Tar Sándor jobb. Olvassunk Tar Sándor könyveket!
Röviden el lehetne intézni ezzel is ezt a könyvet, amely arra a lehetetlen feladatra vállalkozott, hogy megírja Tar Sándor igaz történetét. Azért* egy kicsit bővebben:
Ki volt Tar Sándor? Egy nagyszerű könyve kapcsán ezt írtam róla:
Tar Sándor a zseniális debreceni író munkásember, rendőrségi besúgó és alkoholista volt. Ez egy ilyen ország, Magyarország, ahol a hatalom, a politika jó eséllyel teszi tönkre az embereket. Persze, nem lehet mindent a külső körülményekre fogni, az alkoholizmushoz kell genetikai adottság is, a rendőrségi besúgáshoz meg gyenge jellem. Az alkoholizmus és a jellemgyengeség gyakran együtt járó, egymással összefüggő tulajdonságok. Én korábban Ottlik Gézától és Hamvas Bélától – az 1945 utáni magyar próza talán legnagyobb alakjaitól – azt tanultam, a jó irodalom elsősorban jellem kérdése. Akkor most mit gondoljunk Tar Sándorról? Lehetséges, hogy az irodalom szakmai kérdéseiben nem a legjobb íróknak van igaza? (Ha meló után a sarki kocsmába meghívsz egy kori sörre, elmondom, erről mit gondolok.)
[…]
A 20. századi magyar irodalom egy jelentős vonulatát képezik azok az önsorsrontó, sokszor tragikusan elbukó írók, költők, akik saját kínlódásaik révén szerezték meg azt a fogékonyságot, amely a társadalom számkivetettjei életének empatikus ábrázolásához szükséges. József Attila és Szilágyi Domokos, Csalog Zsolt és Hajnóczy Péter sorolható leginkább Tar Sándor elődei közé.
Ehhez a képhez Bán Zoltán András könyve számomra nem tett hozzá semmit. Amiről a könyv szól – Tar Sándor szembesülése lebukásával, azaz azzal, hogy kiderül róla, hogy Kádár-rendszer titkosrendőrségének besúgója volt, és ezért közmegvetés tárgya lesz – hamis, hazug történet. A valóságban nem így történt. Sem az elmesélt múlt, a besúgói korszak eseményei, sem a megszégyenülés rendszerváltás utáni története.
Bán Zoltán András korábban az egyik könyvében már megpróbálkozott azzal, hogy egy élő, létező személyről – akkor Kertész Imréről – írjon, szerintem akkor is kudarcot vallott. Arról a történetről ezt írtam:
A szöveg kétség kívül jól, szinte hibátlanul van megírva. A kérdés csak az, hogy minek? Első olvasatban egyértelmű karaktergyilkosság. Leszámolás az apa figurájával, aki azonban elválaszthatatlanul összemosódik egy élő emberrel, és ezzel óhatatlanul bemocskolja azt.
[…]
Az irodalom és az élet nem azonosítható, az egyik egy teremtett világ, amely soha nem lehet képes arra, hogy visszaadja a másik, az igazi bonyolultságát. Az irodalmi hősök a virtuális világban léteznek, míg az élő emberek a valódi világban. Aki ezzel nincs tisztában, az észre sem veszi, hogy hamisít, hazudik, és ez, ha felfelé stilizál, akkor csak hiteltelen (lásd az udvari krónikások mítoszteremtő próbálkozásait), ha viszont lefelé, akkor rágalmazás (erre is volt jó pár példa a legutóbbi években például a magyar politikai élet szereplői kapcsán).
Abban a történetben Bán Zoltán András „lefelé” torzított, Keserű történetében felfelé stilizál, bedőlve Tar Sándor saját maga által is terjesztett mítoszának.
Felvethető volna, hogy válasszuk le Keserű történetét Tar Sándoréról, miközben a szerző különböző interjúiban éppen ezzel reklámozta a könyvét. Igen, ezt meg lehet tenni, de önmagában ez a szöveg nem elég jó, nem áll meg a saját lábán. Túlírt, időnként zavaros, és a kulcsfigurák – például Kenedi János, Eörsi István, Petri György – valódi személyiségének ismerete nélkül igazából értelmezhetetlen. Ráadásul szerepel a történetben két titkosrendőr is, akik teljesen hiteltelenek. Nem voltak azok ilyen színes figurák a valóságban, sokkal inkább korlátolt, stupid hivatalnokok.
Tar Sándor történetét nem lehet megírni**. Nem baj, hogy mítosz képződött-képződik körülötte, hisz ez segít az életművét eljuttatni az olvasókhoz, de az irodalmat nem kell összekeverni a valósággal.
* Egy kedves barátnőm, @sztimi53 kedvéért.
** Ménes Attila darabjára a Katonában, kíváncsi vagyok.