Jutkát bekísértem a postára, majd kijöttem, s ott tébláboltam a Ku’Dammon, nem tudtam eldönteni, a padra üljek, a kis dantei teraszra, a mézszín macihoz sétáljak, leellenőrizzem, meddig terjedt már arany szája körül a mocsár, avagy bemenjek a másik sarkon lévő hatalmas Bauhausba megnézni a drótkeféket (a rézdrótkefe szép), kalapácsokat, ugyanis kíváncsi voltam, hol tart per pillanat a német rézdrótkefék és német kalapácsok formatervezése, designja. Itt már kétségtelenül felmerülhetne Nietzsche, a kalapáccsal filozofáló Nietzsche neve, vagy Schönbergé például, de még nem merül fel… Szóval ott tébláboltam a MacPapier előtt, amikor is nekem ütközött, vagy már nem is tudom, majdnem nekem ütközött egy bicikli. Kis híján feldöntött. Egy busa fejű, fekete inges pacák a MacPapierba menet ugyanis szemtelenül vagy otthonosan, nem tudom eldönteni, felhajtott a járdára. És nekem jött. Vagy inkább én mehettem neki? Az is lehet. És hirtelen fejembe szaladt a vér. Rettent fölbaszódtam. Ráüvöltöttem. Magyarul. Te marha! Te irdatlan barom! A busa fejű illető többszörösen zavarba jött, jóllehet egyáltalán nem jött zavarba, nem értett semmit, mit sem tudott a mézszín, mocsarasodó maciról, a Diagnosztikai Központ körüli lepratelepről, a Török Főkonzulátusról, elnézést kért, majd mintha mi sem történt volna, erős kerékpárját, amely akár átfestett, feketére festett második világháborús katonakerékpár is lehetett, az egyik platánfához támasztotta. Láttam, ezen kissé elméláztam, a kerékpár kosarából szokatlanul sok és vastag sárga borítékot, levelet, csomagot szed ki, visz be a postára. És áll be Jutka mögé a sorba. Közben én, tüntetőleg, többször odamentem Jutkához, lássa, kit ütött el a marhája, az irdatlan barma…
A megvilágosodás, mint jeleztem, a Historisches Museum üveggel fedett csodálatos udvarában történt. Ahová egy irodalmi estre voltam akkortájt éppen hivatalos, amelyet a DAAD szervezett, és éppen a főnöknőm, kedves, közeli barátnőnk, Nina Hartl vezetett. Nooteboom és Safranski estjéről, barátságuk számomra kissé furcsa demonstrálásáról volt szó. Az igazság az, hogy én Nooteboomot nemigen kedveltem, afféle bestseller írónak tartottam, nem érdekelt, rózsaszín nyakkendőjével nem is tett rám különösebb hatást, illetve pontosan olyan volt, mint ahogyan egy bestseller írót különben is elképzeltem, viszont Safranski nagyon is érdekelt, noha ő is egy népszerűsítő filozófiai író, de annak igen-igen kitűnő. Heideggerről és Nietzschéről írt monográfiáit nem sokkal Berlinbe való jövetelem előtt abszolváltam nagy-nagy élvezettel, őszinte elismeréssel. Heidegger-monográfiája talán jobb, viszont Nietzsche-monográfiája eredetibb az irdatlan kategóriájának középpontba állításával. Azért is örültem ennek, mert végre valahára egy magyar filozófiai kategória merült fel… Persze lehetséges, németben ez nem bírt ilyen újdonsággal, frissességgel, lehetséges, hogy az egész a magyar fordító érdeme, csodája, s akkor az egész magyar filozófia központi problémája éppen a fordításban rejlik, noha be kell vallanom, nem ismerem az irdatlan mint olyan filozófiatörténeti karrierjét, engem akkor csupán az bűvölt el, hogy egy ilyen fontos, terjedelmes mű épülhet rá, nyugodhat rajta, sőt talán még ennél is egyszerűbb valami, az, hogy ez egy par exellence filozófiai kategória… Sokáig várakoztunk, amíg a két író megjelent. Hirtelen lebuktam az előttem ülők mögé. Ugyanis az a busa fejű, fekete inges zömök pacák ült ki Nooteboom mellé, aki ott a MacPapier előtt, a Ku’Dammon nekem hajtott fekete katonabiciklijével. Akit én lemarháztam. Sőt, Istenem, irdatlan baromnak neveztem. Igen, Rüdiger Safranski volt az.
Tolnai Ottó: Álom egy zentai könyvecskéről
Grendírmars 384-386. oldal DIA
