„Safranski új műve az idő kultúra-történetét mutatja be, és ennyiben elolvasásra méltó. Új, jövőbe mutató meggondolásokkal azonban nem találkozhatunk benne.” – idézi Weiss János az ÉS-ben közölt recenziójában egyetértőleg Stefanie Panzenböck véleményét. Weiss Jánosnak tehát alapjaiban tetszik ez a könyv, bár tud más kritikusok kifogásairól is:
A művet egyesek az Európa-centrikussága (a keleti kultúrákra való utalások csak az utolsó fejezetben és csak periférikusan jelennek meg), mások a természettudományos idő-elképzelések elhanyagolása (ebben a témakörben találkozhatunk a legtöbb nagyvonalú és a hibahatárt átlépő megfogalmazással), megint mások az alcímben feltett kérdés megválaszolatlansága miatt bírálták.
Grozdits Hahó a Librariuson írja:
Az időről beszél, és sajátos, rá jellemző szempontjai szerint elmondja azt, amit eddig tudtunk és/vagy tudni véltünk. Évezredek tapasztalatát foglalja össze úgy, hogy elolvasva triviálisnak tűnő dolgokat veszünk észre. Csupa olyasmit, ami magunktól nem jut eszünkbe… de eszünkbe juthatott volna! (Kicsit olyan a helyzet, mint amikor a kortárs művészetre azt mondja Valaki lekicsinylőn: Ezt én is meg tudnám csinálni!”)
Ezekhez én privát véleményként azt teszem hozzá, hogy bár Safranski idealista filozófus*, és rengetegszer hivatkozik Platonra és Heideggerre, akiket én ki nem állhatok, de nagyon jó stílusban, érthetően és világosan fogalmazva, és hatalmas filozófiai és irodalmi műveltséget felvonultatva ír, ezért még az ateisták-materialisták számára is ajánlott olvasmány.
A könyv a Typotex kiadásában jelent meg, ezért érdemes felkeresni a könyv adatlapját**, ahol az előszó és a részletes tartalomjegyzék is olvasható. Kedvcsinálónak ide idézem az utolsó két fejezet címszavait:
9. fejezet
Játék az idővel
A nyelv és az írás által nyert játékterek. Az idő fokozatainak felfedezése és az elbeszélés születése. „Kas bukása”, egy afrikai mítosz. Az elbeszélés mint a túlélés eszköze. Az irodalmi időszerkezet kis tipológiája. Az Odüsszeiától Balzacig, Oidipusztól a detektívregényig. Az élethosszig tartó önbecsapás motívuma. Hamlet és a cselekvés gátja. Az idő epikus és drámai kezelése. A képek ideje. Miért nem ordít Laokoón? Hirtelenség. Fotográfia és igazság. Egy nő átkel a folyón. Bob szemmagasságban. Zénón paradoxona. Proust spontán emlékképei. Az örök pillanat. Zene
10. fejezet
Beteljesedett idő és örökkévalóság
Platón örökkévalósága és a megmaradó jelen mindennapi tapasztalata. Az időről megfeledkezett odaadás. Vallásos és világi misztika. Az esztétikai nagy pillanat. Nietzsche, Hofmannsthal, Proust és Adorno. A halhatatlanság vágya. Az élet határidejének
meghosszabbítása. A lélek halhatatlansága? Szókratész halálának ősjelenete. A gondolkodás nem képes önmagát elgondolni önnön távollétében. A feltámadásba vetett keresztény hit. Magasabb rendű énközpontúság? A megszabadulás és nehézségei
* Safranskiról és egy korábbi könyvéről itt írtam: http://vargarockzsolt.blog.hu/tags/safranski