A fák lelassítják az időt.* - írja Láng Zsolt, és a jó könyvekről én is ezt gondolom.
Jó könyv a Bolyai, szerintem klasszikus lesz, része az irodalmi kánonnak, egyetemisták fognak foglalkozni vele szemináriumokon, ráadásul még sok olvasó is szeretni fogja - ez persze vicc volt, nyilván az olvasók véleménye a legfontosabb.
Mégis, először vissza szakértők, a hivatásosok véleményéhez:
1. Katona Zoltán "az idei év legnagyobb és talán legjelentősebb erdélyi magyar regényeként" ír róla, kiemelve, hogy "Láng Zsolt műve nem vitat, nem rombol mítoszokat, nem cáfolja mások Bolyai-képét" és "Nem átír, hanem megír, az irodalom eszköztárával mutat be egy embert, egy személyiséget, annak környezetét, életét – mentesen mindenféle pátosztól és valóságtól való elrugaszkodástól."
Bolyai János: egy lángész, akit elfelejtettünk
2. Laky Zoltán a címszereplő tudománytörténeti jelentősége felől közelíti meg a művet, a meg nem értett zseni és környezetének konfliktusát állítva középpontba: "Láng Zsolt könyvéből egy olyan tudós képe bontakozik ki, aki a teljes elutasítottság dacára sem adta fel hitét, hogy a természet titkai megfejthetők, és a tudás a boldogság szolgálatába állítható."
A mindenség elméletét kezdte írni, mégis elfeledetten halt meg az első magyar zseni
3. Bánki Éva személyes hangot sem nélkülöző tanulmányában komplexebben elemzi a regényt, így ő már kérdésekhez is eljut:
"A jelenlegi Bolyai-kutatás summáját tartjuk a kezünkben? Ez az olvasat is releváns lehet. Vagy egy különleges kísérlet történetéről olvashatunk, mikor valaki – a maga választotta elszigeteltségben – ugyanazokat a kérdéseket éli meg, melyek a XIX. század egyik legnagyobb matematikusát foglalkoztatták? Vagy egy teljesen rendhagyó, „nem-euklideszi” regényt tartunk a kezünkben, ahol az útleírás és társadalomrajz értékelődik át a Bolyai-féle térszemléletnek megfelelően? Egy ilyen szerkezetű regényben hogy értelmeződik át a rejtélyes és kísérteties fogalma?
Létezik olyan világ, ahol a romantikus, párbajozó-heveskedő, a végletesen önmagába fordult Bolyai és egy XXI. századi író egymás megfejtései lehetnek?"
REJTŐZKÖDÉS ÉS GEOMETRIA (LÁNG ZSOLT BOLYAI-REGÉNYÉRŐL)
4. Kolozsi Orsolya recenziója leginkább irodalmi elemzés, reflektálva a műben is megfogalmazódó felvetésre:
„Ha valaki a nemeuklidészi tér felfedezőjéről ír regényt, úgy volna illő, hogy a regény nemeuklidészi formáját hozza létre.”
Az ehhez szükséges axiómák tagadása, vagy legalábbis megkérdőjelezése az irodalomban valami olyasmit jelentene, hogy a regényhagyomány összes korábbi tapasztalatát és eljárását sutba kellene vágni és újfajta eljárásokon, szemléletmódon alapuló szöveget kellene létrehozni. Láng Zsolt regénye azonban nem tűnik kifejezetten formabontónak, vagy kísérletezőnek, annak ellenére, hogy véleményem szerint sokkal több különös szerkesztési elvet alkalmaz, mint amit első olvasásra fel lehetne ismerni.
A két szálon felépített, váltakozva elmesélt alapszerkezeten túli sajátossága, hogy Bolyai életének történetét egy-egy jelenetből bontja ki. Lehet az egy tőrpárbaj, egy szeretkezés, egy délutáni álom, egy apánál tett látogatás vagy egy városi séta, a konkrét, néhány órás jelenet minden esetben túlmutat önmagán, hiszen Bolyai egyik jellemzője, hogy folyamatosan távol van. Bármi történik körülötte, gondolatai messze járnak, lélekben soha nincs az aktuális események helyszínén. Vagy a számok birodalmában, vagy a régmúlt események és azok összefüggései között időzik. Ez a rendíthetetlenül és megállíthatatlanul zakatoló gondolatmenet az, amiből az egész élete, a szüleihez, a nőkhöz, a katonasághoz való viszonya kirajzolódik, ugyanúgy, ahogyan betegségei, érzései, tudományos megállapításai is. Ezekbe a jelenetekbe Láng nagyon sok lírai elemet épít be, egyrészt mintha ezzel ellensúlyozná a szövegrészek erős gondolatiságát, másrészt pedig Bolyai távoli, absztrakt gondolatai majdnem mindig egy látvány hatására indulnak el:
„A víz alatti test felnagyítódott, a meztelenség elveszítette valós jelentését. Mintha másik térből lesné őt. Mintha másik, alig-alig futó időből mérné az ő idejét, amitől az is lelassult. És amikor már-már megállt, a víz alatti test megmozdult, az inak megfeszültek, a test kiegyenesedett, nyílvesszőként indult a felszín felé. Sebként szakadt fel a víztükör, kibuggyant a mélység belseje, mérhetetlen zavart keltve, ugyanis a kibuggyanás várható és tényleges helye nem esett egybe. A valóság az eltérés szakadékába roskadt. Szabad szemmel felismerhető lett az anarchia mértéke. A lány persze ezzel mit sem törődve, kacagva eltűnt a vízparti bokrok között.”
Bolyai akkora zseni volt, mint Einstein, mégis elfeledték
Nekem jó volt olvasni, belépni a regény terébe, ami a jelen, amikor egy Láng nevű író a Bolyai-regény megírására készül, Svájcban. Mindeközben időbuborékokként jelenik meg a múlt, Erdélyben, ahol Bolyai János életének epizódjaival találkozhatunk. Egy multikulturális modern világ, és egy elmaradott provinciális világ ellentéte, miközben az emberi mozgatórúgók, az érdekek, a mániák, a magasztos eszmék, a vágyak, a korlátok és a zsenialitás által megnyitott új dimenziók egyformán érvényesülnek - az emberi természet nehezen változik.
A könyv végső kicsengése szerintem a szerelem megváltó erejét sugallja, és ez tetszett. Az érzelmek erősebben befolyásolják az embert, mint a racionális gondolkodás, és ez ezúttal inkább reményt adott, mint elkeserített.
Ugyanekkor ez nem egy romantikus lányregény. A groteszk és vulgáris épp úgy jelen van benne, mint szépség és a harmónia. Egy jellemző részlet a könyv elejéről:
Amikor a napkorong megjelenik a domb pereménél, a narancsvörös fény rákenődik a mezőkre, a fákra, az épületekre. Ezt a piros hajnalt akartam Évának lefényképezni, jóllehet nem vagyok igazán rátermett fotós. Életem egyetlen említésre méltó képét kamaszkoromban sikerült összehoznom. A macskánkra ráadtam húgom Zsuzsi babájának komplett székely népviseletét alsószoknyástul, lajbistul, főkötőstül. Míg az apámtól kölcsönzött tükörreflexes géppel bajlódtam, a macska eltűnt, de kis idő múlva visszatért, szájában lerágott fejű patkánnyal, amelyet jóízűen enni kezdett a teraszunkon, a nádfonatú asztal alatt. Így fényképeztem le: furcsa arcú, báli ruhás menyecske rágcsál egy véres patkánytetemet a fényképezőgép lencséjébe bámulva.
38. oldal
Pár oldallal korábban meg egy ilyen párbeszédet olvashatunk:
– Egy magyar író, Tamási Áronnak hívták, a második világháború előtti időkben lelitvánozta kollégáját, Karinthy Frigyest, az egyik legnagyobb magyar írót. A zsidózás akkoriban még nem volt igazán szalonképes fogalmazás, ezért lelitvánozta – mondtam.
– Mi köze a litvánoknak a zsidókhoz? – kérdezte ingerülten Lauro.
– Azt akarta mondani, hogy Karinthy nem mondhat véleményt a tősgyökeres magyar irodalomról. Akárcsak egy litvánnak, semmi köze a magyar irodalomhoz. A litván mint szitokszó megmaradt, ma is használják – magyaráztam.
– Tamási ismert litvánokat? – kérdezte Kamilla.
– Nem tudom. Pár évet Amerikában élt, ott találkozhatott velük – feleltem.
– Ha valakire azt mondják magyarul, te litván, akkor az azt jelenti, te zsidó? – érdeklődött Lauro.
– Bizonyos körökben igen. Még árnyaltabban azt jelenti: a zsidaja – avattam be nyelvünk titkaiba.
– Írók között is van antiszemitizmus? – nézett rám felvont szem-öldökkel Kamilla.
– Miért, nálatok nincs? – kérdeztem vissza.
– Nálunk az irodalom nagyon progresszív.
– Litvániában – mondta Lauro – kétszázötvenezer zsidót pusztítottak el a nácik, karöltve a kollaboráns litvánokkal. Tavaly jelentették meg azokat a dokumentumokat, amelyeket már évekkel korábban felkutattak a történészek, de a korábbi kormányok nem támogatták a nyilvánosságra hozatalukat. Az oroszellenesség még mindig felmentést tud adni a bűnökre, ha az elkövetői a saját táborunkba tartoznak. Aznap éjjel, amikor bejöttek a németek, elszabadult a pokol. Nem volt ritka, hogy feldarabolták az álmukból felvert áldozatokat. Szloboda városában kezdték el, a neve annyit tesz: szabadság. A rabbinak levág-ták a fejét, kipakolták lakásának ablakába, és mellé tettek egy feliratot: Minden zsidó így jár! Az újságok meg a címlapon hozták a fényképet.
– És mi lett Karinthyval? – pillantott rám Kamilla.
– Még a deportálások előtt meghalt agydaganatban. De a felesége Auschwitzban pusztult el."
34-35. oldal
Nem, ez nem Wass Albert világa, ízig-vérig modern könyv, amelyik egyformán kerüli a hamis idill anakronizmusát, és a didaktikus hősi példázatot. Mindkét főhőse, az író és Bolyai János is esendő figura, határozott korlátokkal - talán éppen ez lehet a regény majdani (közönség)sikerének legfőbb akadálya: hiányzik az a szereplő, akivel fenntartások nélkül azonosulhatnánk. Bolyai autisztikus személyisége időnként kifejezetten taszító, a szerző sem egy cselekvő, romantikus hős, inkább csak egy okoskodó értelmiségi, ezért kicsit talányos is, ahogy a megváltó szerelem rájuk talál. De lehet, hogy éppen ez adhat reményt: érdemtelenül is elnyerhetjük a szerelmet. :)
* A kolostor udvarát egyetlen cseresznyefa uralta, akkora, hogy ágai az utcára is kinyúltak. A könyvtárból, az ablakon keresztül is látszottak megduzzadt rügyei, ha tart a meleg, napok alatt virágba fog borulni. Amikor törzse még alig combvastagságú lehetett, innen ezernégyszáz kilométerre, hosszú, több mint huszonnégy órán át tartó keserves vajúdás után, mialatt a bábák keze között vergődő anya azt ordítozta, hogy soha többé nem enged férfi t magához, megszületett Bolyai János. Anyja évekkel később mégis azt fogja fiának hazudni, könnyű szülés volt. A fa törzse csak egyetlen centiméterrel lett vastagabb, amikor Bolyai meghalt. Egy centi hatvan év alatt, vagyis tizenhét század milliméter per év, ez a fatörzs kérgén utazó szürke moszat sebessége. A fák lelassítják az időt.
36. oldal