Ki olvas fantasztikus regényt? Fiatal srácok, akik érdeklődnek a technikai újdonságok iránt és szeretik kalandos történeteket? Idősödő férfiak, akik nosztalgiával tekintenek vissza ifjúkoruk olvasmányaira? Nos, ez ma már nem így van. A nők körében, korosztálytól függetlenül, az egyik legnagyobb bestseller Audrey Niffeneggertől Az időutazó felesége; az igényesebb irodalom kedvelői számára pedig kihagyhatatlan Bulgakovtól a Mester és Margarita, amely szintén fantasztikus történet. Az értékes, jó könyvek nem ismernek műfaji korlátokat.

A globalizáció felszínessé tesz, kipusztítja a lokális értékeket, és uniformalizálja a világot? Igen, lehet így is nézni, lehet az értékválságról prófétálni, és bezárkózni valami anakronisztikus helyi hagyományba. David Mitchell azonban sokkal okosabb ennél, ezért írt egy nagyon értékes és fontos fantasztikus regényt, amely a Föld különböző kultúráit: Okinavát, Tokiót, és Hongkongot, a kínai Szent Hegyet, Mongóliát, Szentpétervárt, Londont, az ír Clear szigetét és New Yorkot felkeresve mesél nekünk érdekesebbnél érdekesebb történeteket.

„Az ember világát történetek alkotják” – ezt maga David Mitchell fogalmazza meg, egy alteregója mögé bújva, és a regény valóban ezt a hitvallást követi. Hol izgalmas műkincslopási históriába keveredünk és az orosz maffiáról kapunk sokkoló képet; hol egy idős kínai teaárus asszony életét követve a történelem örök körforgásáról elmélkedhetünk, de nem elvontan, didaktikusan, hanem egy személyes életsorssal hitelesítve. Az egyik történetben egy fanatikus japán terrorista őrült gondolatai mentén látjuk a világot; egy másikban a CIA elől bujkáló atomfizikusnő a tudományos-fantasztikus jövőből gyermekkori idilli világába menekül vissza, ha csak időlegesen is. Találkozhatunk igazi szellemíró jazzdobossal, és nagyszerű ízlésű lemezbolti eladóval; gazdatestről gazdatestre szálló szellemmel és a kínai cselédjétől elcsábított angol pénzmosó ügynökkel. Mind a kilenc történet nagyon érdekes, önálló novellaként is megállná a helyét, de így együtt, egy különös, multikulturális kaleidoszkópot pörget a szemünk előtt. A finom szálakkal szőtt történet végül egy New York-i éjszakai lemezlovas műsorában áll egésszé össze, hogy aztán visszatérjen kiindulópontjához, felajánlva egy ismételt olvasás lehetőségét.

Igen, ezt a könyvet többször egymás után is el lehet olvasni, és nem veszt az érdekességéből, inkább egyre újabb és újabb rétegeit és összefüggéseit tárja fel az igényes olvasó előtt.

És most néhány idézet a könyvből:

Az olaszok nemeket tulajdonítanak a városoknak, és mind egyetértenek abban, hogy az a bizonyos passzol ahhoz a bizonyos városhoz, de egyikük sem tudja megmagyarázni, miért. Ez nagyon tetszik. London középkorú férfi, tiszteletreméltó házasságban él, de titokban homokos.

A hazugság bajba keverhet, de ha igazán nagy katyvaszt akarsz, próbáld csak meg elmondani az igazságot.

– A világ meglegyinti az arcod, és azt mondja: „figyelj csak, drágaságom. Nélküled is simán megvagyok.”

Amikor először megjelent a mobiltelefon, annyira klassz dolognak tűnt. Túl késő lett, mire rájöttünk, hogy semmivel sem klasszabb a vizsgálati fogságban kapott elektronikus azonosítónál.

– Köszönöm – mondta, és a benne élő ő kinézett a szemén, benézett a szememen, és megpillantotta a bennem élő ént.

Egy öreg, haldokló asszony sejtésével éreztem, hogy az igazság nem ilyen egyszerű. De egy haldokló öregasszony bizonyosságával azt is tudtam, hogy nem az igazság az, ami számít.

Az evolúció és a történelem nem más, mint részecskehullámok menüettje.

A jelenségek egymástól való távolságuktól függetlenül össze vannak kapcsolva a teljesség óceánjában, melyet Newton hókuszpókuszainál boszorkányosabb erők uralnak.

A kínaiak nagyon szemetek tudnak lenni, az ingatlanügynökök még rosszabbak, a kínai ingatlanügynökök pedig egyenesen a sátán titkosszolgálatánál dolgoznak.

– Gyerünk, kedvesem – noszogatja a kígyó. – Vegyél egyet. Hallod? Azt mondja: „szakíts le”. Az a nagy fényes, piros. „Szakíts le, szakíts le azonnal és határozottan”. Tudom, hogy szeretnéd.
– De Isten – szólal meg az okos kis Éva, provokációt sejtve – kifejezetten megtiltotta, hogy megkóstoljuk a tudás fájának gyümölcsét.
– Isssszten, igen… De hát Isszten adta az életet is, nem igaz? És ő adta a vágyat is, igaz? Meg az étvágyat is. És ki, ha nem Isszten teremtette azokat az átkozott almákat? De mire való az élet, ha nem ehetünk a gyümölcsből, amelyre vágyunk?
Éva kislányos makacssággal fonta össze a karját.
– Isten kifejezetten megtiltotta. Ádám mondta.
A kígyó méregfogát kivillantva vigyorog, csodálja Éva színészi képességeit.
– Isszten nem rossz fickó a maga módján. Merem állítani, hogy tulajdonképpen jót akar. De közöttünk és a tudás fája közt szólva szörnyen bizonytalan önmagában.
– Bizonytalan? De hiszen ő teremtette az egész büdös nagy mindenséget! Isten mindenható!
– Pontosan! Tiszta neurózis, nem? Ez a sok imádás reggel, délben, este. „Dícsérttessék az Atyaúristen, dícsértessék az Ő neve, dícsértessék a Mindenható!” Szerintem ez nem mindenhatóság, ez egyszerűen ssszánalmas. Minden független ssszaktekintély egyetért abban, hogy Issszten soha nem méltányolta kellőképpen a virtuális részecskék ssszerepét a világ teremtésében. Téged és Ádámot mítoszokkal etet, amikor igazán izgalmas információ ide van bezárva ebbe az illatos almába. Hét nap? Ugyan már!
– Én megértelek. De Ádám kitér a hitéből, ha megtudja.
– Á… az a ssszőrtelen, pucér férjecskéd! Pont ma reggel láttam a réten, milyen önfeledten csintalankodik azzal a jó vattás kis báránykával. Annyira elégedettnek tűnt. De mi lesz veled, Éva? Csak nem akarod az örökkévalóság hátralévő részét kezes állatok és egy felsőbb lény társaságában tölteni, aki képes úgy neveztetni magát, hogy „Jehova”? Nem hiszem. Ádám talán egy darabig még duzzogni fog, de majd megenyhül, ha megmutatom neki a bronzhegyű nyílvesszőket, a krokodilbőrből készült bőröndöket és a virtuális valóság érzékelésére szolgáló sisakot. Én azt hiszem, Éva, hogy te nagyobb dolgokra vagy hivatva!
Éva az aranyló délutánban fölpillant a zaftos, piros almára, és nagyot nyel.
– Magasabb dolgokra? Mármint a tiltott tudásra?
A kígyó megvillantja villás nyelvét.
– Nem, Éva, drágaságom. Az csak ködösítés. Valójában a vágyról beszélünk. Egy cigarettát, míg átgondolod?

(Az ismertető és az idézetek a moly.hu-n jelent meg először. A képet Ternyik Andrástól hoztam.)