Gyakran olvasom.
Medve egy helyen azt írja: „Rabok legyünk vagy szabadok? Először is ez nem kérdés. Rabok vagyunk. Világra jöttél, egy vadidegen helyre, amihez semmi közöd. Peregni kezd neked egy ingyen mozi, ahol néző vagy. A mozinak egy kicsike része azonban a saját tested, s mivel ez az egyetlen olyan speciális darabkája, amivel kapcsolatod van, ezt is önmagadnak nevezed. De ez a második számú »én« már szereplője az ingyen mozinak, a vadidegen világnak, ahol minden esetleges, és független a néző voltodtól. Itt szereplők vagyunk, rabok, nem választhatunk, Sándor. A néző pedig szabad. Nem lehet rabbá tenni egyáltalán.
16-18. oldal
Ki beszél győzelemről? El kell viselni, ez minden.
246. oldal
Ottlik nem akarta befejezni ezt a könyvet. Talán rögtön elkezdte, amikor az Iskola a határon megjelent, aztán amíg élt, írta. Az elején tele van lendülettel és bátorsággal, úgy gondolta, képes lehet megírni azt, ami az Iskolába nem fért bele, folytatni és megmagyarázni. Írta, írta, közben élvezte az életet, de aztán megöregedett és elmagányosodott, mert meghaltak azok, akik igazán fontosak voltak számára. És jöttek a betegségek is. A könyv lendülete fokozatosan alább hagy, és a hangnem elszomorodik. Jó, hogy a végére értem, mert nagyon szorongatta a szívem. Az út végén a halál van, akármit is csinál az író. (Egy jó könyvben nem baj, ha ott van a halál, és ez jó könyv.)
Szép, okos, filozofikus regény.
(Margócsy István írt a könyvről egy kemény kritikát, a 2000 című folyóirat 1993/9. számában jelent meg, de megtalálható a Kelecsényi László szerkesztette Ottlik olvasókönyvben is. Ugyanitt olvasható Méhes Károly sokkal barátságosabb, de még mindig kritikus recenziója. A legszebb méltatást Rácz Pétertől és Balassa Pétertől kapta, ezek az ugyancsak Kelecsényi szerkesztette Ottlik emlékkönyvben olvashatók. Alapos tanulmány, és a neten is elérhető Hernádi Mária Ottlik Géza „mégis-regénye” című munkája.)
Az ebédlő nagy masszív tálalószekrényén, egy (sosem használt) szamovár mögött állt egy óriási tengeri kagyló. Ha az ember füléhez tette, zúgás hallatszott benne, egészen tisztán. Tengerzúgás volt, ami megőrződött benne. Ezt senki nem vitatta. Kivittük hát Halász Péterrel egyszer a wigwamunkba, a nádasba. Ott is hallatszott jól a tengerzúgása. Pár nap múlva én mégis visszavittem. Volt egy érzésem, hogy anyám ezt félti. A szamovárt nem bánta: teát főztünk benne Petárral és elrontottuk: leszidott, ej, haszontalanok, nevetett a kétségbeesésünkön, nekem még annyit sem mondott, hogy „Kisfiam, kisfiam!” – vagy hogy odaad a csamangónak, az majd elvisz – (nem firtattam a csamangót, ahogy a motolláról sem tudtam, mi lehet, ezek az ő kecskeméti szavai voltak, s nincs mit kérdezgetni róluk, hanem meg kell jegyezni az embernek, a többivel együtt, aztán majd fokról fokra kitudódik, melyik mi. A motolláról egyelőre biztos volt, hogy jóban vagyunk, a csamangóról, hogy inkább rosszban. Ha majd megismétlődnek más mondatokban, apránként megtanulod a jelentésüket, végül az ő egész anyanyelvét: mondhatom igazán úgy, hogy megtanulom saját anyanyelvemnek anyámnyelvét.)
117-118. oldal
A halottait összerakhatja az ember – Szeredyt, anyámat, Júliát. Sok mindenből, ami él benned és megmarad a fizikai megszűnésük után is. Csak egy van, ami biztosan nem marad meg: a kiszámíthatatlanságuk. Néha váratlan, hogy mit fognak mondani vagy csinálni, s amit elég biztosan meg tudsz mondani, előre azzal sem számolhatsz holtbiztosan. Ez a tulajdonságuk csak addig van meg, amíg élnek.
239. oldal
