Az első elbeszélés: Az elfoglalt ház . Tökéletes. Nem kifejezetten kötet kezdő történet, nincs benne semmi harsányság, csak egy visszafogott, kissé szenvtelen stílusban megírt novella a titok ról, amely az emberi élet mögött rejtőzik. Cortázar teljes fegyverzetben áll előttünk: a stílus gördülékeny, élvezetes; a cselekmény minimális, de tele van metaforikus tartalmakkal, ugyanakkor megjelenik az író egyik legjellemzőbb sajátja: az olvasónak fogalma sincs, hova fog kifutni a történet, mi a lényeges, és mi a lényegtelen, és ez az elbizonytalanodás feszültséget teremt. Cortázart nem lehet izgalom nélkül olvasni.
A második elbeszélés: Levél egy Párizsban tartózkodó kisasszonynak . Jellegtelen cím, amelyet Cortázar egyik leghíresebb története követ, amelyben a mesélő nyulat hány . Az ember vagy azért olvasson Cortázart, mert tetszik neki, ahogy és amit ír, vagy azért, mert olyan ciki, amikor a társaságban mások azon röhögcsélnek, hogy mindjárt nyulat hányok , és nekünk meg fogalmunk sincs arról, ez mit jelent?
Szerintem ez a két legjobb elbeszélés a kötetben, a többi csak ráadás.
A távoli társ című idegesített, félbehagytam, valaki majd mesélje el, hogy miről szólt. (Nem igaz, elolvastam, nem tetszett: egy skizofrén lány naplója, ahol az álmok és a valóság összefonódik, a sztoriját olvastam már más szerzőnél is, lényege a személyiségváltás, de ez a novella nincs egészen jól megírva.)
Az Autóbuszon a szorongás képeit rajzolja, talán kissé szimpla sztoriban.
A Fejgörcs a beavatottaknak szól, kezdő olvasóknak nem ajánlott, mágikus szöveg, amelyet nem érteni, inkább érezni kell. Az ilyen történeteket később Cortázar meg fogja írni sokkal rövidebben is.
A Kirké és A mennyország kapuja tipikus argentin elbeszélések, a helyszínek, a szereplők sajátosak, jellegzetesek, miközben a történetek egyetemesek.
Az utolsó, a címadó Bestiárium leginkább azért marad meg, mert Cortázar egy serdülő lány szemszögéből meséli el a történetet, amely egy különös esetről szól, amelyet most nem mesélek el.
Ami leginkább értékes ebben a könyvben, az a gátlástalanság és a költőiség. Cortázar bátran szabadjára engedi a fantáziáját, nem izgatják a konvenciók, beleveti magát egy helyzetbe, aztán azt következetesen végig viszi. A nyelve pedig csodálatos. Egyszerű, tárgyilagos, kijelentő módban megfogalmazott mondatok után-közben váratlanul felsziporkáznak olyan csodák, mint például ez: Milyen boldogok, én pedig pihenni küldöm a lámpát és a kezemet, kiáltozva kibújok a nappali, mozgó világból, aludni szeretnék, de olyan vagyok, mint egy rettenetes, kongó harang, mint egy hullám, mint a Rex lánca, amelyet egész éjjel a fagyalsövény mellett vonszol. Az ilyen mondatoknak első nekifutásra nincs értelmük, csak hangulatuk; logikus megközelítéssel nehezen értelmezhetők, illetve csak találgatni lehet, hogy mit is akar vele mondani a szerző; viszont ha a mondat kulcsszavait hagyjuk csak hatni, a többi szót, kifejezést csak aláfestő zeneként értelmezzük, mintha idegen nyelven olvasnánk egy szöveget, amelynek nem értjük minden szavát, de hozzávetőleg kitaláljuk az értelmét – nos, akkor a szöveg hatni kezd, olyan lesz, mint egy film, mint egy álom, amely képekben beszél.
Ezek voltak Cortázar első elbeszélései, talán érdemes ezzel kezdeni a vele való ismerkedést.