Ez a könyv olyan titokzatos, mint egy ismeretlen város temetője. Késő novemberi délután van, már közeleg az alkonyat, a temetőt bezárták, és te egyedül sétálsz a sírok között. Lenn a völgyben ott van a város, a maga életével, talán Kolozsvár, talán Brassó, az is lehet, hogy Selmecbánya vagy Sopron – nem lehet eldönteni. Megállsz egy sír mellett, egy pillantást vetsz a márványlapra vésett ismeretlen névre, aztán egy olajfa csupasz ágai mellett a lassan sötétülő égre veted a tekinteted, és a halálra gondolsz. A saját halálodra. 
Minden sötét lesz. Az első történet Budapest és Magyarország haláláról szól. Pontos mondatok kígyóznak egymás után; alá- és mellérendelt tagmondatokból állnak össze a hosszú gondolatok, amelyek az üresség, a bizonytalanság és a félelem érzését fogalmazzák kínos precizitással, mintha értelme volna mondani akkor is, amikor már csak egyetlen menedék van: a menekülés. 
A második novella főhőse Herman, a vadőr. Ez a történetének első szövegváltozata. (A második szövegváltozat a kötet zárónovellája lesz.) Ő az az ember, aki ráébred értelmetlen életére, és akiről aztán fokozatosan lefoszlik a kultúra, és aki szinte a természetbe belenőve válik irracionális pusztító erővé. 
És ezután sorra jönnek a novellák a halál képeivel, és feltűnnek gyilkosok, akik áldozattá válnak, még mielőtt meglátnák saját halálukat; és megtudjuk azt is, hogy élőhalottak, értelmetlenül és vesztesen élők mozognak a halottak közötti terekben, és a címben szereplő kegyelmi viszony talán csak annyit jelent – ahogy Saramago fogalmazta meg egyik regényében – senki sem követhetett el annyi bűnt, hogy megérdemeljen egy feltámadást erre a földi világra… 
A történetekben szereplő halál megszabadulást jelent az élettől, de nem megváltást. Ahhoz szükség volna valami hitre, hogy a tettek majd mérlegre tétetnek, és a jó és rossz szétválaszttatik, és létezik menny és pokol. E nélkül a halál kegyelme csak a földi pokolból történő menekvést jelenti. 
Krasznahorkai halott világot teremt, s hol mindentudó narrátorként, hol a különböző szereplői bőrébe bújva, s azok minden, legbelsőbb titkairól és gondolatairól is tájékoztatva felelősséget vállal a történeteiért. Ezek a történetek nem léteznek, csak ennek a könyvnek a lapjain, és a két szövegváltozatban előadott vadőr története talán azt sugallja, lehetne elképzelni másik, biztatóbb világot is. 
A temetőben, a sírok közt sétálsz, és a márványkövek és fakeresztek mögé emberi sorsokat képzelsz, melyekben csak egy a közös: mind az elkerülhetetlen halállal végződik. A lemenő nap fénye különös árnyékokat fest a keresztek, oszlopok, szobrok és obeliszkek közé. Az olajfa ágainak hajladozása és a szél suhogása kísérteteket, szellemeket csalhatna elő, de semmi sem mozdul, teljesen egyedül vagy és nincs senki, aki hozzád szólna, nincs senki, aki feléd nyújtaná a kezét. Talán a szeretetlenség és a magány az a pokol, melyből menekülve halál is a kegyelmet jelent. 
A Kegyelmi viszonyok különböző kiadásaiban a novellák sorrendje eltérő. E változtatások tudatos írói koncepcióra utalnak. Egy későbbi könyvében, a Seiobo járt odalent címűben, Krasznahorkai eljut addig a kiszámítható végpontig, amikor a történetükben egymáshoz egyáltalán nem kapcsolódó novellákat már regénynek is nevezi. Ilyen értelemben tekinthető a Kegyelmi viszonyok is regénynek, egy egységes teremtett világ leírásának, megjelenítésének. 
A könyv művészi igényességgel megkomponált külseje: a fehér-szürke-fekete borító a kalligrafikus feliratokkal, a finom minőségű fehér papír a versszerűen szedett fekete sorokkal, és a mondatok költői szépségű, ugyanakkor precízen megtervezett áramlása magához vonzza az olvasót, elcsábítja, aztán egy halálos örvénybe sodorja. A reménytelenség homályos világából itt nincs kiút. 

A novellák itt olvashatók.

Valódi elemzés Angyalosi Gergelytől itt, Magyar Évától itt olvasható.

Ez az írás a moly.hu-n jelent meg először.