Lehetséges-e a modern, 20. századi tudomány és a keresztény hit összeegyeztetése? A szerző, aki természettudós és anglikán vallású teológus, azt állítja, hogy igen.
Az a módszere, hogy ismerteti a tudományok legfontosabb tételeit a természetről és az emberről, azaz a térről, időről, energiáról, anyagról, ezek összefüggő rendszereiről, az élő szervezetekről, az evolúcióról, a tudatról, a tudat és test kapcsolatáról, az emberi viselkedésről, majd ezeket megkísérli a vallás területére transzportálni, illetve igyekszik olyan teológiát ismertetni, amelynek tételei nem ellentétesek a racionális, ellenőrizhető-bizonyítható világleírásokkal.
Rendszere logikailag koherens, meggyőző, bár Dawkins pillanatok alatt darabokra szedné, mert néhány kritikus ponton hit kell az elfogadásához.
Elméletének néhány érdekes tétele:
– Isten a természet világában mindenhatóságában és mindentudásában önkorlátozó, mert alávetett a saját maga által létrehozott törvényeknek.
– Nincsenek a természet törvényeivel ellentétes csodák.
– Nem volt aranykor, amelyből az eredendő bűn miatt szakadt volna ki az ember.
– Isten információ-átadás, valamint a természetbe épített, előre kiszámíthatatlan véletlenek (pl. a Heisenberg-féle határozatlansági reláció; nemlineáris dinamikai rendszerek elméleti és gyakorlati kiszámíthatatlansága; összetett rendszerekről azok elemeire visszaható ok-okozatiság) formájában lép kapcsolatba a világgal – az egyetlen ettől eltérő kivétel Jézus megtestesülése.
A könyv a tudományos világkép összefoglalásában korrekt, rendkívül informatív, világos szerkezetű, átlátható és érthető. A teológiai okfejtések megítélésében bizonytalan vagyok, de módszertanának alapossága – amelyet a több mint 1000 (!) hivatkozás-lábjegyzet is jellemez – arra utal, hogy e téren is megbízható, mert valószínűleg megkereste-megtalálta a hiteles és releváns forrásokat.
A könyvet azoknak tudom ajánlani, akik a természettudományok területén legalább laikus érdeklődő szintjén tájékozottak és ugyanakkor érdeklődnek a (vallás)filozófia kérdései iránt is. Különösen ajánlanám harcos ateistáknak és fanatikus hittérítőknek, mert toleranciát lehet tanulni belőle.
Néhány egészen szubjektív megjegyzés:
Számomra rendkívül szimpatikus volt a szerző nyitottsága, tudományos alapossága és erkölcsi következetessége, de nem tudott megtéríteni. És ennek nem a természettudományok világképének és Isten léte összeegyeztethetőségének problémássága volt az oka (bár itt is maradtak kétségeim), hanem az, hogy a privát erkölcsi kifogásaimat nem tudta megcáfolni. A világban létező szenvedés és halál, különösen az egyedi-személyes tudattal rendelkező lények szenvedése és halála, számomra cáfolja egy olyan Isten létét, amelyet a (keresztény) vallások hirdetnek. Peacocke nem távolodott el annyira ettől az egyszerre mindentudó-mindenható és ugyanakkor tökéletesen jóságos, hibátlan, önmagának imádatot követelő istenképtől, hogy számomra követhető legyen. Ugyanakkor megerősített abban, hogy a 21. században a választóvonal ateisták (agnosztikusok) és teisták között nem olyan lényeges, hogy e miatt érdemes volna „háborúzni”. E világképektől függetlenül lehet jót és rosszat is cselekedni a világban, s számomra az egyes emberek megítélésében ez a mérce.
karcok:
Lelki szemeim elé idéztem a teremtett világot. Minden láthatót, földet, tengert, levegőt, csillagokat, fákat, különféle esendő élőlényeket. És mindent, szemünkkel benne meg nem láthatót
… Teremtett világodból egyetlen roppant tömeget csináltam…
Nagynak gondoltam én ezt a tömeget. Nem akkorának, mint valóságosan, ezt nem is ismerhettem, hanem tetszésemnek megfelelő nagyságúnak és nyilván minden oldalról határoltnak. Te pedig, Uram, körülveszed ezt a tömeget, áthatolsz rajta keresztül-kasul, de végtelen vagy minden irányban. Mintha tenger volna mindenütt, a minden irányú roppant tereken csak vég nélkül való tenger, s ez magába ölelne egy szivacsot, bármilyen nagy, de véges szivacsot és telítődnék az irdatlan tengerrel a szivacs valamennyi porcikája: nos, így képzeltem én el teremtett világodat. Véges, de veled, a végtelennel telt meg. És szólottam: Íme az Isten teremtett világa. Jó az isten, s hasonlíthatatlanul és mérhetetlen módon kiválóbb ő, mint valamennyi dolog…
Szent Ágoston
210. oldal
Hawking szerint az információ bármilyen formában történő tárolásához energia felhasználására van szükség. Az erre fordított energia egy része szükségszerűen hő formájában disszipálódik (távozik a rendszerből), miáltal hozzájárul a rendezetlenség, és ennél fogva az entrópia nettó növekedéséhez. Szubjektív időérzetünk tehát a természetes folyamatok esetén párhuzamosan halad az idő termodinamikai irányával, vagyis a rendezetlenség (entrópia) nettó növekményével (emlékeink a múltra vonatkoznak). Hawking olyan számítási eredményeket idéz, amelyek szerint ez a növekvő rendezetlenség (az idő termodinamikai iránya) ugyanabba az irányba mutat, mint az idő kozmonológiai iránya, és nem is csak az olyan táguló világegyetemben, mint a miénk, hanem (és ezt kellett számításokkal alátámasztani) a jövőbeli világegyetemben is, ha az végül összehúzódik. Az összehúzódás alatt a rendezetlenség továbbra is növekedni fog, de csak az olyan táguló fázisban, amilyenben most vagyunk, képzelhető el intelligens lények létezése. Az időnek ezen jól definiálható termodinamikai iránya nélkül nem létezhet intelligens élet, mivel az élő szervezeteknek táplálékot kell magukhoz venniük annak érdekében, hogy szervezetüket fenntartsák, és a táplálékot hővé, az energia kevésbé rendezett formájává alakítsák. Vagyis Hawking szerint a termodinamikai, pszichológiai és kozmológiai időirány ugyanarra mutat.
51. oldal
A kvantumelméletben a hullámfüggvény amplitúdója, amely bármely „részecske” térben való kiterjedését jelöli, az elemi részecske legvalószínűbb helyzetétől való távolság növekedésével csak kevéssé csökken, és soha sem éri el a nullát. Mivel az amplitúdó értékének négyzete (körülbelül) a tér bármelyik pontján arányos annak valószínűségével, hogy a részecskét az adott pontban találjuk, nincs olyan pont a világegyetemben, amelyről teljes bizonyossággal elmondható, hogy a részecske nem tartózkodik ott, vagyis ahol a hullám funkció amplitúdója nullával egyenlő. A gyakorlatban ezek az értékek olyan gyorsan csökkennek, ahogy távolodunk az atomtól vagy molekulától, vagy attól, amiben a részecske általában található lenne, hogy szinte minden szempontból elhanyagolhatók. Ez azonban nem szabad, hogy megtévesszen bennünket az anyag azon jellemzőjére nézve, hogy „kiterjedése” van, vagyis hogy nagyon valóságos módon minden alapvető részecske és az általuk alkotott struktúrák (vagyis minden) bizonyos értelemben minden mással kölcsönhatásba lép egymással a világegyetemben. Kiszámították például, hogy néhány biliárdgolyó elhanyagolhatóan kicsiny energiaveszteséggel járó ütközéseinek sorozata után a golyók pontos (helyükkel és sebességükkel jellemzett) mozgását még olyan parányi hatások is befolyásolják, mint egy a Tejútrendszer peremén tartózkodó elektron vonzása.
63. oldal