Bevallom őszintén*, nem krimit kerestem, amikor ezt a regényt választottam, hanem Bárány Tiborra hallgattam, aki a Literán azt írta: A legjobb – vagy elfogadom, számomra legérdekesebb – regényt 2019-ben Láng Zsolt (Bolyai, Jelenkor) és Cserháti Éva (A Sellő titka, Prae) írta. Láng Zsolt Bolyaija tetszett, gondoltam kipróbálom ezt is. És aztán csalódtam. A könyv tulajdonképpen tényleg különleges: egy görög sorstragédia összedolgozva egy 21. századi krimivel, és megspékelve egy kis emberi jogi kitekintéssel is, de nekem ez nem állt össze olyan vonzó tartalommá, hogy az a stílus igénytelenségét ellensúlyozta volna. (Az is az eszembe jutott, ha már Cserháti, akkor miért nem Zsuzsa, ha meg Éva, akkor miért nem Csepregi - már bocsánat.) (Igaz, mindkettőt ki nem állhattam.)
Rögtön idézek is belőle, onnan, ahol letettem, a 89. oldalról, de előtte még megírom, nem tehetek róla, engem ez a könyv egy 1967-ben megjelent ifjúsági regényre emlékeztetett. A Delfin sorozatban adtak ki, és akkor nagyon tetszett. És ami 8-10 évesen tetszett, arra ugyan nosztalgiával tudok visszagondolni, de azért ma már látom a hiányosságait is.
Micsoda kölykök!
(Ezt a képet azért töltöm ide, hogy legyen valami pozitív dolog is a posztban.)
Szóval az idézet a Sellőből:
A szűk irodát a vasárnap reggeli város némasága ölelte körbe.
Vanda próbálta megőrizni tagjaiban a hajnali nyugalom maradékát, miközben leült Telki-Naggyal szemben. Az őrnagyasszony mustárszínű pólót viselt, és gesztenyebarna hajával így még inkább egy zsiráfra emlékeztette.
– Nem egyszer mondtam már Nádasnak, hogy örülnék, ha ragaszkodna a tényekhez. És talán magának sem ártana, ha átnézné a statisztikát, mielőtt újhullámos szervezetnek állítja be a rendőrséget – kezdte az őrnagyasszony szigorúan, de a hangjában inkább megértés csengett.
Jaj. Az első mondat milyen közhelyes. A második mondat meg értelmetlen. (Vanda más időpontokban sem epilepsziás vagy Parkinson-kóros, hogy remegjenek a tagjai.) Aztán jön ez a zsiráfos hasonlat - lehet, hogy ez is segített az ifjúsági regényre asszociálni. Az utolsó mondatban meg ott egy ellentmondás: most akkor szigorúan kezdi az őrnagyasszony, vagy a hangjában megértés cseng-e? Nekem ez nem cseng.
Szóval idegesített, ezért elengedtem.
* Először azt írtam, hogy bevallom férfiasan, de aztán rájöttem, hogy ez politikailag - feminista szempontból - nem korrekt, ezért javítottam. :)
