– Mi a boldogság? – kérdezte nyugtalanul Hutera Béla, és hideglelősen felnevetett, majd széttárva kezét pörögni kezdett, olyan volt, mint egy kerengő dervis. – Mi a boldogság, mondjátok meg, mi a boldogság? – ordította, de senki nem felelt, és mire leengedte a kezét, és a pörgést abbahagyva szétnézett, már senki sem volt a borbélyműhelyben, csak a szél nyekergette a nyitott ajtót.
Ez az első bekezdése az erdélyi író, Bogdán László novelláskötetének. A történet folytatódik. Hutera Béla, aki egyszerre falusi borbély és városi fodrász, az ismerősünké válik, miképpen a könyv felét kitevő első ciklus többi visszatérő szereplője is: Vlad Radescu, a tanító, és az elvtársak: a megszépült emlékű Veres Pista, a jellemtelen Balló Ferenc, a kíméletlen Szikszai.
A negyvenes, ötvenes és hatvanas évek Romániája nem sokban különbözött a korszak Magyarországától, vagy Csehszlovákiájától, így hát ezeket a figurákat akár Nádas Péter, vagy Bohumil Hrabal is életre kelthette volna. A korszak ismerős, a kommunista diktatúra évei, amikor az ember kiszolgáltatottsága természetes és mindennapos tapasztalat. Sötét kor, hosszú és kilátástalan, mikor a hősies becsületesség abszurd, nem e világra való, és a kisember csak evickél, próbálja élni egyszeri saját életét. Ilyen korban Szindbád, Krúdy és Márai álmodozó, szerelem kereső hajósa is megalkuszik, nem kelhet útra, és a borbélyműhelyben vagy a falusi kocsmában öt korsó sörök mellett idézi fel megtörtént, vagy csak megálmodott történeteit.
A történetek megmaradnak, és aki mesél, az a túlélő, tulajdonképpen a nyertes. Mi, akik hallgatjuk, olvassuk, azt nézzük, mennyire szórakoztató a története, mennyire izgalmas, és milyen ízesen, egyedi hangon meséli el? Nem csalódunk, jól szórakozunk. A túlélő szereplőknek viszont azt kell mérlegre tenniük, mit kezdtek az életükkel, mely mögöttük van, és a túlélés közben sikerült-e megőrizniük önazonosságukat, becsületüket. Bogdán László világára lefordítva: ilyen múlt után ki az, aki nyugodt lelkiismerettel belenézhet a borbély tükrébe? És ki az, akit a kocsmában körbevesznek a cimborák, barátok, mert kíváncsiak rá, hisznek neki; kíváncsiak a történeteire, és hallgatásukkal, figyelmükkel értelmet adnak életének, és feloldozást a megalkuvásokkal teli élete vétkei alól.
A kalandok kisszerűek, a szereplők hétköznapiak, a nagybetűs TÖRTÉNELEM alulról látszik. Csak egy sertést kell megaláztatásul megborotválni, csak az egyik elvtárs elárulja, hátba szúrja a másikat, csak egy öreg alkoholista hazudik magának dicső múltat. Hutera Béla magára marad. A borbélyműhelyben, a történet kezdetén, és a Golgota kocsmában is, a kötet címadó novellájának végén. A Töredékek egy vígeposzból címet viselő ciklus utolsó bekezdése így szól:
– Csak addig él az ember, amíg a hallgatósága él – mondom búcsúzóul, és a visszajáró pénzt számolatlanul zsebre vágva, kissé tántorogva – hiába, én se vagyok már a régi – elbotorkálok az ajtóig, kitárom, és kilépek a sötétségbe. A Márton napnak vége…
A kötet második felének novellái kortársak előtt tisztelegnek. Megidézik Julio Cortázart, Marquezt, Borgest, Mrozeket, és Hajnóczy Pétert. A legszebb talán a Fellininek ajánlott Bohócok. Ezek az elbeszélések és hosszabb karcolatok már nem adnak ki egy összefüggő történetet, önállóak, sokszor erősen szimbolikusak, és többször felvetik a történetmesélés hitelességének kérdését is. A nézőpontok váltakoznak, de magának a nyelvnek, a saját elbeszélői nyelvnek az érvényessége nem kérdőjeleződik meg. Bogdán különböző írói jelmezekbe bújik, szerepeket játszik, de minden szerep mögül kihallatszik a saját, kicsit szomorkás, kicsit ironikus, de mindig nagyon pontosan intonált hangja.
Az erdélyi író, Bogdán László, 2010 tavaszán József Attila díjat kapott, és talán ez is hozzájárulhat, hogy Magyarországon is felfedezzék az olvasók. Ez a novelláskötete pedig alkalmas arra, hogy a figyelmet felkeltve, regényei (Bűbájosok; Az ördög Háromszéken; Agitátorok éjszaka; Hutera Béla utolsó utazása) iránt is érdeklődést teremtsen.
Ez a recenzió először a moly.hu-n jelent meg.
