A kötet tizennégy interjút tartalmaz, amelyek 1989. és 2003. között készültek. Két kivétellel valamennyi megjelent irodalmi hetilapokban, folyóiratokban. Krasznahorkai ugyan így fogalmaz: Hogy mit javasolok tehát? A kudarc ízét a sikeré helyett, a szegénységet a gazdagság helyett, a névtelenséget a hírnév helyett. Egyelőre teljes rejtettséget a nyilvánosság helyett, tökéletes rejtőszíneket a láthatatlanságig… – valójában azonban ezen időszakban épp úgy, mint azóta is, rendszeresen nyilatkozik, hogy filozófiáját és írói programját ismertesse. Ennek persze örülhetünk, hisz a kötet tele van nagyszerű szövegekkel: érdekes, bár vitatható gondolatokkal, és olyan mondatokkal, melyek a szerző írásművészetének gyönyörű példái. Így hát, amikor e könyvet ajánlom, nincs is más dolgom, mint idézni ezekből:

Kamaszkoromban végig Gyulán éltem, ez a kisváros és a környéke égett bele az agyamba a legmélyebben. Aztán… megszöktem, szinte az egész országot belaktam… Ha visszagondolok, valójában alig emlékszem másra, mint lepusztult kocsmákra és lepusztult emberekre… De nem is az a lényeges, hogy kívül mit viseltek az emberek, hanem hogy ezek a bakancsok, ezek a kopott öltönyök, ezek a ballonkabátok és ezek a zsíros kalapok az általános belső nyomorúságokat fejezték ki tökéletesen, ahogy azt elleplezni semmiféle csillogó nyugat-európai bóvlival nem lehet ma sem.
A Rossz az emberrel jelent meg a Földön.
Engem is elkápráztat és magával ragad, ha Homéroszra, Platónra, Dantéra, Shakespeare-re, Bachra, Newtonra, Leonardóra, Goethére, Hölderlinre, Rilkére vagy Kafkára, illetve ha Konfuciuszra, Lao-cére, Gautama Sziddhárthára, Wang Xizhire, Li Baire, Sesshura, Zeamira, Hasegawa Tohakura vagy az isei szentély mestereire gondolok. Ezek az elragadó, kivételes tények azonban, úgy tűnik nekem, az ember univerzumban játszott szerepével tragikus mód nem függenek össze, azaz mintha az eleuziszi szentély, a reimsi székesegyház s a suzhoui kertek mind a mi belső ügyeink maradnának: nem változtatnak semmit univerzális helyzetünkön, vagyis hogy rajtunk kívül a bennünk lévő nagyszerű vagy a nagyszerűre való képesség vagy a vágyakozás a nagyszerűre „senkit” nem érdekel. Viszont a Rosszal más a helyzet. A Rosszal képesek vagyunk mostanra vagy hamarosan olyan iszonyatos kárt tenni a rajtunk kívül létezőkben is, amelynek már önmagunkon túlmutató jelentősége van.
Járok körbe-körbe a szobában, míg maga alszik, és arra gondolok, hogy ami egyszer volt, az nem múlik el soha többé. És nem múlik el senki sem nyomtalanul. Nem múlik el sem Zeusz, ahogy nem múlik el a kimondhatatlan nevű sem, ahogy nem múlik el Jézus, és nem múlik el Konfuciusz, Lao-ce, a Buddha és Newton, és folytathatnám a sort. Senki és Semmi nem múlik el nyomtalanul, de ez sem reményt nem ad, sem reményt nem vesz el. Nem tudom, mi vár rám, míg járok továbbra is körbe-körbe abban a félhomályban, nem tudom, még csak nem is sejtem, mire jutok. Lehet, hogy sokkal kevesebb lesz, mint ami elképzelhető, és lehet, hogy minden nagyszerűséget nélkülözni fog. Lehet, hogy egy teljesen egyszerű kis mondat lesz az egészből a végén. Nem tudom. Félek, reszketek, és ebben a félelemben és reszketésben lehet az is, hogy végre majd jobban fogom érteni azt is, hogy egy nagyszerű művész, Ozu Yasujiro, miért íratott a sírkövére összesen egyetlen írásjegyet, a mu jegyét, amely egyszerre jelenti az ürességet és a mindent. Nem hiszem, hogy a dolgok vége az egyszerűség, ne értsen félre, a Buddhával együtt azt gondolom, hogy a világ felfoghatatlanul bonyolult. De lehet, hogy a végén eljutok egy teljesen egyszerű kis kijelentéshez, amelyre azonban rá tudom tenni az életemet. Csak az a baj, hogy valami azt súgja: az a pillanat, amikor ráteszem az életemet, lesz egyúttal a halálom pillanata is.