Úgy akartam kezdeni (ironikusan), hogy mint az köztudomású a Holmi a kozmopolita*, liberális** értelmiség folyóirata volt, hiányzott belőle a nemzet érzékenység, recenziójában még Károlyi Csaba, a balliberális Élet és Irodalom kritikusa is konstatálja a határon túli szellemi élet dokumentumainak hiányát*** (miközben megjegyzi azt is, hogy „az 1989 utáni szellemi élet legprogresszívebb, legizgalmasabb szépirodalmi folyóirata” nem a Holmi, hanem a Jelenkor volt, mert „a Holmiban fontosabbak voltak az esszék és a dokumentumok (és a kritikák!), mint a szépirodalmi szövegek”.). Ehhez képest az 1989 utáni magyar széppróza egyik legszebb, és véleményem szerint világirodalmi szintű darabja olvasható a kötet tengelyében, a Memoárok és dokumentumok rész indul ezzel, Egy csángó leány búcsúlevele és a levél olvasta címmel, valamint a hozzá tartozó kommentár: Bajor Andor: Hajnali Szép Csillag**** egészíti ezt ki. E két (illetve tulajdonképpen három) szöveg – a csángó lány román szavakkal teli, de nyelvében mégis az Ó magyar Mária siralmat idéző***** búcsúlevele, ennek Bajor Andor által adott művészi fordítása (olvasata), valamint a levelet értelmező érzelmes-himnikus kommentár – a magyar nyelvi hagyomány legszebb regisztereiben szólal meg, és ugyanakkor a magyar nemzeti történelem és az egyetemes emberi kultúra – más nyelvekre természetesen lefordíthatatlan – remekműve. Magyarságtudatunk csúcsteljesítménye ez az alkotás, a névtelen csángó leány és a feledésbe merült erdélyi szerző közös műve, amely megérdemelné, hogy egy valódi Nemzeti Olvasókönyv lapjaira kerüljön******. Addig is, amíg ez megtörténik, a Holmi közlése mind nemzeti, mind irodalomtörténeti szempontból kiemelkedő és pótolhatatlan jelentőségű. A (bal)liberális értelmiség egészséges nemzettudatáról szóló vitát ezennel lezárom. :) . A kötet egészét tekintve mégis máshová tenném a legfőbb hangsúlyt.
Károlyi Csaba írja a kritikájában***, hogy a Holmiból hiányzott az avantgard és a neoavantgard, egy konzervatívan liberális értékrend volt az uralkodó. Ennek az értékrendnek az egyik legjellegzetesebb képviselője – szerintem – a kötetben nem szereplő Balassa Péter******* egykori legjobb barátja, Fodor Géza zenekritikus és teoretikus, aki háromszor is szóhoz jut. Először egy Rousseau színházkritikájáról írt tizenhat oldalas tanulmányával, másodszor Wilheim András Az apokaliptikus gondolkodó című megemlékező írásában, amelyben a szerző többször és hosszan idéz tőle – ez az esszé zárja egyébként a kötet Esszék, tanulmányok című első részét, és így ez a Csángó búcsúlevél mellett a másik középpont –, és végül a kötet majdnem zárása (csak azért majdnem, mert Vas István 1944 és 1970 közötti leveleivel zárul a kötet, de ezek már nem aktualizálható, hanem csak hagyományteremtő dokumentumok) a _„Nincsen kettős mérce” cím alatt közölt három Fodor Géza levél, amelyeket Petrovics Emilnek írt 2003–2004-ben. Ezek egyikéből idéznék hosszabban:
A mi kultúránknak, amelyben a művészet fogalma természetes módon kapcsolódik össze a szép fogalmával, ennek a kultúrának az alapja az a hit, hogy a világban valamilyen rend létezik. Ennek a hitnek a végső alapja pedig az istenhit vagy annak valamilyen szekularizált formája, amelynek rejtett vallásosságát nem vallja be magának az ateista. Én nem hiszem, hogy a világ ma rosszabb volna, mint bármikor a történelem folyamán, de történt egy nagy változás: az ember vagy legalábbis az értelmiség (benne a filozófussal és a művésszel) egymás után elveszítette azokat az érvényesnek hitt védekezési mechanizmusait, amelyekkel nem engedte be filozófiájába, művészetébe a totális negativizmust. A 19. század utolsó harmada végzetes lépéseket hozott. A naturalizmus a művészetben elvileg felszámolt minden szűrőt a mocsok előtt, Nietzsche pedig kimondta a titkot, hogy „Isten halott”. Hogy az értelmiség ezzel megtámadott világnézeti immunrendszere végképp összeomoljon, arról gondoskodott a 20. század két diktatúrája és a helyi történelmek feloldódása, azaz a történelem világtörténelemmé válása, amely világtörténelem minden borzalmát folyamatosan ránk zúdítja a média. Mellettünk és utánunk olyan művészgenerációk jöttek, amelyeknek számára az, ami – jelképesen – Homérosztól Bartókig számunkra a legtöbbet jelenti, talán mindent jelent, és az, amit ők maguk művelnek, nem más, mint „tájkép csata után”. A mi klasszikus kultúránk után a művészetben két dolog uralkodott el: a kommersz és a teljes negativizmus. Persze: amikor nincsenek konszenzuális normák, virágzik az erőszakosság, a tehetségtelenség, a sznobizmus, a dilettantizmus, a divat. Lukács megvetően azt mondta Adorno esztétikájára: „Szakadék Nagyszálló”. Igen, az is van. De van őszinte kétségbeesés is. A negativizmus kétségbeesett pántragizmusa vagy szatírája. Nem könnyű megkülönböztetni az önelégült és a kétségbeesett negativizmust. Bennem a „történész” erőt vesz magán, és túllépve a személyes ízlésen, egyelőre még nem éri be a reflexszerű elutasítással, egyelőre még szeretné megérteni, hogy mi is történik, mi miért történik.
E nemes humanista értékszemlélet, amely, hogy a hagyományt jelző 1989 előtti címeket mondjak, a Nyugat, a Szép Szó, az 1946 utáni Válasz, az Újhold folyóirat és Évkönyvek értékrendjét közvetíti, tagadhatatlanul zárt volt avantgard és neoavantgard irányban – noha Vas István levelezésének egyik legmulatságosabb része az, amelyben azzal vádolja Nemes Nagy Ágnest és Lengyel Balázst, hogy Babitsot feledve Kassák hívéül szegődtek –, és Holmi esszé- és tanulmány válogatása szerint ezt a hiányosságot 1989 után sem tudták pótolni (hol egy méltó tanulmány Erdély Miklós korszakos jelentőségű összművészeti tevékenységéről, vagy hol egy értő elemzés Hamvas Béla Karneváljáról?), de nekem a hiányérzetem más helyen érez problémát – a kortárs világ megértésében. A szöveges irodalom, a folyóiratkultúra az értékközvetítés tekintetében elveszítette központi jelentőségét, és a magasirodalom is nagyon sokat vesztett a súlyából a populáris kultúrával szemben. Az erről szóló önreflexió teljesen hiányzik, és így – miközben a válogatás és a forrás folyóirat is önmagában a legmagasabb akadémikus színvonalat képviseli – képtelen megtalálni a saját helyét a posztmodern kultúra világában.
Mindezek után, hogy megmondtam a tutit, következzék elmarasztaló ítéletem cáfolatául egy újabb hosszabb idézet a kötetből:
VIGYÁZAT! FELNŐTT TARTALOM!
Magyar László András:
KINEK A GYÖNYÖRE NAGYOBB?
Arra a rendkívül fontos, különféle net-fórumokon is sűrűn tárgyalt kérdésre, hogy a nő vagy a férfi élvez-e nagyobbat orgazmusa során, meglepő módon két mítosz is választ próbált már adni – egy indiai és egy görög. [ezeket most kihagyom, helyette jöjjenek a keresztény tudósok]
"…a középkor legnagyobb természettudósa, Albertus Magnus kijelentette, hogy minél magasabb rendű egy lény, annál nagyobbat élvez: ergo az ember nagyobbat élvez, mint az állat, a férfi pedig, mint a nő.
Hildegardis von Bingen (1098–1179) apátnő létére a következőképpen írt: „A nő gyönyöre a naphoz hasonlatos, mely lágyan, finoman és folyamatosan árasztja hevét a földre, hogy az gyümölcsöt hozzon… Ha pedig a nőben felébred a gyönyör, enyhébben ébred, mint a férfiban, hiszen a nőben nem lobog olyan hatalmas lánggal az effajta tűz, mint a férfiban."
A keresztény szerzőkre természetesen mázsás súllyal nehezedett az egyházatyák és egyháztanítók ítélete is. Szent Ágoston például hosszasan érvelt amellett, hogy az ideális szex teljesen gyönyör nélküli, hiszen az édenkertben, minthogy mégiscsak édenkert volt, nyilván létezett ugyan nemi élet, de csak teljesen tudatos és örömtelen, hiszen csupán ekképpen lehetett bűntelen.
Szent Jeromos még ennél is tovább ment: szerinte a nők egyáltalán nem képesek nemi gyönyörre. Éva szűz volt a paradicsomban, a nemi életet büntetésül kapta az almaevésért, márpedig a büntetésben nem találhat senki örömöt.
Órigenész pedig kijelentette, hogy az a nő, aki nagyobb élvezetet talál a közösülésben, mint a férfi, alacsonyabb rendű még az állatnál is. Megint más középkori szövegek arra figyelmeztettek, hogy a nő túlságos gyönyöre egyenest veszélyezteti a nemzést.
A cikk további részében a szerző viszont arra az álláspontra jut, hogy a nők élveznek nagyobbat (legyen ez a nőnapi ajándékuk), akit érdekel, az elolvashatja itt:
http://www.holmi.org/2013/08/magyar-laszlo-andras-kinek…
Folytathatnám a sort Kicsi Sándor András: Csigaevők-e a magyarok? című gasztrokulturális tanulmányával, amelyhez három étvágygerjesztő (?) karcot is írtam:
https://moly.hu/karcok/863552
https://moly.hu/karcok/863563
https://moly.hu/karcok/863566
Befejezésül kiemelek még néhány címet, önkényesen, amelyek nekem a legjobban tetszettek:
FEHÉR FERENC: Regény és száműzetés
KOCSIS ZOLTÁN: Dohnányi és Bartók előadó-művészetéről
RADNÓTI SÁNDOR: A barátság filozófiája
KURTÁG GYÖRGY: Ligeti Györgyről
RÉZ PÁL: A Serpolette rejtvény
FOGARASSY MIKLÓS: Bajza utca 18.
VAJDA MIKLÓS: Requiem egy elfuserált zseniért
* Bartha Miklós szállóigéje: hazátlan bitangok. De ki az a Bartha Miklós? Egy Társaság névadója, amely kompromittálta József Attilát?
** Liberális, balliberális: szitokszavak a 20. és 21. században
*** Károlyi Csaba: A művelt közönségnek. ÉS 2017. március 10.http://www.es.hu/cikk/2017-03-10/karolyi-csaba/a-muvelt…
(Olvasható előfizetéssel – a függetlenségnek ára van.)
**** Az olvasat és a kommentárból készített kivonat olvasható itt:https://moly.hu/karcok/873951
***** Bajor Andor ekkoriban írta a Csángó sirató című, Apokrif alcímű versét, ezt is érdemes összevetni a szöveggel és a kommentárral.
****** És megérdemelné azt is, hogy az irodalmi műkritika különböző irányzatai (egyszerű elemző-leíró, strukturalista, hermeneutikus, szemiotikus és posztmodern megközelítésben) elemzés tárgyává tegyék.
******* Balassa Péter egy gyilkos kritika (Farkas Zsolt: A „Halálnapló” mondatairól) után szakított(?) a lappal.
