Ebben a világban minden kimondott szó csak ennek a percnek szól,
minden pillantásnak csak egy jelentése van,
minden érintés múlt és jövő nélküli, minden pillanat a pillanat csókja.

Legyen az idő egy folyó. És egy hatalmas hajón Bern városa utazzon rajta! A Zytgloggeturm, az óratorony ormán bohócok táncolnak, kakasok rikoltanak, medvék muzsikálnak síppal-dobbal. A Szent Vince katedrális festett üvegablakai alatt egy férfi – hátán hatalmas kosárral – siet az Aare folyó parjára. Eloldozza egypárevezős csónakját, eltolja magát a parttól. Az ár végigsodorja az Aarstrasse mentén a Gerberngasséig – ide szállítja almáját és a kora nyári gyümölcsöket. A Martgasséra megérkezik a pék, begyújt szenes kemencéjébe, és a lisztbe kovászt kezd keverni. Szerelmespár ölelkezik a Nydegg-hídon, csendes vágyódástól eltelve bámulják odalenn a folyót.
Az Amthausgasse egyik kávéházi teraszán, a zöld napernyő alatt, Einstein üldögél a barátjával. A fiatal szabadalmi hivatalnok odahajol Bessóhoz, aki szintén alacsony.
– Meg akarom érteni az időt, mert közel akarok kerülni a Nagy Öreghez.
Besso egyetértőleg bólint, de azért felhívja Einstein figyelmét néhány problémára is. Egyfelől elképzelhető, hogy a Nagy Öreg egyáltalán nem akar közel kerülni teremtményeihez… Másfelől nem egyértelmű, hogy a tudás közelebb visz-e hozzá.
A folyón mejelenik egy hatalmas örvény. A világvége 1907. szeptember 26-án érkezik el. Mindenki tudja. Az iskolák bezárják kapuikat. Minek a jövőnek tanulni, ha a jövő ilyen kurta? A szomszédok, akik azelőtt csak köszöntek egymásnak, együtt fürdenek a szökőkutak vizében. Néhányan sietve róják az utcákat, jócselekedetekkel próbálnak vezekelni múlbeli bűneikért. Mások fejest ugranak az Aaréba. Kimerültségig úsznak, aztán leheverednek a puha fűbe a folyóparton, és verseket olvasnak.
Képzeljük el, hogy az emberek örökké élnek. A város lakossága két csoportra oszlik: a Majdokra és a Mostokra.
A Majdok így érvelnek: ráérnek elkezdeni egyetemi tanulmányaikat, ráérnek második nyelvet tanulni, Voltaire-t vagy Newtont olvasni. Könnyed léptekkel járnak, laza, kényelmes ruhákat hordanak.
A Mostokat könnyű felismerni. Ők a könyvtárak igazgatói, a múzeumok régészei, az egészségügyi szociológusok, a patikusok. Amikor két Most véletlenül találkozik a Zahringer-kút hatszögletű oszlopánál, összevetik eddig megélt életüket, információt cserélnek, majd az órájukra pillantanak.
Amikor két Majd fut össze ugyanott, a jövőről merengenek, és követik szemükkel a víz parabolaívét.
Legyen az idő egy folyó. Einstein a szabadalmi hivatal emeleti ablakánál áll, és nézi a hajnalt. Lazacszínű köd libben át a városon – a folyó lélegzete. A nap a Nydegg-hídon túl várakozik, hosszú, vörösre festett tűszerű sugarait a Kramgassén át az időt számláló hatalmas órára veti, megvilágítja a balkonok alját. A reggel hangjai úgy járják be az utcákat, mint a friss kenyér illata.
(Pavlov Anna fordítása költői, Chris Costello illlusztrációi hangulatosak.)

Ez a szöveg először a moly.hu-n jelent meg.