vargarockzsolt

Talán különösnek tetszhetik, barátom, az a komolyság, amellyel az ördög létét és közöttünk való megjelenését bizonygatom. Holott maga az ördög köztudomásúan nem egyéb kétértelműen ellenséges erők mitikus megszemélyesítésénél, és manapság már senki sem tart attól, hogy egyszer csak szembetalálkozik vele. Mindemellett erkölcsi felelősségem tudatában is fenntartom állításomat, nevezetesen a költészet jogán, amelynek egyik legrégibb fogása épp a természeti erők megszemélyesítése. Ő volt, a sátán volt közöttünk; ha elmondom, mi történt a következő félórában, magad is belátod, hogy egyébre nem gondolhattunk.

Soó Péter bánata 158. oldal

Székely János (1929-1992) erdélyi költő, író, drámaíró, aki több mint harminc éven át Marosvásárhely szépirodalmi folyóirata, az Igaz szó versrovatának szerkesztője volt, elsősorban színpadi műveiről ismert. Pontosabban egyetlen drámája élhet a közönség tudatában: a Caligula helytartója, amelyet a magyarországi színházak is rendszeresen műsorukra tűznek. A versei több kötetben jelentek meg, miként prózája és esszéi is, de az olvasók megfeledkezni látszanak róluk, elsősorban talán azért, mert nem illeszkednek a kisebbségi létben született művek elvárható tematikájához, a Tamási Árontól Wass Alberten keresztül Sütő Andrásig ívelő regényírói vonulathoz. E szerzők – értéküktől független – tematikai zártsága a filozófiai képzettségű Székely János számára idegen volt. Ő művészetében az európai kultúra hagyományaihoz kötődött, drámái Camus és Sartre nyomdokain egzisztencialista ihletésű vitadrámák, költészetében pedig Babits, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc tekinthetők szellemi elődeinek.

E kötete címében kisregényeket ígér, és három alcím alatt prózai szövegeket tartalmaz.
Az első, Az árnyék , egy Faust-történet továbbgondolása. Az eredeti történetben az árnyékát vesztett tudós folyamatosan az ördög csábításának van kitéve, míg Székely meséjében a tulajdonosát vesztett árnyék a főszereplő, aki személyisége jobbik részét nélkülözve hiába keres társat magának, s mindazoknak, akikkel kapcsolatba kerül, szerencsétlenséget okoz. A történet az olvasótól nem sokat vár el, a tanulság is túl direkt, egyszerű, ezért a mű ma már csak a Székely-rajongók, és a szerző pályáját kutatók számára lehet érdekes.

A második, amely a Soó Péter bánata címet viseli, már valóban jelentős alkotás. A cselekményt az egyes szám első személyű elbeszélő a saját élete történeteként meséli el: egy ikerpár életét a kora gyermekkortól az iskolai világon, a leventéskedésen keresztül a II. világháborús utazásig, hogy a történet egy westfáliai kisvárosban záródjon. A keretes szerkezetű, jól megírt – engem Hermann Hesse stílusára emlékeztető – kisregény végig érdekes. Az olvasó figyelmét a cselekmény váratlan fordulatai folyamatosan lekötik, ugyanakkor az elbeszélő reflektál a „történetmesélés nehézségeire” is. Ez azonban nem öncélú, posztmodern játék, hanem a realitás megkérdőjelezésének, az álom és valóság egybejátszásának eszköze, melynek tudatosságát a középső rész fejezetcímei – Ördögi varázslat, Mesevilág, Álmok, Cirkusz – is mutatják.
Az árnyékhoz hasonló tragikus megközelítés a személyiség meghasadásának költői látleletét adja, és Székely személyes életsorsának párhuzamai kézenfekvő magyarázatul szolgálhatnak ennek hátterére.

A kötet harmadik kisregénye, A nyugati hadtest – amely valójában egy összefüggő novellaciklus egy hosszúvers codájával zárva –, véleményem szerint talán a legértékesebb Székely János prózái közül. Ennek – jelentőségéhez méltó – elemzése egy rövid recenzió kereteit mindenképpen meghaladja. Ezért csupán néhány szempontot emelnék ki, amelyre a mű olvasásakor érdemes figyelni.

A szerkezet, az egymással látható és láthatatlan szálakkal egymáshoz kapcsolódó, de mégis önálló részekből, prózából és versből összeálló „regény” viszonyítási pontként itthon Kosztolányi Esti Kornél történeteit vagy Bodor Ádám Sinistra körzetét, külföldről például Hesse Üveggyöngyjátékát juttathatja eszünkbe.

A rövid felvezetést, Ajánlást követő kilenc novella Marosvásárhelyről induló, és a II. világháború idején nyugatra vonultatott hadapródiskolások történeteit meséli. A katonai fegyelembe és hierarchikus függelmi viszonyok közé kényszerített gyerekek konfliktusai természetesen kínálják a világirodalmi és magyar párhuzamokat: Musiltól a Törless iskolaévei, Llosatól A város és a kutyák, és persze a téma legjobbja, Ottlik Iskola a határonja a kézenfekvő példa.

A mű filozófiai mondanivalója – a szerző és a narrátor halvány distanciáját fenntartva – logikusan jut el kimondva abszurd állításokig: a háborús szörnyűségek és romok felett az európai keresztény civilizáció dicséretéig; az embertelen viszonyokat természetes létállapottá kényszerítő háborús katonaság léleknemesítő szerepéig, vagy az állandó vereség erkölcsi győzelemmé stilizálásáig. Érdekes megfigyelni azt is, hogyan jelentkezik a könyvben a Sorstalanságban a „koncentrációs tábor szépségeként” megjelenített gondolat, amúgy ellentmondásosan, hisz a főszereplő és sorstársai itt félig-meddig maguk választotta úton haladnak, és áldozat, tanú és tettes mivoltuk egyszerre van jelen.

A realista stílusban, egyszerű narratívával és lineáris cselekményvezetéssel megírt történetek alapvető erkölcsi konfliktusokat jelenítenek meg, és azok feloldására nem kínálnak azonnali megoldásokat. A társadalmi lét viszonyainak bonyolultsága és az emberi jellem sokrétűsége árnyalt ábrázolásmód mellett kizárja a direkt válaszokat. A történetek és a használt nyelv egyszerűsége megkönnyíti az olvashatóságot, ugyanakkor egyszeri olvasáson túl többet nem igényelnek.

Összességében azt gondolom, hogy a Nyugati hadtest irodalomtörténeti jelentősége nagyobb, míg a Soó Péter bánata élőbb, és ez utóbbi mágikus realizmussal rokonítható világa közelebb állhat a mai olvasóhoz. Azoknak, akik szeretik az igényes, de nem igazán divatos könyveket, és azoknak, akik elkötelezettek a határon túli magyar irodalom iránt, jó szívvel tudom ajánlani Székely János prózai munkáit.

(fotó: HAri)