzetség életét meghatározó tekintély, Rákosi Jenő szavára hallgattak.”
Zoltán Gábor: RÁKOSI UNOKÁI
Élet és Irodalom LIX. évfolyam, 37. szám, 2015. szeptember 11.
Szerintem nem igaz, hogy apák és fiúk tettei ilyen szinten összefüggnének, és nagyon veszélyesnek gondolom, ha az embereket nem potenciális tiszta lappal, hanem származási alapon predesztinált bűnökkel kezeljük. Aki így gondolkodik, annak a gondolkodása éppen a könyvben szereplő szörnyetegekével rokon.
