1944. október 15-én déli 12 óra 30 perckor a Rádióban felolvasták Horthy Miklós kormányzó proklamációját. A kormányzó egyúttal utasítást adott, hogy az 1. és a 2. hadsereghez juttassák el a harc beszüntetésre és a szovjet csapatokkal való kapcsolatfelvételre vonatkozó, a Rádióban is beolvasott hadparancsot.
A kiugrási kísérlet egy nap alatt csődöt mondott, a Magyarországot megszállva tartó náci Németország katonái – együttműködve a kollaboráns nyilas és egyéb nácibarát fegyveres erőkkel – elfoglaltak minden stratégiailag fontos pontot, és Horthyt is fogságba ejtették.
Mit írt a következő napi eseményeiről Poszler György?
"Persze [Horthy] kényszer hatására cselekszik. 15-én délelőtt a Gestapo tőrbe csalja és elrabolja Miklóst. Két korán meghalt leánya és szerencsétlenül járt idősebb fia után az egyetlen életben maradt gyermekét. Elrabolja és ismeretlen helyre hurcolja. Ő pedig itt marad feleségével, menyével és nagyon kicsi unokájával. Magára hagyottan. Szinte a „teremtés” egyetlen „veszteseként”. Csak Lakatos Géza van mellette. A jelentéktelen és hatalom nélkül maradt miniszterelnök. És Edmund Veesenmayer. A gátlástalan és következetesen követelődző náci helytartó. Így következik be az elkerülhetetlen átalakulás. A nagy hatalmú tengernagy és államfő elesett apává és nagyapává lesz. És így cselekszik. Ez emberileg természetesen érthető. Történelmileg természetesen nem. A kenderesi középbirtokos cselekedhet apaként és nagyapaként. A várbeli féldiktátor csak katonaként és kormányzóként. De hagyjuk ez akadozó, utólagos bölcselkedéseket. Apaként és nagyapaként fordul Veesenmayerhez. Tőle kér segítséget.
Nézem Veesenmayer képeit. Értelmiségi arc. Nem könyörtelen, de határozott. Csak a szája sarka görbül lefelé. Nem vigyorog. Ám mintha megvetné a körülötte lévő világot. Nem a becsület, hanem a hatalom jegyében cselekszik. Valószínűleg ismeri ezt a dilemmát, de most nem erről van szó. Ki beszél itt becsületről? Legfeljebb a szája sarka görbül jobban lefelé. Amikor hallja az öregembert. Hogy is szól Horthy emlékirata?"
„Azt mondtam tehát Veesenmayernek – látom, hogy Ön az államcsínyhez a törvényesség látszatát keresi. Adhatja-e becsületszavát, hogy fiam szabad lesz és hozzánk csatlakozhat, ha aláírom ezt a papirost?
Igenis, Főméltóságod – felelte Veesenmayer –, a becsületszavamat adom rá”.
Poszler György és vitéz Nagybányai Horthy Miklós őfőméltósága után ismét magamhoz ragadva a szót, közbevetném, hogyan is nézne ki ez az utolsó jelenet aktuális, a politikai korrektséggel leszámoló amerikai akciófilmként:
A színhely a Fehér Ház Ovális terme. A hullasápadt Hillary Clinton térden állva, sírva könyörög egy arab vagy mexikói vagy néger vagy kínai terroristának vagy ufónak, hogy hagyja a férjét, Bill Clintont életben! Odaadja érte az országát, elárulja nemzetét, csak a Bill maradjon életben! Igen, igen, ha kell még… 18 éven felülieknek karika, és ekkor beront a hős Donald Trump magyar hangja Arnold Schwarzanegger vagy Bayer Zsolt vagy 18 éven felülieknek karika, és Colt típusú fegyverével lepuffantja az arab vagy mexikói vagy néger vagy kínai terroristát vagy ufót, és visszaállítja az amerikai nemzet nagyságát és becsületét.
Sajna, nekünk nincs ilyen akcióhősünk, nekünk meg kell elégednünk a kormányzó úr őfőméltóságával, neki kell szobrot állítanunk, utcát, teret elneveznünk róla, stb.
Poszler György esszét írt A fehér ló kísértetei – Budapest „vörös rongyai” és Veesenmayer becsülete címmel, amelyben lerántotta a leplet Horthy Miklósról – no persze nem szoboravatási szándékkal. Ha jól értelmezem Poszler György sorait, akkor ő Horthy Miklós őfőméltóságát egy becstelen és tökéletesen csődöt mondó politikusnak tartotta.
Csak az olvassa versemet,/ki ismer engem és szeret -írta József Attila, és ez most Poszler Györgyre is vonatkozik, hisz esszéjében csak mesél, egyetlen állítását sem igazolja forrásokkal. Ez egy ilyen műfaj, szükséges hozzá az esszéíró/mesélő korábban megszerzett hitele. Bár az sem mindig elegendő. Itt van például a következő eset:
1931-ben Mályusz Elemér, az igazán jóhírű történész, „középkorász”, felkérést kapott Horthytól, hogy írja meg az 1918/19-es októberi és tanácsköztársasági főszereplők emigrációs tevékenységét. Mályusz a felkérést elfogadta és Károlyitól kezdve Jászi Oszkáron át Kun Béláig, valamint a második vonal reprezentánsait is felvonultatva bemutatta, hogy ezek a „hazátlan bitangok” hogyan igyekeztek lejáratni hazájukat, a Horthy-Magyarországot. A cikkeket aztán összegyűjtve kiadták A vörös emigráció címmel.
Mályusz e könyve számos fórumon komolyan vehető történészi munkaként van feltüntetve, noha alapvetően egy egyszerű politikai pamflet. A történész szakma ezt a könyvét nem veszi komolyan, legfeljebb szörnyülködve olvassák.
Mi a különbség Mályusz Elemér és Poszler György között? Talán csak annyi, hogy Poszler vállaltan szubjektív. És akik ismerik őt, azok tudják, hogy „esztéta”, „irodalomtörténész”, aki Szerb Antalról és Lukács Györgyről írt sokat, tehát nem történész szakmabéli, ráadásul híresen liberális világnézetű – annak ellenére, hogy erdélyi származású. (Vannak ilyenek, ne tessék csodálkozni, nem minden erdélyi radikálisan nacionalista jobboldali.)
Poszler György 2015-ben meghalt, ez a kötet részben az emlékének a megőrzése céljából készült, és a Horthy esszén kívül tartalmaz még egy esszét a tiszaeszlári perről is, amelyben felvázolja, hogyan jutottunk el Tiszaeszlártól a Holokausztig.
Ami a kötetben a legjobban tetszett, az az erdélyi magyarság 20. századi történetével foglalkozó tanulmánya, Bizonytalan remények és tétova kedélyek címmel és Borús gondolatok az erdélyi magyarság száz évéről alcímmel. Nyolcvanhat oldal, eredetileg megjelent az erdélyi Korunk folyóirat 2015. szeptember, október, novemberi számaiban. A kötetben olvasható még egy interjú is, amely a Literában jelent meg, és Sándor Iván eredetileg a Jelenkorban olvasható búcsúztatója is.