Mindezek alapján úgy látom, a jó családból származó, fiatal, szép, okos és rámenős közép-európai nőknek nincsenek problémáik az élettel. Most már csak az emberiség többi részének a gondjait kéne megoldani – írtam korábban, kissé ironikusan, egy magyar celeb – különben egészen jó – könyvét olvasva.
Egy évvel később kissé bizalmatlanul vettem kezembe egy másik celeb, a horvát TV műsorvezetőjének, Sladana Bukovacnak a regényét, de kellemesen csalódtam. Amit Winkler Nóra könyvéből hiányoltam, azt itt megtaláltam. Például ilyen mondatokat:
Vajon a pszichiáter szemszögéből nézve mennyire normális az, ha valaki egy háborúból teljesen normálisan jön ki?
Vannak olyan emberek, akiknek a tehetsége, személyisége értéktelen, egyedül a saját biológiai körforgásuk megszűnését tudják nyújtani a hazának.
A pszichológia nem képes megkülönböztetni a hőst a gonosztevőtől.
A kérdésem csupán az volna, milyen csatornának lehet a műsorvezetője? Ha ma, Magyarországon, a magyarokról írna valaki egy ilyen könyvet, az a közszolgálati adásokból biztosan repülne.
De hagyjuk ezt, Horvátország messze van, és volt ott egy-két háború is, ami egészen más tapasztalatok alapján tanít az emberi viselkedésről, mint amilyenek nálunk szerezhetők. Ott úgy gondolják – azért a többes szám, mert mostanában olvastam néhány kortárs délszláv író könyvét –, hogy a nacionalizmus megmérgezi az emberek lelkét, közösségi érzés helyett gátlástalan hatalmi manipulációknak ad teret, és a szegények és gazdagok, erősek és gyengék, hatalmasok és kiszolgáltatottak közötti ellentétek jobban leírják a világukat, mint a különböző nemzetkarakterológiákra és eredetmítoszokra alapozott propaganda szólamok.
Sladana Bukovac regényének főhőse egy pszichiáter, aki kissé cinikusan végzi a munkáját, amelyik leginkább a háborús traumák utóhatásaitól szenvedő veteránok rutinszerű, és meglehetősen hatástalan kezelése. Az esetek leírása felszínes és humoros, tehát érdekes és jól olvasható, nem terheli meg túlságosan az embert, és lehetőséget ad mindenféle bölcselkedésre az emberi természetről, hősökről és gonosztevőkről, pszichológiáról és pszichiáterekről, terápiákról és életstratégiákról. Aztán beüt a krach. Kívül és belül is. A cinikus maszk mögötti ember próbát tehet, saját magán is gyakorolhatja a terápiáját.
A regény karakterei vázlatosak, nem igazán élőek, a szituációk kissé ötletszerűek, a regény befejezése is kissé elkapkodott, de nagyon jól megírt részek is vannak benne, amelyek érzékelhetően személyes élményekből táplálkoznak, ezért hitelesek, érzelmileg felkavaróak. Szerethető és tanulságos könyv, érdemes elolvasni.
"David Smile a Power Interest and Psychology című könyvében állítja, hogy a terápiák rávezetik az embereket, hogy elsősorban magukban keressék az őket ért bajok forrását, és nem veszik figyelembe a páciens szociális helyzetét. A szerző szerint ezt a mítoszt csak azért tartják életben, mert a terapeuták így jó sok pénzt kaszálhatnak. A problémák legalapvetőbb eredetét, a pénztelenséget, azonban egyetlen terapeuta sem tudja megoldani. Példaként Freudot említi, aki – ha anyagi problémái kerekedtek – kivételesen feldúlt állapotba került, amelyből kevéssé mentették ki azok a bevált módszerek, amelyekkel lelki egyensúlyba igyekezett hozni a betegeit. Legtöbb páciensén, állítja Smail, csak enyhe mértékben segítettek a terápiái, viszont lényegesen változtattak az ő anyagi helyzetén. Ezt az érdekfeszítő, cinikus elméletet a szerző sajnos egy meglehetősen unalmas, többször megrágott, utópisztikus végszóval zárja, mely szerint a társadalom egészét kellene gyógyítani, és nem egyénenként az embereket. Idegesítették ezek a rohadt teoretikusok, akik képesek mikroszkopikus mélységekig hatolva elemezni, ami nem működik, de amikor az ember a jelenlegi helyzetre vár tőlük valami jó kis orvoslatot, egyszerre csak olyan általánosságokba bocsátkoznak, melyek módszerként használhatatlanok. Ha az ember nem képes változtatni egy rosszul működő rendszeren, akkor nem érdemes tudnia, hogy az nem jó. Nemcsak hogy értelmetlen, hanem a produktivitást öli meg. Hová vezetne, ha mindenről kiderülne az igazság? A fáma, mely arról szól, milyen egészséges lerombolni az illúziókat, badarság.
[…]
Nem kell mindig és mindenáron a világ reális arcát felfedni. Elismerni, hogy a tibeti feudalizmus ugyanolyan merev, mint a kínai megszállás. Hogy az öblítők használata a ruhák mosásakor teljesen felesleges, és csak a vizet piszkítja, a ruhákat pedig ugyanúgy tudnánk használni, ha valamivel durvábbak lennének, és kevésbé illatoznának. Az ilyen illúziórombolás depresszióhoz vezet. A depresszió pedig az összes lelkiállapot közül a lehető legvalóságosabb. Csak az vele a baj, hogy meglehetősen kényelmetlen. Nem emberi mértékkel rótták ránk."
56-58. oldal
