Tar Sándor a zseniális debreceni író munkásember, rendőrségi besúgó és alkoholista volt. Ez egy ilyen ország, Magyarország, ahol a hatalom, a politika jó eséllyel teszi tönkre az embereket. Persze, nem lehet mindent a külső körülményekre fogni, az alkoholizmushoz kell genetikai adottság is, a rendőrségi besúgáshoz meg gyenge jellem. Az alkoholizmus és a jellemgyengeség gyakran együtt járó, egymással összefüggő tulajdonságok. Én korábban Ottlik Gézától és Hamvas Bélától – az 1945 utáni magyar próza talán legnagyobb alakjaitól – azt tanultam, a jó irodalom elsősorban jellem kérdése. Akkor most mit gondoljunk Tar Sándorról? Lehetséges, hogy az irodalom szakmai kérdéseiben nem a legjobb íróknak van igazuk? (Ha meló után a sarki kocsmába meghívsz egy kori sörre, elmondom, erről mit gondolok.)
A Mért jó a póknak? tizennégy sírós-röhögős novellát tartalmaz. A sírós novellák emberekről szólnak, a röhögősek meg a szocializmusról. Az első százhetven oldal tíz elbeszélése annyira szomorú, hogy az már szinte elviselhetetlen. Kezdődik a munkásszállón lakó cigányfiú, Csóka történetével, és ez az egyszerre realista, szociográfiai ihletésű és ugyanakkor költői szépségű szöveg olyan, mint egy gyönyörű színekkel megfestett festmény, amelyet egy cigány Chagall álmodott vászonra.
Aztán következnek sorra a megalázottak és megszomorítottak élettörténetei: értelmi fogyatékosak és intézetben nevelkedettek, segédmunkások és gyári munkások mindennapos küszködései, nyomorúságos kalandjai, amelyek a kilátástalan kiinduló helyzetből a pontosan kiszámítható tragikus vég felé ívelnek. Az ember sorsa persze megjósolható, halál a vége, de vannak, akik adottságaik és körülményeik folytán esélyt sem kapnak a halált megelőzően az értelmes életre.
Ezekben az elbeszélésekben már nincs semmi költőiség. A többnyire egyes szám első személyben előadott történetek a Kádár-rendszer Magyarországának titkolt és elfeledett világába vezetnek, ahol a mindennapi tárgyi környezet sivársága leképezte a lélek sivárságát. A szegények világában nem voltak igazi közösségek, hiányzott a szolidaritás, és a gyökértelen, hit és erkölcsi értékek nélkül nevelkedett emberek csak elviselték, nem alakították az életüket.
A tizenegyedik történet lényegében egy szociográfiai leírás. Különböző műfajú szövegelemek: elbeszélések, jegyzőkönyvek, interjúk füzéréből álló hatvan oldalas összeállítás, amely az 1970-es években – egy államközi szerződés keretében –, a szocialista Német Demokratikus Köztársaságban dolgozó magyar fiatalok életét mutatja be. A szövegeket olvasva két dolgot tehetünk: vagy nem hisszük el, hogy ami benne áll az igaz, vagy pedig tudomásul vesszük, a magyar társadalom legalsó rétegének életstílusa, és a napjainkban a lumpen cigányoknak tulajdonított életvitel között nem volt semmi különbség. Ezeken a lapokon alkoholista, lusta, buta, koszos, erkölcstelen és sokszor bűnöző tizennyolc és harmincöt év közötti magyar emberek tetteivel szembesülhetünk. A fiatalokat elkísérő szakmai és politikai vezetők gátlástalan cinizmusa már átvezet a befejező három történet világába.
Tar Sándor egész életében gyárban dolgozott, ezért tökéletesen ismeri ezt a helyszínt: a kulisszákat, a mállott vakolatú épületeket, a meztelen nők fotóival kidekorált öltözőket, az olajos padlójú üzemcsarnokokat, a hol ellenséges, mert kiismerhetetlen, hol pedig barátságos, becenéven emlegetett gépekkel. És persze a szereplőket: a segédmunkások, betanított munkások, szakmunkások, meósok, technikusok, művezetők, mérnökök, üzemvezetők és igazgatók kasztrendszerét; a KISZ-, szakszervezeti- és pártfunkcionáriusok élősködő és haszontalan haszonleső világát.
Az utolsó három novella egy gyár életét mutatja be, visszatérő szereplőkkel. A mesélő egy mérnök, és a többi történettel szemben itt az értelmiségi nézőpont garantálja, hogy a rendszer stupiditása és abszurditása lelepleződjön. Amikor ezeket a szövegeket olvastam, pukkadoztam a röhögéstől. A gyár elkerülhetetlenül halad a csőd felé, de a főszereplő, képzettségének köszönhetően, a bezárást követően jó eséllyel kereshet új munkahelyet, s ezért meg tudja őrizni a humorérzékét. Tar Sándor szerint a vezetők semmit nem értenek az általuk irányított folyamatokból, ezért ostobábbnál ostobább utasításokkal nehezítik a dolgozók életét, ráadásul az egészet nyakon öntik egy olyan marxista frazeológiával, amely valójában csak arra alkalmas, hogy az alávetettek előtt megpróbálja leplezni a parancsolók határtalan önzését és kíméletlenségét.
Ezeknek a novelláknak a világa, humora és témaválasztása némileg Moldova György írásait idézi, de mentes az azokat jellemző populista demagógiától. Tar Sándor nem csupán kirándulásokat tett a munkások közé, hanem valóban egy volt közülük; és nem ideológiai megfontolások vezették tollát, hanem valódi tapasztalatok.
A 20. századi magyar irodalom egy jelentős vonulatát képezik azok az önsorsrontó, sokszor tragikusan elbukó írók, költők, akik saját kínlódásaik révén szerezték meg azt a fogékonyságot, amely a társadalom számkivetettjei életének empatikus ábrázolásához szükséges. József Attila és Szilágyi Domokos, Csalog Zsolt és Hajnóczy Péter sorolható leginkább Tar Sándor elődei közé.
A Mért jó a póknak? című novelláskötet hiteles képet rajzol a késői szocializmus saját ideológiáját is meghazudtoló, erkölcstelen és kíméletlen világáról. A történetek ugyanakkor általánosíthatóak, s így a mai korban is érvényesek. A körülményeinek kiszolgáltatott, esendő emberek életéről olvashatunk, s ilyenek most is élnek a környezetünkben, csak kényelmesebb nem észrevenni őket.
Tar Sándor jó író, ezért az elbeszélései nem kisiskolások olvasókönyvébe kívánkozó tantörténetek. A posztmodern trükkjeit kerülő, egységes nézőpontú és narrációjú szövegek az élőbeszéd természetességét idézik. Az elbeszélők nyelvi világa ugyan nem túl változatos, de a mondandó súlya, őszintesége, az emberi sorsok kibontakozó tragikus drámaisága felejthetetlen olvasmánnyá teszik a könyvet.
Ez a recenzió a moly.hu-n jelent meg először.
