Jó könyv ez. Kicsit szomorú.
1. Az első ciklus Isten. Realizmus, blaszfémia vagy káromkodásból katedrális.
„Sok volt a macska a kertben. Úgyhogy most zárva tart a templom.” Ha meg nyitva van, akkor összedől. Lehet másutt is keresni (Istent), például a Down-kóros lány vagy a tolókocsis gyerek nevetésében, de ezek csak pillanatok. A transzcendens a hiányával van jelen. És ez így rendben is van, azaz én is ezt gondolom, de hát ez irodalom, nem filozófia vagy teológia. De abban (az irodalomban) sincsen hiba.
Ezek a novellák pontosak, tökéletesen felépítettek, a történetek ott kezdődnek, ahol a lényeg kezdődik, és ott érnek véget, ahol folytathatatlanná válnak. Arról szólnak, amiről beszélni lehet és beszélni kell, és arról hallgatnak, amit nem lehet kimondani. (Nem lehet kimondani, hogy fáj.)
A stílus tökéletes. A Virág Tarr Bélát (A torinói ló) idéző, de nem utánzó(!) minimalizmusa, az Egy templom kitakarítása egyszerre Hajnóczyt és Krasznahorkait idéző, realizmus mögé bújó szertartásos látomásossága, a Dobszó ápoltaknak abszurd tárgyilagossága alatt rejtőző kétségbeesett kegyetlensége pontosan úgy szólal meg, ahogy kell.
Ezek a novellák hibátlanok, szörnyűek, a magyar irodalom legmagasabb színvonalú prózai hagyományaihoz kapcsolódnak – megemlíteném még Kosztolányi és Tar Sándor nevét is.
2. Gondolkoztam rajta, van-e haza? (Haza a magasban* ) Hát nincsen. Úgy nincsen, hogy mindenkinek, mondjuk minden magyarnak az otthona volna. Nekem és neked azért van hova hazamenni, innen lehet olvasni egyenként ezeket a novellákat, a második ciklust.
A Zuhanás szürrealista realizmusa, az A takarítónőm, akit Elenának hívtak és az Élmunkagroteszk humora, a Cornelia Vlad szomorú toposzokból építkező realizmusa és a Plázareménytelen csattanója igaztalanul sötét képet rajzolna erről az országról, ha lehetne és kellene igaz körképet adni arról, ami nincs, ami széthullott darabjaira.
* Karolva könyvem kebelemre,/nevetve nézek ellenemre./Mert ha sehol is: otthon állok/mert az a való, mit én látok
3. Csal vagy Család? A ciklus 14 novellájából 9 úgy ment e mellettem, hogy legfeljebb bosszankodtam a szerintem olcsó és hatásvadász megoldások miatt, és nem maradt meg semmi belőlük bennem. De volt öt olyan írás, ami megfogott: a Mert mi nem vagyunk dánok keserű humora, az Amit észre kell venni, és amit nem bölcsessége, a Pénztárca remek helyzetképei, az A pénzbehajtó is ember abszurditása, az Anya és Apa túl akarják élni szépen felépített optimizmusa.
A legvégén van egy próza vers is.
Szerintem ez a tavalyi év legjobb magyar nyelvű próza kötete, de hát egy csomót nem olvastam, és azt is látom, hogy sokaknak nem igazán tetszik. Nem baj.
Tisztelt Darvasi László! Ha egyszer eljut Önhöz ez az értékelés, üzenem, hogy köszönöm.