„…megfelelő olvasó kell.” – zárul a Magyar Narancsban Lengyel Imre Zsolt kritikája*, amelyből néhány hosszabb passzust fogok idézni. De előtte előre bocsátom, sem Lengyel Imre Zsolt, sem én nem vagyok megfelelő olvasó. Ehhez talán a feltétlen hit hiányzik belőlünk. Így hát a kritikus véleménye és az ezzel teljesen megegyező saját véleményem is a maga korlátai között értelmezendő.
Akkor következzenek az idézetek a kritikából:
Mert van ugyan története és vannak szereplői a szövegnek, ám mindez olyan vázlatos, hogy csaknem teljes mélységében megismerhető már a fülszövegről is. Főleg pedig: egyetlen pillanatra sem érezhető törekvés, hogy az olvasóban a valóságosság benyomását keltsék fel. A visszaemlékezésként kezdődő elbeszélés például belehelyezkedik az egykori kisfiú nézőpontjába, amit a jelen idő és a helyenkénti aranyoskodások-értetlenségek jeleznek, közben azonban folyton a metafizikus elvontság síkján járunk, a fiú gondolatait időrő
l időre (ahogy más alakok is) Simone Weil vagy Kertész Imre szófordulatait kölcsönvéve fogalmazza meg. Az idézeteknek nincs is hová integrálódniuk, fel sem merül problémaként, hogy ez vagy amaz hiteles-e valaki szájából.
[…]
Így, az illúzió kötőanyaga nélkül a regény egymással feleselő állítások mátrixává hullik szét, ahogy már az előző Egyszerű történet is, ezúttal azonban nyoma sincs annak a vad játékosságnak, amely ott az intellektuális teljesítményt ellenpontozta, és érzéki élménnyé tette a könyvet.
[…]
…a szöveg meg sem próbálja azon olvasóit bevonni a párbeszédbe, pláne meggyőzni, akiknek világlátásában Isten nem tényező, pedig a téma nem épp súlytalan: nemcsak az elbeszélő, de minden szereplő gondolatai Isten és a hit kérdései körül forognak végig, a történelem, társadalom és erkölcs kérdéseit is csak ebben az összefüggésben próbálják értelmezni. Lélektani hitelesség híján viszont e beállítódásnak nincs megérthető eredete sem: kérdésként sem tehető fel például a műnek, hogy a sivár környezetben élő fiúk honnan szedik azt a sok bölcsességet és paradoxont, melyek a szöveg legnagyobb részét kiteszik – mindezt egyszerűen adottságként kell elfogadnunk.
A saját szavaimmal még azt tenném hozzá, hogy számomra egyfajta füveskönyvként volt élvezhető a mű, és ennek a műfajnak nem vagyok rajongója. De elismerem, nagyszerű mondatok vannak benne, amelyeken el lehet gondolkodni. Ugyanakkor végig Borbély Szilárd (személyes sorsa, versei, esszéi és a Nincstelenek) járt a fejemben. Ehhez a mércéhez mérve ez a könyv kevés volt.
*http://magyarnarancs.hu/konyv/egy-a-szavak-kozul-esterhazy-peter-91269