Olvasom az Élet és Irodalomban:
Román József ír Vincent van Gogh-ról. Mit sugall a sárga (kétségbeesést, árulást?), ha elemzi a La Chambre à coucher (Szobám Arles-ban) három változatban is megfestett képét. Román Józsefnek a szín értelmezésében igaza lehet, de nem igazán jó példát választott.
Ennek a festménynek a legérdekesebb része – a különösen az első változatban jellemző egzaltált színvilágon túl – a látszólag eltorzított perspektíva, amelyet a művészettörténészek, de a laikusok is van Gogh betegségével vagy zseniális látásmódjával hoztak összefüggésbe. Később kiderült, van Gogh szobája valóban szabálytalan, trapezoid alakú volt, és ez nem a művészi fantázia terméke. A szemben lévő fal a bal oldali fallal tompaszöget, a jobb oldalival hegyesszöget zárt be. A jobb oldali ajtó a lépcsőházba nyílt, a bal oldali egy vendégszobába, amit Van Gogh barátja, Gauguin számára tartott fenn.
Aztán a cikk végén idézet egy levélből (itt nincs vita):
„Ami engem illet, állandóan a legképtelenebb szerelmi kalandokba keveredtem. Amelyekből rendszerint megszégyenülten, sebzetten kerültem ki.”
Olvasom az Élet és Irodalomban: 
Cserna-Szabó András:
„Az Új Idők lexikona szerint az abszintizmus tünetei (persze az idült alkoholizmuson kívül): érzékcsalódások, tudatzavar, epilepsziás görcsök. Magyarul: összevissza lövöldözöl a revolvereddel; beköltözöl a nyilvánosházba; haláleget festesz halálhollókkal és sárgán, vörösen, zölden (!) lángoló búzamezőkkel; habzik a szád; költeményt írsz az érett asszonyfarával fingó anyádról; felgyújtod a feleséged; levágod a füled, és nekiajándékozod egy kurtizánnak; ilyesmi.”
Olvasom az Élet és Irodalomban:
Az 56-os kivégzettek portréi a Terror Háza Múzeum homlokzatán. „A képeken a társadalom minden rétegéből felfedezhetünk arcokat. Magyarok, cigányok, zsidók vegyesen.” (Mit kapna a szerző, ha ez egy jobboldali újságban jelent volna meg!) És a végén:
„A portrék alatt csak a születés és a halál évszámát , valamint a foglalkozást tüntették fel, három kivégzettnél azonban jelző is szerepel a képfeliratban. Nagy Imre, Gimes Miklós és Losonczy Géza esetében a Terror Háza munkatársai fontosnak tartották jelezni – mintegy relativizálva a mártíromságukat -, hogy kommunisták, azaz elvtársai voltak azoknak, akiknek az áldozatai voltak.” (Ki árult el kit, és mikor?) A szerző még észrevételezi, hogy a Losonczy Géza felirat felett Ujhelyi Szilárd képe látható. Kínos.
Balról
Losonczy Géza
jobbról
Újhelyi Szilárd
Olvasom az Élet és Irodalomban:
Fodor Ákos:
Politikai beszéd
szövegelemzése
elszállóigék;
belekötőszavak: föl-
jelentőmódban
Fundamentalizmus
a tudat tériszonya
Olvasom az Élet és Irodalomban:
György Péter Puskás Ferenc* temetéséről:
„És aztán megint a montázs: a mackónadrág, a huszárság és közben a zene. Örömóda-átiratok, illetve Demjén Ferenc, valamint mulatós nóta. […] Itt csak a nyomorúság és a nevetségesség vívták viadalukat. Nehéz úgy gyászolni, ha a látvány rémítően röhejes. De persze a gyász nyomait azért ki-ki láthatta a sápadt Grosics Gyulán és Buzánszky Jenőn, akikről még nagytotálban is látszott, hogy pontosan tudják, miféle szégyenteljes aktushoz használják őket.” (Azt azért bírom, ahogy György Péter megmondja a tuttit a nagytotálban látszódó figurák titkos gondolatairól.)
*(A fáma szerint Puskás Ferenctől megkérdezte volt egyszer Zelk Zoltán, hogy miként lehetséges az, hogy az ő labdái mindig olyan pontosan célba érnek. Úgy kell rúgni, művészkém, válaszolta állítólag a ballábas, nagy magyar gondolkodó. – Esterházy Péter szíves közlése.)
Olvasom az Élet és Irodalomban:
Turczi Isván: Száz év Zelk (Alkonyhalász)
Mert nincs feltámadás. Vissza a fényre
kúszni hiába. A korai sötétség, mint a pára,
lassan szitálva méri a sorsot, mielőtt
rászáll Apollinaire egyszárnyú madarára.
A ki tudja hány színű ádventi Homályban
láztáblák, katéterek, tűszúrások közt is érzed,
a csendélettel felérő klinikai halál jogán
mint válik teljesebbé minden apró részlet.
Gúvadt szemek friss csillogása: révészként
üdvözölni egyenként közeledő, távolodó arcokat…
Egy csobbanás, két csobbanás, kihuny a lámpás
--- mintha ladikon jönne az alkonyat.
Olvasom az Élet és Irodalomban:
Jeles András: Füzetek
(„Főúr, füzetek!”)
„Aszongya egy cigány a buszon: …bonyolult volt neki, inkább meghalt.”
„Kosztolányi napló:
„- Igaz, hogy a mama zsidó?
- Nem tudom. A nők nem zsidók.”
Megjegyzés: „a nők nem zsidók” – van ebben valami álomszerű evidencia; tény, hogy nem számítanak zsidónak – a férfiakhoz képest. […] mintha a férfiak nem engedték volna a vallás (Isten) közelébe őket, mintha valami szégyellni- és rejtegetnivaló ügy miatt próbálnák távol tartani a szentségektől (Istentől) az asszonyokat.”
Olvasom az Élet és Irodalomban:
Vámos Miklós idézi Szép Ernőt, a Lila akácból [Valójában az Emberszag című regényéből]:
„Én zsidó vagyok? Hogyhogy zsidó vagyok? Mi az? Sárga vagyok én, vagy zöld vagy kék vagy milyen? Éppen olyan testszín vagyok, mint a magyarok. Kinek az ideája volt, hogy én itt zsidó legyek? Nekem bizony isten eszem ágában se volt, hogy zsidó leszek majd, ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolute nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szerelem a hazám, és az istenem a halál! És ha valaki rám néz, és az tudja, hogy én zsidó vagyok. Mintha ránéznék valakire, akiről tudják, hogy az lopott egyszer! És nekem szemmel ki kell tartanom ezt a vádat vagy ráfogást vagy elnézést vagy mi az, hogy az embert zsidónak veszik. És nekem úgy kell néznem, hogy igenis, rendben van, jól van, zsidó vagyok. Pedig énbennem ez egyáltalán nincs elintézve. Én az egész dologgal nem vagyok tisztában. Nem vagyok ebbe beleegyezve, belenyugodva, csak ráhagyom, hogy zsidó vagyok, mit csináljak? Engem kérdeznek, mikor rám néznek. Mit feleljek? Én egyszerűen elnevetném magam: de kérlek, hisz ez egy őrült ostobaság, csak nem fogunk ebben az érdekes életben ilyesmivel is foglalkozni? Sokszor úgy voltam vele, mintha az egész csak egy rossz vicc lenne, amit énellenem találtak ki, hogy egy ilyen butaság miatt is szenvedjek. Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint a katonaságot vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon, mondjuk, egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell valaki zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember.”
( - Tessék mondani, ez már a Happiness? - Nem, az csak most jön.)
Olvasom az Élet és Irodalomban:
Hanák András felidézi Nádas Péter és Czigány Lóránt vitáját, hogy a Függetlenségi Nyilatkozatban használt „pursuit of Happiness” kifejezést boldogságnak vagy boldogulásnak kell-e fordítani. Ennek kapcsán jut el John Lennonig.
„1968-ban aztán a happiness szó is posztmodern jelentést öltött magára. John Lennon a Fehér Albumban elénekelt Happiness Is A Warm Gun költeménye sokunk számára megváltoztatta a boldogság mibenlétéről tapasztalt felfogásunkat. A zenéjében és szövegében egyaránt felkavaró dalt joggal sorolhatjuk Lennon maradandó, klasszikus alkotásai közé. A darab hőse (a working class hero) és hősnője (a first class heroin) nehezen boldogulnak a boldogsággal. Különös hangulatot ad a dalnak Lennon halála. 26 évvel ezelőtt, december 8-án este Lennon egy stúdiófelvétel után tért az 1 West 72nd Street-i lakásába, amikor pszichopata merénylője egy pisztolyból öt lövést adott le rá. A több sebből megállíthatatlanul vérző zenészt rendőrautó vitte kórházba. Aligha kétséges, hogy Lennon az út közben saját dalát hümmögte. Mi mást tehetne az ember ebben a helyzetben a belváros felé robogó rendőrautóban (I need a fix ’cause I’m going down / Down to the bits that I left uptown)? Ki máshoz is fohászkodhatna a könyörületes végkifejletért (Mother Superior jump the gun/ Mother Superior jump the gun)? Mi más lehetne a boldogság, mint az a puska, amelyet az életét megnyugvással elhagyó zenész továbbra is a kezében tart, amely ravaszán abban a biztos tudatban pihen az ujja, hogy engem már senki sem bánthat (no one can do me no harm), mivel a boldogság maga az elsült puska (Because happiness is a warm gun)?
Ez így volt és így van (Yes it is).”
Szalonna
Hanák András természetesen téved, hisz John Lennont nem 26 évvel ezelőtt lőtték le, vannak már 100 éve is, de ha pontos akarnék lenni, akkor azt írnám: 32.
Hanák András egyetlen mentsége, hogy ezt a cikket 6 évvel ezelőtt írta, és akkor még valóban 26 év telt el John Lennon halála óta.
A többi hivatkozott cikk is 2006-ból való, az ÉS L. évfolyam 50. számából. Tábortűzhöz kerestem újságot, így került a kezembe, és nem volt szívem elégetni. Volt még benne egész oldalas Radnóti Sándor recenzió Parti Nagy Lajos: A fagyott kutya lába című rövidpróza kötetéről, Esterházy Péter megnyitó szövege, amelyet egy jótékonysági árverésre írt, Végső Zoltán kemény kritikája Steve Reich magyarországi koncertjéről, Vágvölgyi B. András írása Verebes Istvánról TV műsoráról (nem tetszett neki), és Siklósi Szilveszter: Az igazi Mao című áldokumentum filmjéről (ez viszont tetszett neki, különösen az a rész, amikor arról beszéltek, hogy az ötvenes években látták az igazi Maót, az Ál- Mao ikertestvérét, egy amerikai bevásárlóközpontban, a festői szépségű Iowa államban, Elvis Presley társaságában…). Jó kis újság ez az ÉS.
A tábortüzet azért meggyújtottuk, parazsa fölött szalonnát sütöttünk.
