„ Azt nem mondom, hogy szeretek olvasni. Mert az túl kevés volna. Az olvasás az életem.”
Az eredetileg 1996 és 2003 között, többnyire az Élet és Irodalomban megjelent esszék és cikkek – 109 írás – leginkább a könyvekhez, az irodalomhoz kötődnek, bár fontos téma még a képzőművészet és a foci is.
A kötet végén található, 593 személy nevét tartalmazó névmutatót vizsgálva érdekes megfigyeléseket tehetünk.
A legtöbbször előforduló név Nádas Péteré (15 említés), amely legendás, Arany és Petőfiéhez mérhető barátságuk miatt érthető. (Nekem azért feltűnt, Nádas mintha kevesebbszer említené Esterházyt, mint viszont. Például Nádas Esterházyt a Párhuzamos történetekben sem szerepelteti!)
Nádast Kosztolányi Dezső (14), Ottlik Géza (14), és Tandori Dezső (13) követi. Ebből következtethetnénk akár arra is, hogy a szerző a Nyugathoz visszanyúló szellemi hagyomány folytatója.
A listán Aczél György és Áder János egy-egy említéssel szerepel, ami meglepő, mivel köztudomású, hogy a szerző FIDESZ szimpatizáns volt az adott időszakban. Ezt némileg kompenzálja Orbán Viktor két említése, viszont beárnyékolja Csurka István és Horn Gyula szintén kétszeri-kétszeri szereplése. A könyv politikai megítélésének még ad egy vajszínű árnyalatot, hogy az egyesek által judeoplutokratáknak és liberálbolsevikoknak minősített SZDSZ-esek csak szórványosan, egy-egy említéssel szerepelnek (Demszky és ifjabb Rajk).
Ennyit a politikáról.
Feltűnő a német nevek felülreprezentáltsága. Goethe (10), Handke (6), Hegel, Heidegger, Heisenberg, Herder, Hesse – csak találomra idézek a G és H betűsök közül – úgy látszik, a szerző Kertész Imre (10) nyomán, a német nyelvterületre támaszkodva a Nobel-díjra ácsingózik.
Esterházy köztudomásúlag bukott matematikus, akinek viszont a vonzalma megmaradt e diszciplína iránt, ezért érthető Kurt Gödel hétszeri említése.
A szerző jó magyar ember, felvette tehát a listájára Arany Jánost (3) és Petőfi Sándort (7) is. Ez utóbbi ilyen gyakori szerepeltetése kissé meglepő, viszont magyarázható: EP osztályát elhagyó (renegát) értelmiségi, aki a családja miatti rossz lelkiismeretét plebejus allűrökkel leplezi.
A listában hiába keressük az Isten, Jézus és Krisztus neveket, viszont ott van Lukács Györgyé. Ebből azonban ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket, hisz Marx Károly neve hiányzik, viszont XXIII. János pápa szerepel. Luther, Kálvin nincs, Assisi Szent Ferenc, Jelenits István és Várszegi Asztrik van, Esterházy hívő katolikus.
Térjünk vissza az irodalomhoz. Márai Sándor (11), Pilinszky János (8), Weöres Sándor (8), Örkény István (6), Mándy Iván (6), Mészöly Miklós (6) és Oravecz Imre (6) említési gyakorisága elegendőnek látszik, viszont kedvencem, Krasznahorkai László egyszeri említése jelentőségéhez mérten méltatlan. Felszólítanánk a szerzőt, hogy ezt a hibát korrigálja!
A külföldi kollégák közül Hrabal (7) fejezetcímként is szerepel (Hrabal könyvei). Flaubert (6) és Kafka (6) jelezhet még tájékozódási irányokat.
Nézzük a nőket. Az egyik ciklus címe: Lányok. Ezenkívül néhány név találomra: Babarczy Eszter, Beney Zsuzsa, Galgóczi Erzsébet, Gina Lolobrigida. Jó. Szabó Magda ötszöri említést és külön tanulmányt is kapott.Az Ókút ról írt dolgozat kifejezetten rajongó. Ez az Esterházy kiszámíthatatlan.
Illetve nagyon is kiszámítható: a minőség a fontos neki, és nem az irányzatok. Kedvencem a Kötcse község önkormányzata által kiadott Kötcse monográfiáról szóló nagyszerű írása. Az urbánus(?) EP pontosan érzi és érti egy vidéki kisközösség történelmének, hagyományainak értékeit.
Ha képzőművészet, akkor kiállításmegnyitók, Kaján Tibortól Váli Dezsőig, Hegedűs 2 Lászlótól Lugosi Lugo Lászlóig.
Egy kritika: a névmutatóban 5 Esterházy is szerepel (Gitta, György, Márton, Miklós és Móric). Esetleg ez nepotizmusként is volna értékelhető.
Végül foci. Az rendben, hogy Puskás 5, de Beckenbauer miért 3, ha Cruyff csak 1?
Mindegy. Nem lehet minden tökéletes. Azért ez egy jó könyv.
(Elemzésem komolyságát némileg megkérdőjelezi, hogy az említések egyaránt jelenthetnek többoldalas dolgozatot, és futó hivatkozást is; miképpen az is, hogy az említett személy egyaránt szerepelhet pozitív és negatív kontextusban.)
„Mondták, nincs jól, búskomor és iszik, mint egy Vörösmarty, de mégis megdöbbentő volt a halála híre, mert erre azért nem lehetett számítani, hogy ez a dolog rá is vonatkozik, nem direktben, hogy halhatatlan volna, élből halhatatlan, nem ilyen magasztosan, az irodalomtörténet emelkedett bürokráciájával, inkább csak úgy, hogy ő majd kimarad ebből a szokásosból, ebből az eshetőségből, el lesz felejtve, égi slamp; ahogy Hubička forgalmista vagy Pepin bácsi haláláról értelmetlen beszélni, úgy az övéről is az, a kérdés nem vetődik föl.”
Hrabal könyvei. 1. mondat. 9. oldal
Hrabal úr, Menzel úr
Múltkoriban láttam egy afféle négyes portréfilmet, Hrabal, Menzel, a zseniális színész Rudolf Hrušinský meg talán Chytilova. Elgondoltam négy ilyen jó magyar embert, mennyivel több fontoskodás, felelősség, komolykodás volna. Itt meg ez a léhába hajló nevetgélés – és hát nem mondom a legfontosabbat: hogy urazzák és magázzák egymást, Menzel úr, Hrabal úr. Ez, nemde, nálunk elképzelhetetlen.
12. oldal
EP Bojtár Endréről
Ő nem a műveltség végett olvas, nem szakmai kötelezettségből vagy kihívásból – hanem mint az állat. Mer’ kell. Azért és csakis azért. Szép dolog ilyent láthatni.
419. oldal
EP Tar Sándorról
Egy orosz kiadónak
(részletek)
Ami a formát illeti: TS novellista. A novella más, mint a manapság szokásos kispróza. A kispróza: rövid és „vagy amit akartok”. A novella: rövid és Csehov. Ha volna egy ilyen mondatnak értelme, nincs, azt mondanám, ma Magyarországon TS tud legjobban novellát írni…
[…]
Ami a lelket illeti: A magyar lélek nem olyan nagy, mint az orosz. – Valójában egyikről sem tudom, mekkora, az oroszról azt tartják, hogy nagyon nagy, a nagynál is nagyobb, a legnagyobb a világon, még a világnál is nagyobb, balsaja, a magyarról elképzelésem sincs.
Nálunk 250 km már soknak számít; én Budapesten élek, ő Debrecenben, tehát nagyon messzi egymástól. Ám néha el-elgondolok magamban egy férfit, aki ott ül abban a távoli debreceni szobájában, és hírt ad.
373. oldal
René Clair
Sajnálom, de nem ígérhetek mást, csak szórakozást, mondta René Clair, írja Menzel, és ez a megható alázat az, ami miatt életre szóló példaképéül választotta a nagy franciát. (Megjegyzem, Clair mondata nem azt jelenti, hogy a film nem ígér mást, még csak azt sem, hogy Clair ezt így gondolná, ez csupán annyit jelent, hogy Clair kizárólag a szórakoztatásról hajlandó nyilatkozni. Lesz benne, ha szerencsénk van, minden, komolyság, mondanivaló, üzenet – de arról nincs mit mondani, az csak rizsa volna. Ettől a rizsától Menzel is kiütést kap.)
12. oldal
Esterházy Péter Jiří Menzel könyvéről mesél:
Az is nagyon jó, ahogy odanyom egy ötkoronást a hódolgó, idős tanárnőnek, hívén hogy kéreget (de nem sokat lelkizik, vannak pillanatok, amikor az ember hülyén viselkedik, kész – ezt nevezném a Krúdy-vonalnak: a nők néha öngyilkosok lesznek, és az szomorú dolog, egy-két napig), meg amikor a kövér lány a repülőgépen csak eszik, csak eszik, és, mondjuk így, hősünket kizárólag az foglalkoztatja, miként van az, hogy a kilencórányi út alatt a lány egyszer sem ment ki (micsoda gavalléros fogalmazás:), hogy bepúderezze az orrát. (Mellesleg: írja, milyen sok érdekes embert ismert meg a repülőgépeken. Én még soha senkivel nem ismerkedtem meg repülőgépen.) Ja, meg a szlovák szüzek!
(Hrabal könyvei, 16. oldal)
A szlovák szüzekről egy másik cseh, és egy másik Esterházy idézet jut az eszembe:
Kis magyar pornográfia
Boldogan vártam az estét, mert szeretem a szlovák nőket, és több okból előnyben részesítem őket a cseh nőkkel szemben: elsősorban, mert elegánsabbak, másodsorban, mert kevésbé emancipáltak és harmadszor, mert az eksztázis pillanataiban azt mondják: joj.
(Milan Kundera: A hírnök)
[Ez a cseh felsőbbrendűségi tudat, ahol a szlovák lányok képviselik az egzotikumot?]
Esterházy-forgácsok Danilo Kišről.
Ezt hallotta pontosan?
Hogy van egy kurva jó író Belgrádban vagy Párizsban, mindig földig érő bundákban jár, karján mindig két nővel, és mindig be van rúgva. Ikonszerűen maga előtt látta ezt a képet, alacsony, kövér embernek gondolta ezt a vad szerbet, bajusszal, villogó szemmel, valahogy úgy, ahogy egy nyugati („nyugati”) a magyarokat képzeli, antropológiailag tehát cigánynak, kulturálisan meg csikós-gulyás-piroska. Nem találta ezt a figurát rokonszenvesnek, nem szereti a részegeket – az pedig csúf rágalom, hogy irigyelte volna a két (amúgy is fiktív) nő miatt.
20. oldal
Ez nem igaz. 15 éve olvastam először, s máig megmaradt bennem a döbbenetnek és ujjongásnak az érzése, amikor ehhez a mondathoz értem: Amikor azon az áprilisi hajnalon, mely a császári dekrétum értelmében kivégzésének hajnala volt, az őrök a cellába léptek, az ifjú Esterházy a földön térdelt, s kezeit szorosan összekulcsolva imádkozott.
Azonnal tudtam, hogy valami olyasmit olvastam, amelyhez alapvető közöm van. A magam önző módján ezt úgy fogalmaztam, hogy ez, a Mily dicsőség a hazáért halni novella, az enyém, az én írásom, noha ő írta, s szerencse, hogy ő írta, mert én elrontottam volna, mert én nem tudtam volna a szövegben előforduló „esterházy” szót az itt szükséges egyszerűséggel kezelni.
24. oldal
[A teljes Mily dicsőség a hazáért halni novella olvasható a Bevezetés a szépirodalomba című Esterházy kötetben. A novella utolsó sorait sokan ismerik, de nem biztos, hogy tudják, honnan való – hát innen.
A történelmet a győztesek írják. A legendákat a nép szövi.
Az írástudók fantaziálnak. Bizonyos csak a halál. ]
Laudáció Lawrence Norfolknak, részletek
Norfolk, beszéljünk egyenest, posztmodern. A kolléga nem tudja, ne is mondjuk meg neki (laudátor tolmácsnak farkasmosollyal: maga csak fordítson!), hogy olyan országba érkezett, ahol a posztmodern szitokszó, szinonimája az írástudók árulásának és, gondolom, a nagytőkének, mindenesetre az üresnek, a blöffnek. Jut eszembe, könnyen lehet, hogy ez csak a hazai posztmodernre igaz, mert másfelől meg a magyar nemde ősi, vendégszerető nép. De ettől most tekintsünk el, ahogy Márai mondja: „Szolgálom az anyanyelvet, de nem vagyok szolidáris a társadalommal, mely ezt a nyelvet beszéli.” Na végre, már rég be akartam nyomni valahová ezt az idézetet.
A posztmodernet a mai napra úgy definiálnám: vár állott, most szóhalom. Norfolk nagyvonalú konstrukciói elsődlegesen szókonstrukciók. Ez nem magától értődő, sok könyv esetében nem jut eszünkbe, nem kell eszünkbe jusson, hogy szavakból van egybehordva, de korántsem akarom azt sugallni, hogy a jó könyvnek volna sine qua nonja ez a szózás.
Norfolk esetében ez mégis meglepő kissé, mert ő nem szöszözős alkat (tolmácsnak segítőkészen: nem molyolós), nagyon is lendületes. Minden regényt megkísért, hogy végtelen legyen, hogy olyan legyen, mint a világ, hogy hagyja a bánatba a művészetet, a formát, és csak evvel a végtelennel foglalkozzék. Itt folyton érezzük ezt a kísértést, részletezni, részletezni, részletezni, mormolják minduntalan Norfolk könyvei, akár a tenger hullámai vagy más hasonlat.
Jacob Jordaens: Krisztus kiűzi a kufárokat a templomból
Korbáccsal a kezében, a templomban: mi volt akkor Krisztus szívében?
Egyáltalán: azt nem lehet mondani, hogy Krisztus különösképpen békés ember lett volna. Kifejezetten kereste a bajt, rendre meg is találta. Meg akarta változtatni a világot, ezt békésen, vélhetően, nem lehet.
425. oldal
Halandó
Utoljára Berlinben láttam a tavasszal, valamiért oda még el akart egyszer menni. Rémesen nézett ki; Petri Györgyön világéletében látszott, hogy Petri György halandó, ám olyan régóta olyan közel állt a halálhoz, hogy szinte megszoktuk már.
112. oldal
HP-nek [Hajnóczy Péternek] legendája volt életében, s aztán természetesen még inkább halálában. Az őrült kályhás (mert mintha kályhás is lett volna, nem csak szentképes), a kívülről jött, vita periculosa, a vadember, aki halálra itta magát. Marhaság – bár gondolom, tényleg halálra itta magát. Nem végzett iskolákat, de ez se nem tárgya, se nem problémája (se nem nyeresége) írásainak. Finom olvasottságú író, tudatos, intellektuális (hogy szitokszavakban fogalmazzak). A korai halál persze legendaképző, ő (nem létező) generációjának vagy generációnknak első nagy halottja. Az ember halandó, jutott ijedten az eszünkbe, és akkor tehát mi emberek volnánk.
61-62. oldal
Talán egy kevéssé ismert fotó Fejtő Ferencről
EP Fejtő Ferencről:
Ki tudja, kicsoda Fejtő Ferenc. Persze bárki ki? Ki-ki – nyilván. Az ő esetében még azt is nehéz megmondani, hogy micsoda. És ez nem üthető el az ismert és jó dumával, foglalkozása Fejtő Ferenc.
[…]
Kapunk egy használható polgárdefiníciót is: „Polgár vagyok, mert német frajlejnem volt, sohasem játszhattam kedvem szerint a házmestergyerekekkel és sohasem végeztem fizikai munkát. Szeretem Goethét és Erasmust, az utazást… Polgár vagyok, mert kissé szeretem ellenségeimet, többre becsülöm a vitát a tannál, s csak olyan szellemi rendben érezném magamat egészen jól, amely a kételkedés szabadságát törvényesen biztosítaná.”
Amiből kitetszik, hogy polgárnak lenni legalábbis nem egyszerű föladat.
333. és 338. oldal
Keszthelyi György: Portré Cselényi Béláról
EP Cselényi Béláról:
Van még 77-ből egy kis remekmű, a lovon című:
jaj üldöznek a rablók
jaj mindjárt elhagynak
291. oldal
Röhögni
Ha Keresztény hitvilágunk a mezopotámiai ásatások és a kubányi (!) tekercsek tükrében címmel dr. Torgyán tart előadást, díszvendég Hernádi Gyula és Gyurkovics Tibor, akkor politikai rokonszenvtől függetlenül tessék hangosan, nem nevetni, de röhögni…
419. oldal
