"Cegléden az egyik iskolában egy „új magyar” leányzó bottal esett neki az egyik magyar leánykának. A tanítónő a megtámadott leányka segítségére sietett. Másnap megjelent az iskolában két „új magyar” asszony, nekiestek a tanítónőnek, és a gyermekek szeme láttára véresre verték. A tanítónő a bírósághoz fordult, mire nyomban elvesztette az állását.

Szolnokon az egyik városi rendőr feljelentett két új-magyar családot csendháborítás miatt. (Letartóztatni ezeket a kivételezett állampolgárokat nem szabad.) Másnap éjjel két új-magyar, disznóölő késekkel felfegyverkezve rátört a rendőr otthonára, kihúzták az ágyából, és alsóruhában, mezítláb vonszolták el a rendőrségre, hogy vonja vissza a feljelentést. Ez a rendőr is elvesztette az állását a feljelentés miatt."

Kik voltak ezek az "új magyarok", akik így terrorizálják a magyarokat? A folytatásából kiderül:

"A Csepel gyárba hátsó kapun engedik be autóbuszokon naponta az orosz munkásnőket, hogy a nép ne láthassa, mennyien vannak. Egyébként ennek a hatalmas gyárüzemnek nyolcszázegynéhány mérnökéből mindössze valami három tucat magyar. De nem csak a jól fizetett üzemi állásokat foglalják el az új állampolgárok. Ott vannak már, egyre növekvő számmal, a közoktatás élén is mint iskolaigazgatók, ellenőrök és szakemberek. Nem csodálkozhatunk tehát, ha egy odahaza felcseperedett fiatal magyar valóban meg van győződve arról, hogy a világ ma a szlávoké, s aki magyar, az szerencsés, ha élni hagyják. A cári idők „nagyszláv” gondolata gyakorlati megvalósítás felé halad a kommunista „testvériség” zászlaja alatt. Elegendő szlávot kell csak betelepíteni a magyar „korridor”-ba, és a Bering-szorostól a Földközi-tengerig egyetlen szláv birodalommá válhat az egész."

Ez most komoly? A cikkben korábban ez is olvasható:

"Az abortuszrendelet és a lakáshiány népszaporulatot csökkentő tragédiája mellett adataink vannak arra vonatkozólag is, hogy csöndben, lepel alatt, immár több mint húsz esztendeje folyik egy betelepítési program, mely Magyarország elszlávosítását készíti elő. A feltűnés elkerülése végett csak kisebb csoportokban ugyan, de ezzel szemben viszont folyamatosan érkeznek Oroszországból „új települők”, akik kiváltságos elbánásban részesülnek, akik kötelezték magukat arra, hogy annyi gyermeket hoznak a világra, amennyit csak képesek, és akik települőhelyeiken a kormánygépezet legmesszebbmenő segítségével, rendre-rendre kiszorítják a magyar őslakosságot úgy a helyi adminisztráció, mint a gazdasági élet minden fontosabb pozíciójából.
Budapesten egyedül valami negyvenezer orosz család telepedett meg a mai napig. Ezeknek nagy része még bejövetele előtt megtanult úgy-ahogy magyarul, magyar nevet vett föl, és mindenhol kivételben részesült. Ezek kapják a legjobb állásokat és a legkényelmesebb lakásokat. „Új magyaroknak” nevezi őket a nép, és retteg tőlük, mert bármilyen nézeteltérés, perlekedés esetén a törvény mindig ezeknek a jövevényeknek ad igazat.
Ez a betelepítés azonban nem korlátozódik egyedül a fővárosra. Minden városnak jut belőle, sőt nagyobb falvaknak is. Hogy milyen kivételezett helyzetnek örvendenek ezek az „új magyarok”, azt a következő két eset megfelelően illusztrálja."

Ez után következik a ceglédi, szolnoki és csepeli esetek leírása, tehát a szerző ezt tényleg komolyan gondolta. 
A Magyar Élet című emigráns magyar újság 1970. április 4-i számában jelent meg ez a cikk, és a kötet 157-160. oldalán olvasható*. 

Hülyeség, rémhírek alapján riogat, mondhatjuk utólag, de a logikája ismerős. Pár millióan 2014-ben és 2018-ban is szavaztak olyanokra, akik "új-magyarok" helyett a "migránsokkal" riogattak pontosan így. És korábban a cigányok lehettek volna behelyettesíthetők. Joggal szeretik Wass Albertet olyan sokan, és nem csak a szép tájleírásai miatt. 

Fasiszta volt-e Wass Albert? Antiszemita volt-e Wass Albert?

Nyilván lehet találni rengeteg olyan írását, szépirodalmit és publicisztikait is, amelyben nincsen semmi elítélhető, és van benne sok olyan, ami sokak számára szerethető. 
Talán nem volt sem fasiszta, sem antiszemita amikor éppen nem a politikával foglalkozott. Az viszont biztos, hogy  "A patkányok honfoglalása" című műve 1944-ben - amikor igazi tétje volt ennek a kérdésnek antiszemita kontextusban jelent meg az Ellenzék című napilap hasábjain, ezért annak parabolaolvasata szerint egyértelműen a zsidóság a patkányokkal azonosítódik: ők az ellenség, akik "jogokat" követelnek, és akik a "kártékonyság" szemantikájában a "fiatal magyarokra" törnek. Az egykorihoz hasonló antiszemita kontextussal találkozhatunk ma is internetes rákeresésekkor.**

Aztán eltelt sok-sok év, de arról nincsen semmi forrás, hogy Wass Albert ettől a kontextustól elhatárolódott volna. A kötetben olvasható egy 1985-ös cikke is, amelyben ez olvasható:

"Négy évre rá [1945-ben] elöntötte Hazánkat a vörös árvíz, és a muszka tankok védelme alatt előbújtak odvaikból a patkányok, és szétrágták még azt is, amit az árvíz meghagyott.
[...]
A gonosztevőkön, szadistákon és egyéb beteges lelkű himpelléreken kívül kiket szabadítottak hát föl ezek a véres kezű hóhérlegények? [...] Éveken át jártam a magyar Hazát keresztül-kasul, s nem láttam sehol béklyóba vert embereket, megkínzott munkásokat, halálra gyötört parasztokat, akiket fel lehetett volna szabadítani."
/Felszabadulás? Amerikai Magyar Értesítő 1985. április. A kötetben 382. oldal/

Kik lehettek vajon akkor ezek a patkányok? És gonosztevők, szadisták és egyéb beteges lelkű himpellérek voltak-e azok a zsidónak minősített emberek, meg antifasiszták, akik felszabadulásként élték meg a sokaknak tényleg szörnyűségeket okozó szovjet megszállást? 

Rengeteg példát lehetne hozni még, hogy ez a publicisztikai válogatás - és néhány rövid novella - olyan szemléletet tükröz, ami - ha kellőképpen megvilágítják - a normális és tisztességes emberek számára elfogadhatatlan. Egy új magyar köztársaságban lesz majd munka azzal, hogy ez a szörnyű Wass Albert-kultusz a helyére, a szélsőjobb mitológiái közé kerüljön.

* A cikk így kezdődik: 

Magyar Élet 1970. április 4.
Magyar szemmel
Ez a cikkíró már többször kifejezte véleményét a „hazautazásokkal” kapcsolatban. Elítélte azokat a csoportos utazásokat, melyek a budapesti kommunista kormány meghívására, Szent István ünneplésének ürügye alatt, tömegeket készülnek megmozgatni abból a célból, hogy a „felszabadulás” huszonötödik évfordulójának statisztikáját gazdagítsák. Aki ezeket a kedvezményeket elfogadja, az nem csupán ajándékot fogad el Magyarország gyilkosaitól, de öntudatlanul is odahelyezi magát a magyar nők ezreit meggyalázó, gyermekirtó, hazánkat földúló Vörös Hadsereg oldalára, és beszennyezi Magyarország hős védelmezőinek és a szabadság mártírjainak emlékét. Aki ezt meg tudja tenni néhány dollárért és néhány pohár borért, az menjen. Legalább kibújik a szög a zsákból, s tudni fogjuk, hogy ki becsületes, igaz magyar, s ki nem. Aki ezt a fajta „felszabadulást” ünnepelni tudja, annak nincs helye közöttünk amúgy sem.
Ez a megítélés természetesen nem vonatkozhat azokra, akik valamilyen fontos magánügyben, családi ügyben utaznak haza. Öreg szülőket meglátogatni, vigasztalást vinni a szenvedőknek, megalázottaknak elsőrendű emberi kötelesség. Nem bélyegezhetünk meg miatta senkit, még akkor sem, ha a kényszerítő körülmények miatt ez az utazás egybe is esik az asszony- és gyermekgyilkosságok, tömegmészárlások huszonöt éves megünneplésével. Ha azonban az ilyen hazautazó ember a talpán, akkor nem fogad el ajándékot a gyilkosoktól, még kedvezmény formájában sem, hanem megteszi a szükséges utat a maga emberségéből. Van azonban a hazalátogatásoknak egy másik oldala is, amiről eddig még nem esett szó. Több szem többet lát, több csöndes megfigyelő több adatot gyűjthet. Az adatgyűjtés pedig mérhetetlenül fontos, amikor jövendőt veszélyeztető problémák megoldására keresünk utakat és lehetőségeket, amikor a szükséges lépések megtételére gondosan kívánunk felkészülni.   



** Miként tanítható Wass Albert?