A szerző kiszolgáltatott az olvasójának. Művét megírta, az önálló életet él, és az olvasó azt tesz vele, amit csak akar. Az író védekezik, nem szeretné, hogy félreértsék, nyilatkozik, előszót ír, későbbi műveiben utalásokat tesz a helyes megközelítés-értelmezés mikéntjére - hiába. Reménytelen kísérletek, de a szerzők nem adják fel. Cortázar is próbálkozott: a Sántaiskolában egy külön fejezetet szentelt egy tervezett műve koncepciójának kifejtésére. Amikor pedig megírta, azt is egy előszóval kezdte, ebben visszautalt a Sántaiskolára, majd magában a szövegben is rengeteg utalást, magyarázatot helyezett el, illetve direktben le is írt, hogy megértsék mire gondolt. Engem ez nem érdekel, illetve érdekel, de csak, mint a szöveg, azaz az irodalom része.
Azért, mielőtt megírom, hogy miről szólt nekem a könyv, adok Cortázarnak is egy esélyt, lássuk, ő mit szeretett volna:
"Valamikor egy könyv gondolatával foglalkozott Morelli, de csak jegyzetlapok lettek belőle. Ez a lap foglalta össze a legjobban az egészet: Pszichológia, öregasszony hangulatú szó. …valami másféle kölcsönhatás is gyanítható a társadalmi magatartásformák mellett, egy biliárdjáték, melyet bizonyos egyének kezdeményeznek vagy sínylenek meg, valami dráma Oidipuszok nélkül, Rastignacok nélkül, Phaidrák nélkül, valami annyiban személytelen dráma, amennyiben csak a posteiori játszanak közre benne a szereplők lelkiismerete és szenvedélyei. Mintha lélektani küszöb alatti szinteken kötöznék és oldoznák a drámában résztvevők ágait-bogait.
Ha megírnám azt a könyvet, megmagyarázhatatlan lenne a használatos lélektani eszköztárral minden szabványos magatartási forma… Bolondnak vagy komplett hülyének tűnnének föl a szereplői. Nem mintha képtelennek mutatkoznának a mindennapi challenge and response-okra, olyasmikre, mint szerelem, féltékenység, irgalom és így tovább, hanem mintha, nagy keservesen, utat törne magának bennük valami, amit a tudatalattijában őriz a homo sapiens, mintha nagy keservesen, egy harmadik szem pislogna a homlokcsontjuk mögött. Olyan lenne minden, mint valami nyugtalanság, valami szorongás, valami állandó talajtalanság-érzés, olyan terület, ahol tanácstalanul visszahőköl a lélektani okság…
Hogy minden egyes vereségünk után közelebb kerülünk a végső változathoz, és hogy nem létezik ember, csak szeretne létezni, csak törekszik rá, hogy létezzen, csak kapálódzik szavak és viselkedésformák és olyan örömök közt, amelyeket vér fröcsköl be és mindenféle szóvirágos beszéd, mint ez is."
(Sántaiskola, 62. fejezet, részletek, fordította Benyhe János, 419-422. oldal)
E szöveg, amely egyben a 62 / Kirakósjáték fülszövege is, elég határozottan fogalmaz, még ha a koncepció kissé (nagyon) homályos is. Különösen az utolsó bekezdés érdekes, amely a nemlétező emberről beszél, nem tisztázva azt, hogy ez csupán a regénye szereplőire vonatkozik, akik így csupán gondolati formák megtestesítői, vagy a szövegen kívüli világ létező-nemlétező embereiről is hasonlóképpen vélekedik a szerző. Gyaníthatóan ez utóbbi eset áll fenn: Cortázar különleges regényvilágát az életből vett-látott minták alapján alakította ki, és a mű történetének pesszimizmusa korrelál a koncepció filozófiájával.
A regény belső előszava már több szabadságot engedélyez az olvasónak:
"A Kirakós játék alcím alapján azt hihetné az ember, hogy az elbeszélés különböző üres sorokkal elválasztott részei felcserélhetők egymással. Ha némely esetben így van is, az összerakás, amire utal, mégis más természetű, s ezt már az írás szintjén is érzékelni lehet, ahol a visszatérések és elmozdulások szabadulni próbálnak mindenfajta oksági kötöttségtől, legfőképpen azonban a jelentés szintjén tűnik szembe, mert ott a variálhatóság felé mutató nyitottság még erősebb és sürgetőbb. A mód, ahogy megteremti a maga változatát az elbeszélés elemeiből az olvasó, az ő választása fogja létrehozni minden esetben azt a könyvet, amelyet olvasni kíván."
Talánnyal itt is szembesülhetünk, hisz mit is jelenthet, hogy a jelentés variálható, minek is a jelentéséről lehet szó? Talán arról, hogy, mint egy hatalmas puzzle, előttünk áll a mű, és a különböző elemeknek eltérő jelentőséget tulajdonítva, a hangsúlyt máshová helyezve alakíthatjuk ki a saját olvasatunkat? És ha ez így van, akkor mit ért az előzetes írói koncepció? Nem az volna a feladatunk, hogy megértsük, mit is akart mondani a szerző? Vagy talán ezek a sorok arról szólnak, hogy lássátok, én ezt akartam, de ti azt tesztek vele, amit akartok, viszont akkor a további felelősség is a tiétek?
Megismétlem, én nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget ezeknek az előszavaknak, csak két szempontból tartom érdekesnek: ezek által teremt átjárást Cortázar egyik művéből a másikba, és ezzel kitágítja mindkét regénye értelmezési tartományát, és e mellett az elvont filozofálgatásával elűzi a "nőstényolvasókat" (Cortázar kifejezése), azaz azokat, akik egy regényt csupán a cselekménye szintjén képesek befogadni.
A 62 / Kirakósjáték olvasását nehezíti, hogy a rövid bevezetőt követően egy harminc oldalas leírással kezdődik, amelyben az egyik (nem merném mondani hogy fő) szereplő elmeséli egy élményét, egy élményének egy pillanatát, és mindazt, amely szerinte az élmény kiváltásához vezetett, valamint azt is, hogy ez az élmény, amely valójában egy Polidor nevezetű étteremben elhangzott mondat, és egyben a regény első igazi mondata: „Egy véres kastélyt kérek”, szólt a kövér vendég – milyen asszociációkat, milyen gondolatsorokat váltott ki belőle.
A harminc oldalas leírás során Juan, az argentin származású, de többnyire Párizsban élő tolmács gondolatfolyamát követve feltűnnek a regény szereplői – megjegyezhetetlenül és beazonosíthatatlanul, valamint a későbbi cselekmény fontos momentumai is, amelyek ebben a kontextusban még értelmezhetetlenek. Ezeken a részeken az elszánt olvasónak keresztül kell vergődnie, hisz az értelmüket csak a könyv befejezését követően, egy második olvasáskor nyerhetik el, de addig, amíg a puzzle össze nem áll, csupán egy szürrealista álom összefüggéstelen képeiként jelennek meg:
"Ezért ez a sóvárgó jelen idő, bár egyikük sincs közel most ahhoz, aki a Polidor étteremben felidézi őket az emlékezetében, ezért az undorító nyál, az avatások, a virágkertészek, ezért mindig Heléne, Marrast és Polcano; a zóna nyúlósan terjeszkedő, mindenbe behatoló sóvárgás, ezért a telefonszámok, amelyeket később elalvás előtt tárcsáz fel valaki, a homályos szobák, ahol erről folyik a szó, ezért Nicole, aki egy bőrönddel küzd, hogy becsukja, ezért az ujjad közt végigégő gyufa, az arckép egy angol múzeumban, a doboz széléhez ütődő cigaretta, egy hajótörés a szigeten, ezért Calac és Austin, baglyok, redőnyök meg villamosok, mindaz, ami most felszínre tör abban, aki gúnyosan arra gondol, hogy egy adott pillanatban úgyis hozzá kell fogni, mesélni kell, és hogy Heléne talán nem lesz ott a zónában, nem fogja hallani, bár valójában minden, amit elmond, az mindig csak Heléne.”
Ami vigasztaló, ami kitartásra ösztökélhet – túl azon, hogy a gondolatfolyam reálisnak tűnő módon jeleníti meg egy ember gondolkodását, s ez már maga is élmény az irodalmat elborító leegyszerűsítő és igénytelen emberábrázolások után – az a nyelv, Cortázar költői nyelve:
„Talán most, ha félig behunyom a szemem, sikerül behelyettesítenem a tükör, e közvetítő terület képét, amely a Polidor étterem látszata és még a feloldódás visszhangjában rezgő másik látszat között van; talán most át tudok lépni a tükörbéli orosz ábécéből abba a másik nyelvbe, amely az érzékelés határán jelent meg, akár egy menekülés közben reményét vesztett, szárnyával a hálót verdeső, a hálóban a teste alakját kirajzoló csüggedt madár, háló és madár szintézise, ahol csak menekülés van, vagy hálóforma, vagy madárárnyék, ami maga a csapdába esett menekülés, egyetlen pillanatnyi színtiszta paradoxon, hogy kiszökjön a saját feloldódásának apró szemeivel őt foglyul ejtő hálóból: a grófnő, egy könyv, valaki, aki egy véres kastélyt rendelt, egy komp a virradatban, a földön széttörő baba koppanása.”
E harminc oldalas leírásról tudni kell még (s ez a fő indoka, hogy a regény elején szükséges elolvasni), hogy tartalmaz két fontos magyarázatot is, amely a későbbiek megértése szempontjából nélkülözhetetlen. Az egyik egy helyszín, egy kollektív álom helyszínének leírása – ez a Város, ahol a szereplők különböző szimbolikus utakat fognak bejárni; a másik egy szereplő, a paréder, aki valójában nem létezik, de mintegy kollektív kivetítéseként mégis rendszeresen színen van.
Ami ezek után következik, az már egy nem túl bonyolult posztmodernek is nevezhető regény. A szereplők felváltva kerülnek a narrátor pozíciójába, akár egy jeleneten belül is többször váltakozva, ez által a mű egy kollektív tudatfolyamként is leírható. A cselekmény erősen metaforikus, és tele van bonyolult utalásokkal önmagára, valamint külső toposzokra - különösen a vámpír mitológia kap jelentős szerepet. A lényege szerint talán a kölcsönös emberi megértés – barátság, szerelem – nehézségeinek, buktatóinak, lehetetlenségének (?) a megfogalmazása. Hogy ennek az emberek közötti értetlenségnek, idegenségnek mi a forrása, az ebből a könyvből nem derül ki. Cortázar filozófiája szerint ez ontológiai eredetű és feloldhatatlan ("nem létezik ember, csak szeretne létezni", "Sartre bolond, hiszen sokkal inkább vagyunk mások tetteinek az összege, mint a sajátjainké."), szerencsére lételméleti pesszimizmusa nem akadályozza, hogy rendkívül szórakoztató könyvet írjon. (Már ha az ember képes volt keresztülküzdeni magát az első harminc oldalon.) A legérdekesebb a nyelve, a szereplők – főleg emigránsokból álló nemzetközi kompánia – tudatosan rájátszanak a nyelvből fakadó groteszk félreértési lehetőségekre. E tekintetben a két argentin léhűtő, Polcano és Calac viszi a prímet, de a többiek is megteszik a magukét. A komikum másik forrása a Bécsben, Londonban és Párizsban játszódó jelenetek abszurditása. A lézengő, látszólag gyökértelen értelmiségiek konvenciókat felrúgó magatartása rendszeresen konfliktus helyzeteket idéz elő környezetükkel, amelyekben a normális, átlagos polgárok nevetségessé válnak, hisz értetlenül, idegenül állnak szembe a szokványostól, átlagostól teljesen eltérő eseményekkel.
A 62 / Kirakós játék a szerelemről is szól, hangsúlyosan a beteljesült, de elvesztett és reménytelenné vált szerelemről. E tekintetben is a Sántaiskolával rokonítható, de annak fájdalmas, romnatikus szépségét nem éri el. Ebben talán az akadályozza meg, hogy a reménytelen szerelmesekkel nem tudunk azonosulni, a sok narrátor között feloldódik a személyesség – a posztmodern többszólamúságnak megvannak a hátrányai.
A fordítás természetesen remek, hisz egyetlen pillanatra sem érezni, hogy lefordított műről van szó. Imrei Andrea valószínűleg fordítói pályáját koronázta meg ezzel az alkotással. Óriási mázlink van, hogy ilyen remekműveket ilyen ihletett interpretációban olvashatunk. A regényben szerepel egy hosszúvers, azt talán olvastam volna költői műfordításban, viszont a nyelvi játékok, a nyelvi színesség maradéktalanul érvényesültek, és a filozófiai gondolatok is tökéletesen érthetően átjöttek.
A könyvnek szép a borítója, természetesen egy Klee kép díszíti, viszont nem látszik túl strapabírónak, és elég sok nyomdahibát is tartalmaz. Azért örök hála a L’Harmattan Kiadónak a megjelentetésért.
