(Előszót írta Kertész Imre, szerkesztette Hamburger Klára és J. Győri László, Vince Kiadó 2003)
Az rendben van, ha egy zongorista szereti Bachot, de ha e mellett a legnagyobb kedvencei Haydn, Beethoven és Schubert utolsó zongoraszonátái, akkor az olyan unalmas. A klasszikus zene, és különösen a bécsi klasszikusok fényévekre vannak a mai világunktól. A XXI. században minden pörög, ezekhez meg le kell lassulni. Öltöny, nyakkendő, kiskosztüm vagy nagyestélyi – ilyen kellékei vannak ennek a zenének, amitől olyan feszélyezve érzi magát az ember. Ráadásul olvasni a zenéről? Kit érdekel?
Engem. Engem minden érdekel, és szerencsére néha egészen jó dolgokba is belenyúlok, amikor véletlenszerűen választok könyvet a könyvtárból.
Schiff András könyve két részből áll. Az elsőben elmeséli zenei pályáját, kezdve attól, hogy tizennégy évesen megnyerte a Ki Mit Tud?-ot, egészen addig, hogy világhírű zongorista lett. A zenei élet tele van érdekes, furcsa, lökött figurákkal, akikről jó sztorikat lehet mesélni, ezért ez a rész nagyon érdekes.
A második rész huszonnégy esszét tartalmaz, zenékről és zeneszerzőkről. Némelyik hosszas elemzés, mint a Bach Goldberg-variációkról szóló, vagy az, amelyikben Schubert zongoraszonátáiról ír, sok kottarészletet is felhasználva – ezek leginkább zenészeknek valók, zongoristáknak, de a laikus zeneszerető is találhat bennük érdekeset. Az esszék másik része rövidebb írások egy-egy muzsikusról, mint Szvjatoszlav Richterről, Solti Györgyről.
A kötetet egy CD melléklet egészíti ki, amelyen Haydn, Schubert, Beethoven és Bach darabokat játszik Schiff András.
Összességében milyen a könyv? Nagyon jó. A szerző egészen más zenéket szeret, mint én, de tökéletes minőségre tör, és képes arra, hogy felkeltse az ember érdeklődését a korábban porosnak tartott darabok iránt is. Tulajdonképpen azt a régi igazságot lehet leszűrni az olvasás után, hogy a kimagasló tehetség műfajtól függetlenül képes zseniális, a közönséget elvarázsoló produkcióra. Ez esetben a zseniális produkció nem a könyv – az csak érdekes, okos, tanulságos, stb. – hanem a mögötte felhangzó muzsika.
Schiff András a tanárairól:
„Simon Albertben hihetetlen tűz égett. Prófétai hevület. A legnagyobbak, Kurtág, Dobszay László úgy hallgatták, mint valami hittérítőt… Kegyetlen tudott lenni, személyeskedő. Védtelen, fiatal gyerekeket alázott meg és tett nevetségessé. És ennek semmi köze nem volt a zenéhez, kizárólag azért csinálta, mert szeretett másokat megalázni… Kocsissal játszottuk a Bach kétzongorás versenyeket. Zoli éppen pszeudo-gouldiánus (Glenn Gould utánzó) korszakát élte, és ennek megfelelően keményen ütötte a zongorát. Simon pedig csak biztatta, hogy még keményebben játszon. Ez a kis hülye – ez voltam én – ez úgy sem tud semmit. Ott ültek az emberek, akik nagyon jól szórakoztak ezen.”
„Rados Ferenc minden idők egyik legnagyobb zongoraművésze…
Kíméletlen volt, könyörtelen, valósággal kitaposta az ember belét. A Ki mit tud? -beli szereplésem miatt nagy ellenszenvvel viseltetett irántam… Sokszor sírva mentem haza, sőt, megesett, hogy édesanyámat is behívta legorombítani: mit képzel a fiáról, amikor itt olyan tehetségek vannak, mint Kocsis, Ránki, Lantos, Falvai, Rohmann és Szokolay Gergely… Rados Ferenc módszeresen építette fel a tudásomat, neki köszönhetem, hogy megtanultam a hangszert.”
„Kurtágot rajongva szerettem… Egészen fantasztikusan magyarázott… Azóta sem láttam soha senkit, aki hozzá hasonló intenzitással lett volna képes égni, élni, és átélni a zenét, és nem ismerek senkit, aki ezt így lenne képes átadni. Ez az intenzitás jellemzi a zenéjét is. Intenzitás és sűrűség. Ez is az oka, hogy olyan rövid műveket ír, bár ő azt mondja, hogy a rövidség relatív, és ő nem is érzi rövidnek, egy néhány ütemből álló miniatűr az ő számára szimfónia, amelyben ott van a bevezetés, az expozíció, a kidolgozás, a visszatérés, a kóda. Ez lehet, hogy nem több öt hangnál.
Miért nincs diplomája Schiff Andrásnak?
„Tőlünk távol volt a politika. Persze láttunk mi is sok mindent, meg nekünk is kellett politikai gazdaságtant és dialektikus materializmust tanulnunk. De ezekről lehetett lógni, mert Kovács Dénestől, a Zeneakadémia akkori rektorától távol állt minden vaskalaposság. Mentesültünk a katonaság alól is, az ideológiai tárgyakat pedig senki sem vette komolyan. Nekem különben a mai napig nincs diplomám, mert nem szereztem jegyeket ezekből a tárgyakból. Mind a mai napig nem tudok sem dialektikusan, sem materialista módon zongorázni.”
Schiff András a zsidóságáról, a politikáról, a történelemről:
"A mi generációnk abban nőtt fel, hogy az ember nem beszél ilyesmiről, megpróbál asszimilálódni: „Mi, kérem, magyarok vagyunk.”… Apámnak a háború előtt volt családja, felesége és kisfia Auschwitzban maradtak. Anyám első férje a munkaszolgálatban halt meg. A háborút átélt zsidók alighanem azt a tanulságot vonhatták le, hogy ebből a zsidóságból semmi jó nem sül ki… Jellemző módon onnan szereztem tudomást a zsidóságomról, hogy egyszer a szomszéd gyerekek közölték, nem focizhatok velük, mert zsidó vagyok, és hogy mi, zsidók gyilkoltuk meg Jézus Krisztust… Nekem el kellett mennem Magyarországról ahhoz, hogy a zsidósághoz fűződő viszonyom normalizálódjék… Voltaképpen ezzel függ össze az is, ahogy sokkal később megismerkedtem Kertész Imrével… A generációs különbség ellenére mély barátságot érzek iránta...
Abban, hogy elhagytam Ausztriát, döntő szerepe volt a politikának. Amikor Haider pártja koalíciós partnerként bekerült az osztrák kormányba, tiltakozásul lemondtam egy diplomaták és politikusokelőtt rendezendő koncertet, és bejelentettem, amíg a Szabadságpárt kormányon van, nem lépek fel Ausztriában…
Lehet, hogy nem is Haider jelenti a cezúrát, hanem Hitler és a holokauszt. Itt van Furtwängler (Wilhelm Furtwängler világhírű karmester, akit sokan Hitler házi zenészének tartottak) esete. Ahíres színdarabnak, és az abból készült Szabó István filmnek (Taking Sides – magyarul Szembesítés címmel vetítették) köszönhetően sokan ismerik a problémát. Mit tehet egy jelentős művész egy ilyen esetben? Sokszor inkább csöndben maradunk, nem avatkozunk bele semmibe, nehogy a végén még mi is kapjunk egy pofont, és ne szeressenek bennünket. Számomra lelkiismereti kérdés volt a tiltakozás… Ausztria elhitette a világgal, hogy Hitler német volt, Beethoven meg osztrák…
Az én szememben fontos gesztus volt, hogy Toscanini, aki nem volt zsidó, és akit tárt karokkal vártak Bayreuthban és Salzburgban, elküldte a pokolba a nácikat, és a lábát sem tette be Németországba és az Anschluss utáni Ausztriába."
Újabban lásd még:
Schiff András a Washington Postban bírálja a Magyarországot
Schiff András: „Orbán egy szélsőséges karrierista, nacionalista és populista”
Firenze
Ha a zongoránál ülve kinézek az ablakon, és látom a firenzei dóm kupoláját és harangtornyát, még most is megborzongok a gyönyörűségtől. Márai írja, hogy az ember mindennap nézzen meg valami szépet, vagy olvasson valami szépet, vagy hallgasson valami szép zenét. Ha bemegyek a városba, a piacra, zöldséget és gyümölcsöt vásárolni, mindig beugrok a sarki templomba, ahol van egy Masaccio-freskó, azt igazán meg lehet nézni öt perc alatt, és az ember már megint kapott valamit arra a napra.
