Elkezdtem olvasni. A cím alapján egy nemes és szép vadállat lehetne a könyv főhőse, de persze tudom, hogy ez csak egy novella címe.
Az első novellában - Lift - van egy szép bekezdés:
"A folyosó sötét. Valahol a távolban csapódik az ajtó. Hol lakik egyáltalán ez a pasas? Állok mozdulatlanul, fülelek felfelé. Nagy robajjal leszakad odakint a zápor, zuhogni kezd az eső. A morajlás lassan zúgássá, aztán hullámzó csatornazümmögéssé erősödik, mintha valaki csukott szájjal sírna egy ajtó mögött."
Ez a novella remekül felépített, tökéletes stílusban megírt, és szokás szerint - Tóth Krisztina szokása szerint - a "női lélekről" szól.
Erről Bényei Tamás írása jut az eszembe az ÉS-ből, aki Virginia Woolfot idézi:
Megint csak Woolf, a Saját szobában: „Ez fontos könyv, tételezi fel a kritikus, mert háborúval foglalkozik. Ez jelentéktelen könyv, mert azzal foglalkozik, hogy mit érez egy nő a társalgóban.” A Modern próza című esszében megjegyzi: „ne vegyük magától értetődőnek, hogy az élet teljesebben létezik abban, amit nagynak szokás tekinteni, mint abban, amit kicsinek”.
Ez persze - mármint hogy a "női lélekről" szól a novella - nem mond el semmit a szöveg minőségéről.
A szöveg tökéletes, és miközben olvastam, azon gondolkodtam, hogy mennyire lehet azonosítani ebben a novellában a narrátort és a szerzőt? Nyilván semennyire - csak annyit tudunk meg róla, hogy tűsarkú cipőben jár dolgozni egy irodába, és voltak már szerelmi csalódásai, és ez kevés bármilyen merészebb következtetésre. Ennek ellenére él bennem egy felületes kép Tóth Krisztináról, és a narrátor mögött az ő hangját hallom. És nem tetszik az, amit mond. A ki nem mondott előítéletei, a nézőpontja. De hát tudomásul veszem, mert joga van hozzá. És hiteles a hang - leginkább azért, mert nekem Tóth Krisztina személye hitelesíti.
(folyt.köv.)
A második novella, a Vevők, zseniális. Már olvastam korábban is, akkor is pont ezt gondoltam róla: remekmű. Egy hétköznapi helyzet lebegtetve az abszurditás határán. Csak úgy természetesen, minden erőlködés nélkül elmesélve, közben olyan kapukat megnyitva észrevétlenül, amelyek egészen máshová vezetnek:
Nem esett még le senki erről? – bök a fejével a festékfoltos létrára.
Nem, felelem, és csak most látom, mennyire kopottak a fokok. Sose tűnt fel, már az előző lakásban is ezt
használtam, még apáméktól került hozzám.
De a csúcs a humor, ezt nem vártam volna Tóth Krisztinától:
Jó kis lakás ez, perdül körbe, talán a legjobb, amit eddig láttak. Igazi kis fészek. Kár, fűzi hozzá, hogy a fürdőben olyan… hogy is mondja csak… olyan… vizeletszag van. Ne sértődjek meg, lehet, hogy csak a csatorna zár rosszul, de ő bizony erős pisiszagot érzett.
Nem, nem a csatorna rossz, térek végre észhez, csak a vécédeszka van lehugyozva. Az a helyzet, hogy mi
mellé szoktunk csorgatni a kagylónak. Rendszeresen. Főleg a család férfi tagjai, és én nagyon ritkán takarítok. Nem érek rá. Néha bizony fél év is eltelik két felmosás között.
Persze itt is megvan a sablon: a férfi a főgonosz, a nő meg csak sumákol, lehet, hogy tényleg ez az általános? Nem szeretem, ha állandóan ebbe verik bele az orrom, de hát mi mást várhatnék Tóth Krisztinától? :)
(folyt.köv.)
A harmadik novella - mi is volt a címe? - felejthető. Az előző novella párdarabja volna, de súlytalan, érdektelen szöveg. Látszik, hogy profi írta, de minek?
(folyt.köv.)
A negyedik profi és közhelyes. (Mint az életünk. Mindenkinek profi az élete, annyira profi, hogy a legprofibb író sem tudná valóságosabban megírni, ugyanakkor meg rabjai vagyunk a sémáknak, az előítéleteknek, a közhelyeknek. Még szerencse, hogy van irodalom - és még sok minden más - ami képes ebből kiszakítani. De nem ez a novella. Lehet persze, hogy másnak meg ez fontos, mert valamilyen módon érintett. Engem nem érintett meg ez a szöveg.)
(folyt.köv.)
Az ötödik az Öltözz feketébe! Hasonlít az előzőre, nem csak abban, hogy mindig a férfi a a tettes és a nő az áldozat, hanem abban is, ahogy a reménytelen üresség körbeöleli a történetet. Talán azért jobb, mert egy kicsit élesebb a kép, rövidebb a fókusztávolság térben és időben is. A negyedik túl hosszú időszakot ölel fel, egy egész életet, itt viszont csak pillanatok és percek vannak - egy novellához ez sokkal jobban illik.
Lehet persze az is, hogy az unalmas deprimáltság után jól esik az extremitás. Önmagában milyen lenne ez a novella? Nem tudom, de erre, épp úgy mint a Vevőkre emlékezni fogok.
Közben eszembe jutott, hogy a Vevők távolról emlékeztet Ecsédi Orsolya Lakáséttermére, ó, az milyen remek novella, el is olvastam újra. :)
A hetedik novella címe a Borjú. Ez valamikor száz évvel ezelőtt játszódik, vagy valamikor ma játszódik, vagy valamikor akármikor játszódik. Ami biztos, hogy a szereplők neve Laca, Dina, András és János, ezért valamilyen magyarok lakta helyen játszódik. A szerző nem vacakol a pontos helyszínnel és idővel, mert ezek biztosan lényegtelenek. A történet minimális, de azért lehetne drámai is, például Móricz biztosan remek novellát írt volna belőle. Nekem ez így nulla. Ragozhatnám még, de nem szeretném a szerzőt és a szerkesztőt megbántani.
Most eljutottam oda, hogy már nem vagyok abban biztos, hogy végig fogom olvasni ezt a könyvet.
És aztán következik a tökéletes Túlpart. Kétszer is elolvastam gyorsan egymás után, szerintem tényleg tökéletes. Pár oldal az egész, mégis benne van Kelet-Közép-Európa egyik fontos drámája, emberi sorsokkal hitelesítve. Mi fontos, és mi nem fontos? Mit látunk az életünkből?
Így hát olvasni fogom tovább, hisz még csak a könyv felénél tartok, de már találtam két nagyszerű és két egészen jó novellát.
A kilencedik megint egy remek darab, a Nyári gumi. Bekapcsol egy történetbe, egy férfi (!) életébe, egyetlen rövid-hosszú estére, ahonnan nagyon hosszú múltba lehetne visszanézni, és ami egyszerre vicces is, meg szomorú is.
Éppen Garbareket hallgatok, és ez pont jó volt hozzá.
Melyik lenne rosszabb? A Marokkói táska vagy A bal oldali szék hősének lenni?
A Marokkói táska egy elhagyott nőről szól, A bal oldali szék meg egy kemoterápiára járó fickóról. A nő már vesztett, a férfi még küzd. Mennyivel érdekesebb lenne, ha fordítva volna. A szöveg korrekt mindkét novellában, át is tudom élni mindkét helyzetet, de látleletnél csak a kemós novella több, mert van benne egy vak tekintet.
Visszajönnek a gólyák és Sárga flakon - ezeket sem nekem írta. Akkor kinek? Oké, tudjuk, van ilyen is: halott gyerek, idős tanárnő, de mit tesz hozzá a tudásunkhoz Tóth Krisztina? Járjunk körbe a városban, nézelődjünk, kukkantsunk be a lakásokba, lássuk, hogy itt élnek-halnak mellettünk az emberek, készítsünk leltárt róluk, de mi végre? Erről eszembe jutott Capote, és a Mozart és kaméleonok. Ez persze igazságtalanság, valakit az egyik legnagyobb klasszikushoz mérni, de akkor is. Lehet ezt a műfajt jól, zseniálisan jól is csinálni. No nem baj, legalább eszembe jutott az az értékelés, és amikor rákerestem, kiderült, hogy ide, a blogomra még nem tettem fel. Most pótoltam. Ennyi haszna mindenképpen volt ennek a két novellának. :D
A következő két novella megint nagyon érdekes. A Hinta azért, mert elárulja, hogy a szerző milyen undort érez a homoszexuális férfiakkal szemben. Nem csak azért, mert egy homoszexuális kapcsolat miatt tönkre mehet egy házasság, hanem maga a fizikai kontaktus is mélyen visszataszító számára. A Hírhozó című pedig egy egészen gonosz férfiról szól, aki miatt két nő bizalmi kapcsolata megszakad. Ha ezt a két novellát párban olvasom, akkor számomra egyértelmű, hogy Tóth Krisztina a leszboszi szerelmet - legalábbis plátói formában - elfogadhatónak tartja, de az üzekedő meleg férfiakra gyűlölettel tekint. Az indulat annyira erős benne, hogy ez a két szöveg működik. Nem mondanám, hogy tetszettek, de érdekesek voltak.
Az utolsó novellát, amelynek címe A tükör, ezek után már nem tudtam máshogy olvasni, mint egy vádiratot a férfiak uralta világgal szemben. És ez zárlat az egész kötetet visszamenőlegesen is egy gyűlölködő feminista kontextusba helyezte.
Vége.
______________________________________________
Hogy miért jó ez a könyv, arról szól egy nagyon érzékeny és nagyon okos női olvasat, Domján Edit recenziója a KULTer.hu-n. Egy ajtó becsukódik a címe. Kár, hogy én nem így látom, talán mert nincs fogékonyságom rá, vagy talán mert a felszín taszítása erősebb volt, mint a mélység vonzása. Ha pontoznám valahol, tízből öt pontot adnék rá, a vége miatt. Hiába van tökéletesen megírva, ha a sugallt mondanivalója annyira taszító számomra.