Vicces, amikor a nagy tudású kritikus* tudja, hogy milyennek kell lennie a jó novellának, a jó Bodor novellának – olyannak, mint a korábbiaknak –, aztán hosszasan és meggyőzően bizonyítja is, hogy ezek az újak rosszak, önismétlők, magyaráznak, mondanak és nem ábrázolnak, satöbbi, aztán egy másik helyen egy másik nagy tudású kriitikus** szinte rajongva ír ugyanarról a kötetről – most akkor kinek van igaza?
Nekem tetszett. Nekem nagyon tetszett. Első olvasásra az első novellával volt csak bajom, privát életrajzi okok miatt, de aztán arról is olvastam egy harmadik helyen*** egy remek elemzést, ami meggyőzött, hogy az a novella is jó, és funkcionálisan pontosan illeszkedik a kötet elejére.Erről Keller Mirella is ír A halál van erre cím alatt, nekem leginkább ez a rövid recenzió tetszett.
Milyenek is ezek a novellák? Titokzatosak, költőiek, mégis földhözragadtan reálisak. Összetéveszthetetlen hangúak, többnyire már az első mondatok után fel lehet ismerni a szerzőt: megszólal egy korlátozott kompetenciájú narrátor, egy szereplő, aki értelmileg és/vagy érzelmileg-erkölcsileg korlátozott. Mesél, többnyire szörnyű dolgokról, faarccal, érzéketlenül, aztán a történet, a mese váratlanul elkanyarodik valami más irányba, amiről nem tudhatjuk, hogy van-e bármi funkciója, aztán meg a végén úgy szállunk ki a történetből, hogy a végkifejlet minden drámaisága ellenére teljesen hétköznapi.
Gyönyörű tájak, fantasztikus nevek, ridegség és tragédia – ezek a bodori jellegzetességek most is itt vannak, ismerősek és megunhatatlanok, én legalábbis így érzem.
* Szolláth Dávid: Fáradt, fanyar önparódia
** Jánossy Lajos: Mindig
*** Domján Edit: Hol is tartunk?