A könyveket épületekhez is lehet hasonlítani. Az egyik cifra palota, amelyiknek ablakából királykisasszony néz ki, a fehér lovon közeledő szőke hercegre várva; a másik ódon várkastély, amelyben túlvilági szörnyek, kísértetek akarnak halálra rémíteni; a harmadik szürke panelház, amelyben minden lakás egyforma, és minden lakásban egyforma emberek élnek, akikkel nem történik semmi érdekes.
W. G. Sebald könyve leginkább olyan, mint egy múzeum, egy a XIX. században épült hatalmas, klasszicista épület, ahová a gyerekeket erőszakkal cipelik el a szüleik a vasárnap délelőtti unalmas kiállításra, ahol régi festményeket kell nézegetni, és rendesen kell viselkedni, mert mindig ott áll a sarokban a szigorú teremőr. (Ahogy elnézem, ez az értékelés ilyen lesz: hosszú, és fárasztó, méltó a recenzens régi, nagy híréhez.)
Belépünk hát az épület előcsarnokába, ahol rögtön hozzánk szegődik a tárlatvezető, a könyv címszereplője, Austerlitz, aki aztán egy pillanatra sem hagy el bennünket, és valami ismeretlen eredetű beszédkényszertől vezérelve rákezd a mondókájára, amit aztán a könyv végéig nem is hagy abba.
Elég riasztó. Az első teremben meghallgathatunk egy „érdekfeszítő” előadást a XVIII. századi vasúti pályaudvarok építészetéről, majd az újkori katonai erődítményrendszerek történetével ismerkedhetünk meg behatóbban, melynek legjobb példája Magyarországon a komáromi erőd, ahol szürke kőfalak közt vezető utakon lehet kóborolni órákon keresztül, anélkül, hogy bármi látványossággal, bármi újdonsággal találkozhatnánk, és ahol úgy érezzük, a militarista fanatikusokon kívül senki nem érezheti jól magát, és ahonnan el kéne menekülni, és soha nem kéne visszatérni, és az egészet – úgy ahogy van –, el kéne felejteni.
Szerencsére vannak képek. Természetesen azok is fekete-fehérek. A múlt képei, először csak épületekről, pályaudvarokról, erődökről, azok tervrajzáról, aztán majd feltűnnek emberek is, mert a következő teremben kiderül, a tárlatvezető, maga Austerlitz is unja ezt az egészet, és inkább magáról akar beszélni, a gyermekkoráról, az életéről, az emlékeiről és az emlékei hiányáról, arról, hogyan lett ilyen unalmas és szürke, bár nagy tudású egyetemi tanár, de érdektelen, érzelemtelen ember.
Újbekezdés, a bevezetés után a cselekmény kibontakozása, Austerlitz élete. Tanárnő, én készültem! W. G. Sebald német író, aki nemzetének náci múltja miatt kivándorolt Angliába, és ott élt egészen korai haláláig, de még, mielőtt meghalt volna, könyveket írt, hisz író volt, melyekben nemzetének náci múltjával foglalkozott, illetve a közmondásos német precizitással és alapossággal megkísérelte feltérképezni a náci múlt, és a Holocaust emlékezésre és felejtésre gyakorolt hatásait, azt, hogy miképpen torzítják a személyiséget a múlt kísértetei. (Ez utóbbi bekezdés kétségbeesett kísérlet volt, melyben gyermeki énem megpróbált kibújni a múzeumlátogatás gyötrelmei alól, de, mint a továbbiakban látjuk, sikertelenül.)
Tehát Austerlitz élete. Öt éves volt, amikor szülei Angliába küldték, hogy megóvják zsidó származása következményeitől. Egy protestáns lelkipásztor nevelte fel, és csak ennek halála után, tizenöt éves korában, egy bentlakásos iskola tanára világosította fel igazi nevéről, és arról, hogy származása és igazi szülei ismeretlenek. Austerlitz felnőtt, múltjának homályos emlékeit elfojtotta, és úgy érezte, az építészet történetét kutató művészettörténészként képes leélni egy normális életet.
A múlt azonban, mit tudjuk, könyörtelen (ez az írók szerencséje, ahogy Agatha Christie krimijeiben is mindig gejzírként feltör a jelenbe, megkönnyítve ezzel Poirot vagy Miss Marple nyomozásait), és egy rádióban elhangzó beszélgetés részlete elindítja Austerlitzet a saját múltját feltáró kutatásra. A könyv nagyobbik része ennek a kutatásnak az elmeséléséről szól.
És nem véletlenül hangsúlyozom az elmesélést. A könyv igen jellemző sajátossága a stílusa. Mi tudjuk, hogy W. G. Sebald írja, hogy a mesélő elmondja: Austerlitz mondta, hogy Vera mondta, hogy Maximilian elmesélte, hogy amikor elment az Érchegységbe, találkozott horogkereszt alakú cukorkákat szopogató turistákkal. Ez valóban így korrekt. Német alaposság. Mindig tudnunk kell, hogy ki beszél, milyen körülmények között, és mennyire lehet hitelt adni a szavainak. Semennyire. Ez a könyv műalkotás. A képeivel, a néhol csodálatosan szép, néhol viszont csak ürességet és borzalmat árasztó fekete-fehér képeivel. A mondataival, amelyek hosszúak, és alaposak, túlrészletezőek, minden lényegtelen részletre kitérőek, de ugyanakkor mégis világosak, mert nyelvtani szerkezetük mérnöki precizitással megalkotott. Aztán ezek a mondatok lerövidülnek, pergővé válnak, ahogy a cselekmény, a nyomozás felgyorsul, és a műtárgyak ábrázolása helyett emberekről, emberi sorsokról kezd beszélni W. G. Sebald, illetve a mesélője, akinek Austerlitz mondta, hogy Vera mondta, hogy Maximilian mit mesélt a tapasztalatairól.
Van aztán a könyvnek egy olyan szakasza, ahol oldalakon keresztül tartó mondatok követik egymást, természetesen ezek is tökéletes nyelvi szerkezetben, vesszőkkel és pontosvesszőkkel tagolva, és ennek is megvan a maga szerepe, amely teljesen egyértelmű, és az eddigiekből könnyedén ki is található, itt a Holocaustról van szó. Erről itt többet nem mondanék.
Austerlitznek szerencséje van, mert szinte mindent megtud, amit meg akar tudni, saját múltjáról, szülei kilétéről és sorsáról. Elmondja, közben kiérünk az épület kijáratához, ahol Austerlitz azt mondja, hogy itt van a lakásom kulcsa, már ismerős vagy ott, hisz mindent elmondtam magamról ami fontos, és ott a lakásban találsz majd fekete-fehér fényképeket, egyedül ezek fognak fennmaradni az életemből, tanulmányozd őket, ha akarod.
Utána még van pár oldal, amikor elmentem Belgiumba, megnézni egy állatkertet, meg egy erődöt, aztán egy könyvet olvasgattam, amit Austerlitztől kaptam, mert szeretek olvasni.
W. G. Sebald Austerlitz című könyvét Blaschtick Éva fordította, rendkívül igényesen, és az Európa Könyvkiadó adta ki 2007-ben, Budapesten.
A recenzió először a moly.hu-n jelent meg.