– Ez Bob Dylan? 
– Az. 
A Positively 4th Street-et énekelte éppen. Jónak jó szám, ha azt vesszük, hogy elmúlt már 20 éves. 
– Ha csak egy kicsit belehallgatok, rögtön rájövök, hogy Bob Dylan – mondta a lány. 
– Mert nem harmónikázik olyan jól, mint Stevie Wonder? 
Erre megint nevetett. Jólesett, hogy meg tudtam nevettetni. Hogy ez még megy nekem. 
– Dehogy, a hangjáról ismerem meg – tiltakozott a lány. 
– Úgy énekel, mint mikor egy kisgyerek áll az ablak előtt és néz ki az esőbe. 

Spoiler 
Ajánlót Murakami Haruki könyvéről lehet találni jobbnál jobbakat. A Molyon @Rea írása (http://moly.hu/ertekelesek/322675) tetszett eddig a legjobban, a neten érdemes megnézni Könyvtárosok Könyves Blogján bagabó ismertetőjét (http://www.konyvtaros.net/vilagvege-es-kemenyre-fott-csodaorszag-murakami-haruki.html). A legrészletesebb és legalaposabb a könyv Erdős György által írt utószava. Itt és most én csupán néhány – természetesen vitatható – kritikai és elismerő megjegyzést szeretnék tenni. Ezek csak azok számára lehetnek érdekesek, akik már olvasták a regényt. 
Először a keményre főtt csodaországról. A cselekmény a könyv megírásának jelenidejében, tehát az 1980-as években játszódik. Ezt onnan tudhatjuk, hogy a főhős húsz évesnek mondott Bob Dylan számokat hallgat, és az aktuális slágerzenét a Duran Duran és a Police játssza. (Egyszer egy újság fontosabb világpolitikai híreit sorolják, de ezekben olyan események szerepelnek, amelyek sajnos kortalanok: zsidók és az arabok konfliktusa, valutaválság, stb.) Ennek ellenére végig az volt az érzésem, nem a múltban, hanem a távoli jövőben járunk. Ebben a jövőben az információk birtoklásáért dúl a háború a Rendszer és illegális ellenzéke, a szemiotikusok között. A könyv végére kiderül, a két fél között nincs különbség, a hatalom megszerzéséért nem válogatnak az eszközökben, és a kisember ennek a háborúnak csak a vesztese lehet. Ugyanakkor láthatjuk azt is, a magánélet boldogsága megőrizhető – akik nem foglalkoznak a hatalmi játszmákkal, és az információkat csak a könyvtárban gyűjtik, azok békés és nyugodt életet élhetnek. Ez a jelen- és jövőkép nagyon divatos, különösen az összeesküvés-elméletek hívei körében. Szerintem ez hülyeség! A politika és hatalmi játszmák nem írhatók le ilyen egyszerűen; és ez az egész csak arra jó, hogy elvegye az emberek kedvét attól, hogy megpróbáljanak beleszólni a saját sorsuk irányításába. (Szerintem: a hatalmi játszmáknak nagyon sok résztvevője van, és ezek harcának eredője kiszámíthatatlan, mert kiszámíthatatlan tényezők: emberi csoportok állnak mögöttük. A különböző ideológiák képesek az ember társadalmi viszonyainak különböző aspektusait leképezni, ezért a különböző ideológiájú politikai pártok mentén történő politizálás fontos és értelmes cselekvés.) 
A második megjegyzésem azzal kapcsolatos, hogy a regény egyik kulcsmotívuma a keverés: az emberi agy számítógépként történő felhasználása. Szerintem ez nagyszerű gondolat, még ha itt téves formában is jelenik meg. Jelen pillanatban a tudomány elképzelni sem tud olyan számítógépet, amely bonyolultságában és hatékonyságában megközelíthetné az emberi agyat. Ezért tűnik érdekes és eredeti ötletnek az elme kódolási célra történő felhasználása. A konkrét forma, a keverés, viszont olyan tudományos tételen alapszik, amely ma már meghaladott. A mai elmekutatók elvetik egy elkülönített, folyamatosan létező, kvázi magként jelenlévő tudattalan létét. Ahogy valaki szellemesen megfogalmazta, Freud szerint: egy sötét pincében egy szexőrült majom vívja harcát egy prűd vénkisasszonnyal, egy meglehetősen idegesnek látszó banktisztviselő játékvezetése mellett – ez volna a tudattalan. Ha így volna, akkor abba sötét pincébe le lehetne menni nézelődni, bizonyos dolgokat felszínre lehetne hozni, más dolgokat meg oda lehetne dugni – ez volna a pszichoanalízis. Sőt, akár az egész pincét ki lehetne cserélni, vagy alá lehetne pincézni, ahogy Murakami elképzelte és megírta. A mai elmekutatók úgy vélik, a genetikailag meghatározott öröklött, és saját szerzett, de múltba merült tudásunk és emlékeink, mint inaktív hálózatok léteznek. Ezek bizonyos kulcsingerek hatására egyedileg aktivizálódhatnak, egyébként csupán, mint lehetőségek léteznek. Nincs tehát tudattalan mag, „Világvége”. 
További kifogásom a keményre főtt csodaországgal kapcsolatban, hogy nincs jól megírva. Elsősorban a szereplőkkel van bajom. A kissé őrült, felelőtlen, de a lelkiismeretére ráébredő tudós figurája túl sematikus. A női figurák életlenek, az egyiknek az az egyetlen egyéni tulajdonsága, hogy sokat eszik, a másik meg fiatal és kövér. Ez azért kevés. A főszereplő olyan, mintha egy Chandler regény detektívje volna: kicsit kiégett, cinikus, de valójában hatalmas szíve van. A műveltsége egy európai emberé, Turgenyev és Bob Dylan a főbb hivatkozási pontja, hiányzik belőle minden keleti íz. A történet meseszövése is eléggé kiszámítható, ezért összességében, ha nem állna ott mögötte a Világvége, mint gyenge cyberpunk mesét, csak ponyvaként lehetne kiadni. 
A könyv tőlem is kiérdemelte az öt csillagot. A Világvége olyan szenzációs ötlet, amely alkalmas arra, hogy más szerzőknél, és akár a közbeszédben is megjelenjen. Metaforikus tartalma nagyon gazdag: a lelketlen, de szép; a csendes és nyugodt, ugyanakkor mégis fojtogató légkörű város, az álló időt mutató óratoronnyal, az áthatolhatatlan fallal, a hol tisztán csörgedező, hol átlátszatlanul örvénylő folyóval egyszerre álom és rémálom. A város lakói: a hatalmas és kegyetlen Őr, aki talán maga az ördög, a lelket szállító egyszarvúak, a könyvtárosnő és az ezredes; mind olyan figurák, akik megfeleltethetők különböző archeotipusoknak. A leírások letisztult, lírai szépsége is nagyon tetszett. 
A Világvége és a keményre főtt csodaország két története egymás mellett, párhuzamosan fut, finom szálakkal, hangokkal és hangulatokkal kapcsolódva egymáshoz. Az átjárás a két világ között lehetetlen. A kemény krimi és a misztikus mese mégis egymást erősíti, a kontrasztok mindkét történet legjellemzőbb sajátosságait emelik ki. A könyv befejezése egyszerre élet és halál. A keményre főtt csodaországban halál, amelyet az örök életbe történő áttűnés előz meg, Világvégén pedig az árnyék távozása a halál, amelyet az erdőbéli ismeretlen, de valódi társak közötti élet követhet. Így vagy úgy, de biztató befejezés. Murakami negatív színben látja a világot, mégis optimista, és ez az ellentmondás úgy látszik termékeny. Kíváncsi lettem a többi könyvére is.

Ez a recenzió a moly.hu-n jelent meg először.