vargarockzsolt

Ki írta ezt a könyvet? Úgy kezdődik, hogy Hercule Poirot, kezében egy csésze gőzölgő csokoládéval, elégedetten hajol a könyve fölé, amelyet ő írt! Ez a könyv a nagy krimiszerzőkről szól, és benne Poirot alaposan leszedi a keresztvizet Edgar Poe-ról, maró gúnnyal kritizál, de egekbe meneszt ismeretlen amerikai szerzőket.
Ez eddig olyan, mint ha Agatha Christie helyett, egy kortárs posztmodern szerző könyve került volna a kezünkbe.
Nem sokkal később egy fiatal lány érkezik a kis belga detektívhez, aki először bevallja, hogy talán egy gyilkosságot követett el , de aztán, közli vele, hogy „igazán nagyon sajnálom, és tényleg nem akarom önt megbántani, de… Maga túl öreg! Senki nem mondta! Igazán nem akarom megbántani, de… túl öreg! Annyira… sajnálom -mondja, és elrohan.” (Itt kezdtem el nevetni.)
Poirot teljesen megsemmisül. A hiúsága romokban hever. (Magamra gondoltam. Átéreztem a helyzetét. Az adatlapomon ezért tüntettem fel a születési évszámomat, hogy mindenki lássa: hetven éves vagyok, ne okozzak csalódást!)
Poirot-t, szerencsére, felhívja a barátnője, a neves krimiszerzőnő, akinek elsírhatja a bánatát, majd egy hamarosan bekövetkező lelki beszélgetésen a nő segít neki feldolgozni a traumát. (Akar beszélni róla? Igen.)
A talányos gyilkossági ügy is szóba kerül, Poirot teljesen tanácstalan: hogy lehet egy gyilkosságot talán elkövetni ? Partnernője szerencsére nála nagyobb fantáziával rendelkezik, és rögtön fölvázol négy-öt alternatív lehetőséget – a cserbenhagyásos közlekedési balesettől, a kábítószeres mámorban utólag csak homályosan felidézhető gyilkosságig.
A nő számára az igazi problémát nem is ez jelenti! Inkább az, hogy a fiatal lány hogy talált rá, a lényegében teljesen ismeretlen belga detektívre? (Itt már úgy nevettem, hogy leestem az ágyról, ahol olvastam.)
Talán valaki ajánlotta neki? A krimiszerzőnő gondolkodik, és eszébe jut, hogy nemrég, egy partyn, éppen ő beszélt a kis belgáról! Volt ott egy fiatal lány is, talán épp az, aki Poirot-t felkereste, ezért aztán felhívja egy barátnőjét, és a következő oldalakon egy furcsa telefonbeszélgetés szövege olvasható, amely csak részben érthető, hisz csak az egyik fél szövegét látjuk. Ez a rész olyan, mintha egy rejtvényt olvasnánk, amelyet nekünk kell kiegészítenünk, mindenesetre az kikövetkeztethető, hogy ha nem történik valami gyorsan, akkor a krimiszerzőnő és a barátnője pillanatokon belül meg fogják oldani az ügyet, és akkor miről fogunk olvasni a könyv hátra levő részében?
A veszélyt Poirot is látja, és türelmetlenül és rémülten integet a barátnőjének, hogy hagyja már abba!
Nem folytatom, nem lövök le minden poént, annál is inkább, mert a továbbiakban Agatha Christie visszazökken a rendes, megszokott kerékvágásba. Az eddigi – önironikus, posztmodern szatíra után – már egy átlagos krimit olvashatunk.
Ez a krimi sem érdektelen: a konzervatív szülők, és a lázadó fiatalok ellentéte, illetve az emberi természet kiismerhetetlensége áll a bűnügyi történet hátterében, de ez már, inkább csak, egy megszokott kliséket tartalmazó, könnyű nyári olvasmány.
Én három óra alatt végeztem a könyvvel, strandra való, szórakoztató, de felejthető történet, viszont az eleje…, arra biztosan sokáig emlékezni fogok. Agatha Cristie-nek nagyszerű humora van!

Holden Caulfield (Zabhegyező): Igen, olvastam. A könyvtárból vettem ki, nem ezt kértem, de tévedésből ezt nyomták a kezembe, azt hittem tré lesz, de nem. Egész jó könyv.
Én az olyan könyveket szeretem, amik humorosak is, meg lehet filózni is rajtuk, és ha elolvastad, akkor kedved támad felhívni a szerzőt, hogy beszélgess vele.
Mondjuk, ezt a Millert nem hívnám fel, mert lehet, hogy már olyan vallásos tébolyult, fanatikus vagy mi. Amikor a könyvet írta, már akkor látszott rajta.
Van aki nem bírja elviselni a háborút, bekattan tőle. Úgy hallottam. Miller bombázótiszt volt a II. világháborúban, részt vett a Monte Cassino-i bencés kolostor szétbombázásában, és ez eléggé megviselte. Biztosan ezért írta a könyvet.
A történetét nem mesélem el, utálom azokat az okostojásokat, akik elmesélik a könyv történetét, és akkor már nem marad semmi izgalom, amikor olvasod. Azért annyit mondok róla, hogy tudd, hogy mire számíts, hogy a jövőben játszódik, egy atomháború után, amikor az embereknek újra kell kezdeni a civilizációt, ami nem egyszerű dolog. Szerzetesek a főszereplői, akik megőrzik a tudást, egy Leibowitz-rendi kolostorban. A Leibowitz egy tudós volt, akit szentként tisztelnek. Ezek a szerzetesek egészen jó figurák, néhánnyal igazán szívesen elbeszélgetnék. Van közöttük egy apát, aki, amikor nagyon nem tetszik neki valami, elveszti a fejét, és jól bemázol egyet egy palinak, akit nagyon utál. Ezt meg tudom érteni, én is ilyen vagyok, ha elvesztem a fejem. Pedig utálom az erőszakot, de van olyan, amikor már nem tud az ember mást csinálni.
A filozófiai szövegek egy része kicsit magas volt, amikor olyanról beszéltek, hogy a zsidó kiválasztottság tudat, meg a keresztény eredendő bűn okozta felelősségérzet. Az ilyen szövegek nekem túl elvontak, meg különben is, megvan az embernek a saját baja ezek nélkül is. Van két ismerősöm, Franny és Zooey, na, ők tudnák értékelni az ilyeneket.
Viszont az a része egészen jó volt, amikor tudósok felelősségéről vitatkoztak, meg arról, hogy a vallás nélkül mit ér a tudomány. Persze, a szerző úgy állította be, hogy a vallás a legfontosabb, de ezt megbocsátottam neki. Talán azért, mert látszott, hogy őszintén gondolja, és nem mismásol, meg hazudozik. Én utálom az álszent szentfazekakat, akiknek csak a dumájuk van, de ez nem ilyen.
A történet izgalmas, és elég sok humoros jelenet van benne, és a filozófia is párbeszédekben van leírva, amikor a szereplők vitatkoznak, ezért érdekes.
Elég kemény könyv, a szerző nem bánik kínéletesen a szereplőivel, időnként folyik benne a vér, szóval nem olyan széplelkeknek való. De mondom, jó könyv.

Nyilatkozatok Holden Caulfield-ről:

Mr. Spencer, 110 éves nyugdíjas történelemtanár a Pencey-ből:
– Holden Caulfield? Igen, emlékszem. Egészen intelligens fiú volt.
– De hát megbuktatta, és ki is csapták az iskolából!
– Régen volt. Csak arra emlékszem, hogy pompás éveket töltöttünk együtt, és én voltam az, akitől megtanulta, hogy az élet egy meccs, ahol csak úgy lehet győzni, ha betartjuk a játékszabályokat. És biztos voltam benne, hogy még sokra viszi.

Richard M. Nixon, az Amerikai Egyesült Államok 37. elnöke (részlet a beiktatásakor mondott beszédéből):
Új korszak kezdődött az amerikai történelemben, az igazság korszaka. A hazudozók ideje lejárt. És ahhoz, hogy harcunk győzedelmeskedjen szükség volt önfeláldozó hősökre. Holden Caufield egy volt népünk azon bátor fiai közül, aki Vietnámban az életét adták a szabadságért és az igazságért. És ez a harc győzni fog, miképpen minden harcunk, amelyet a történelem dicső lapjaira fognak írni…

Sally Hayes, aki Holden barátnője volt:
– Ó, olyan cukifalat volt, és annyira férfias, csak álmodozó. Igen, megszakadt a kapcsolatunk, nekem tovább kellett lépnem, a fejlődésem ezt diktálta, de soha sem felejtettem el! Mi van vele? Azt hallottam, Hollywoodban futott be karriert. Vagy az a bátyja? Vele is szívesen megismerkednék…

Woody Allen színész:

– Közös volt a pszichiáterünk. Többször találkoztunk Mr. Freeudnál, ő mutatta be nekem Mia Farrowot, akkoriban együtt jártak, de Mia végül nem tudott ellenállni a férfias vonzerőmnek.

P. J. Stradlater, egy jólmenő chicagoi ügyvédi iroda alkalmazottja, korábban Holden szobatársa Pencey-ben:
– Egy szó sem igaz abból, hogy többször ököllel az arcába vágtam és véresre vertem, miután nem tetszett neki, hogy a barátnőjét megdugtam. Csak egy kicsit megdorgáltam. Én finom úriember vagyok, arról meg nem tehetek, hogy mindig is ragadtak rám a nők!

Andy Warhol képzőművész és szupersztár:
– Valamennyien Holden Caulfield köpönyöge alól másztunk elő.
– Mindenki lehet Holden Caufield tizenöt percig.

Maurice Lee, alkoholista hajléktalan, korábban londiner egy New York-i ötödik kategóriás szállodában:
– Fuck you!

Tömjén Zsolt tiszteletes:
Fertő! Csak annyit mondhatok: fertő! Amerikai kultúrmocsok! Ezt jelenti nekik a szabadság! Ezért sokkal magasabb rendű a katolikus európai civilizáció, amely a magyar nép sajátja. Ha legközelebb megyek szalonkára vadászni, eljöhetne ez a Holden hajtónak.

Robert de Niro színész:
Ez a Holden egy kibaszott jó fej! Ahogy nekiugrott annak a Stradlaternek, meg annak a Maurice-nak, az nem volt semmi. Én New York sötét utcáin nőttem fel, ismerem az életet, és nem mondhatok mást: Holden egy igazi belevaló srác volt. A szíve meg arany, de ezt mindenki tudja.

vargarockzsolt moly:
A Blikkben olvastam, hogy a Gesztesi Károly is nagyon jól tud bokszolni, de Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész, akadémikus, az összehasonlító irodalomtudomány, a fordításelmélet és a magyar irodalom 19. századtól 21. századig tartó időszakának neves kutatója azt mondta, hogy a narratív struktúrák elemzése közelebb vihet a szabadsághoz.
Holden és a szabadság! Megdobogtatta a szívem!

Bob Dylan zenész: Holden Caulfield? Tőle tanultam:
Elfogadom a káoszt. Nem tudom, a káosz elfogad-e engem?
Sokszor azt álmodom, hogy a Függetlenség Napján nyilvánosan villamosszékbe ültetnek és kivégeznek.
A pénz nem beszél, hanem káromkodik.
Az igazi nagy festmények nem a múzeumokba valók. A múzeumok temetők. A képeket az éttermek, az olcsó üzletek, a benzinkutak és a férfivécék falára kell akasztani.

J. D Salinger író: Nem nyilatkozom.

Hatályon kívül helyezve a magatartást,

tekintet nélkül a mértéktelen megvalósulásra,

állandóan szem előtt tartom azt,

amit Te figyelembe veszel.

(Egy mondat azok közül, amelyeket kár volt kimondani.)

„…s akkor úgy éreztem, iránta való ragaszkodásom egyoldalú és értelmetlen,
a borokat megittam és a könyveket antikváriumba vittem.”

(Egy mondat azok közül, amelyeket nem akarok kimondani.)

A kötet címe megtévesztő. Szorosan véve csupán egyetlen írás foglalkozik az erkölccsel: a negyedik, amely egy nem vallásos ember lehetséges erkölcsi alapállását mutatja be.

Eco nem hisz személyes Istenben, de az ateizmust sem fogadja el (azt az agnoszticizmus álláspontja felől bírálja). Spinozára hivatkozik, és feltételezi, hogy létezik egy nagy, kozmikus szubsztancia, amelybe a tudat a halál után beleolvadhat. Véleménye szerint az ember csupán mások tekintetében képes létezni, és a másik létének felismerése és elfogadása: az az elv, hogy ne tegyünk másoknak olyat, amit magunknak nem kívánunk, elegendő egy erkölcs megalapozásához. Jézus tanításait emberi eredetűnek, és az európai civilizáció számára létfontosságúnak tartja. Összességében ez az írás elég felületes, bár kétség kívül jó szándékú, és tisztességes dolgozat, amely helyett – a téma iránt érdeklődőknek – inkább tudnám ajánlani Dawkins: Isteni téveszme című művét.

A kötet harmadik írása az olasz sajtóról szól, és számunkra elég érdektelen. Az elbulvárosodást találja a legveszélyesebbnek, és azt, hogy a politikusok propaganda céljaik érdekében manipulálják az újságírókat.

A kötet másik három írása, amely a háborúval, a fasizmussal, és végül a bevándorlás –idegengyűlölet – tolerancia témakörével foglalkozik, lényegében politikai-ideológiai írásoknak tekinthetők, amelyeknek azért vannak erkölcsi vonzatai is.
Hogy tisztán lássunk, szögezzük le az elején: Umberto Eco liberális. Nézeteit Magyarországon balliberálisnak neveznék, ami viszont csupán a magyar viszonyokról szól, és nem Ecoról. Szerzőnk modern, felvilágosult gondolkodó, tehát a tőlünk nyugatra elterülő térség politikai bal- és jobboldalán egyformán osztott liberális elveket vallja, és ugyanakkor a független értelmiségi pozíciójából szólal meg. Ez náluk természetes, és nem megkérdőjelezhető alapállás.
E három tanulmány közül az első, amely az Öböl-háború kapcsán keletkezett, talán kissé naiv, de elvileg jól megalapozott tárgyalása az értelmiség pacifizmusának.
A fasizmusról szóló írás az olasz fasizmus felől közeledik a témához, az egyediből jut el az általánoshoz, annak tipológiai leírásához. Innen többet is idézek (karcolok), mert jól összefoglalható, és érdekesnek találom a magyar párhuzamokat is.
A kötet záró tanulmánya három különböző írás összeszerkesztéséből keletkezett, és ezek közül a középső rész, amely az intoleranciáról szól, volt a legérdekesebb, mivel itt érvényesült Eco félelmetes kultúrhistóriai műveltsége.

Összességében kissé vegyes színvonalú, de részleteiben értékes könyvet olvastam, amely egy XX. század végi európai értelmiségi közéleti gondolkodásának érdekes dokumentuma. Azoknak akik Ecot a szépirodalmi művei miatt szeretik, nem ajánlanám, de akiket érdekel a politika és a filozófia, azoknak érdemes elolvasni.

Zseniálisan kezdődik
(ami nagyjából azt jelenti, hogy olyan, mint ha én írtam volna, ha tudnék regényt írni: egyszerre szellemes és filozofikus, Erlend Loe: Doppler, és Richard Brautigan: Pisztrángfogás Amerikában jutott róla az eszembe; eredeti hang, előzmények nélküli a magyar irodalomban, egy abszolút outsider megmutatja, hogy a történet és a nyelv mire való: a történet legyen érdekes és fontos, a nyelv meg ábrázolja, hogy a történet elmesélhetetlen az olvasó közreműködése nélkül; és az egész mögött lehet érezni a világ abszurditása miatti kétségbeesést; ugyanakkor a szerző tudja azt is, hogy ez az abszurditás nem a világból, hanem az emberből, azaz saját magából fakad; és itt már eljutunk egészen Hamvas Béláig, a Karneválig – az ő kivételes bölcsességéből származó humora az, ami leginkább rokonítható András László humorával: a kívülálló egyszerre röhög a világon, és közben saját magán is),
aztán kissé leül
(következik egy nem túl mély, de még mindig nagyon szellemes szatíra a mindenkori Hivatalról és Magyarországról, ezt akár Spiró György is írhatta volna, Moldovánál azért kicsit mélyebb, de nekem a munkahelyem egyik ámítástechnikusát idézte elő, aki, ha hívom, mert a gépemre egy új programot kéne telepíteni, amihez szükség volna az ő rendszergazdai jogosítványára, jelszavára, a megbeszélt időpontnál két nappal később érkezik, és amikor belép, nem köszön, viszont azzal kezdi, hogy rámutat a gépemre, és közli, hogy ez a számítógép, és megkérdezi, hogy tudom-e, hogy az oldalán azzal a billentyűvel köll bekapcsolni, persze csak akkor, ha a fali konnektorból már áramot vételeztem a működtetéshez; nos hát ez a mindentudó ámítástechnikus – aki egyébként a magánszférában a tízszeresét megkereshetné az itteni hivatalbéli fizetésének, de nem megy el, mert most végzi a főiskolát, a Kandót, és ha azt befejezte, akkor még mindig lesz négy röghöz kötött éve, mert aláírt egy előnytelen szerződést, és ezért mérges, viszont alaptermészetét tekintve végtelenül lusta, ellenben elég okos –, ő szokott olyan bölcsességeket mondani, hogy mi, akik végül is a kollégái vagyunk, mind rabszolgák vagyunk, és nálunk jobban csak a hozzánk forduló ügyfeleket sajnálja),
és erkölcsileg félre csúszik
(a főszereplő egyre magasabb pozíciót tölt be, de ő csupán döntéseket készít elő, lényeglát, aztán azzal meg azt kezdenek, amit akarnak, neki nincs semmi köze hozzá, köszöni szépen, ő mossa kezeit, különben is, megfeszített tempóban, éjt nappallá téve dolgozik, egy kicsiny kollektíva egyszerre emberséges és hatékony főnökeként, miközben rálát a politika mocskos világára, amely az ő csodálatos teljesítményét sem tudja értékén kezelni, de szerencsére, véletlenül, a rendszer egyik idoljának lányát vette feleségül, és a sógora meg a kormányzat szürke eminenciása, aki megvédi és olyan állásba röpteti, ahol már dolgoznia sem kell, viszont lehet eszmét futtatni az égre felhőket festő festő csodálatos művészetéről – itt most az a rész következne, hogy ez az erkölcsi félrecsúszás mennyire tudatos, és mennyiben befolyásolja a mű, azaz a regény értékeit, ettől most eltekintek, és csupán leszögezem),
végül viszont megérkezik a magány
(amely fájdalmas, igen fájdalmas, igazi férfibú az, ami látszik; a nők jöhetnek kukkolni: ilyen egy férfi, egy nagy gyerek, tulajdonképpen még mindig a játékmackójával szeretne játszani, és nem vállalja föl az igazi felelősséget, a családot, mert az valójában embermivolta kiteljesedésének akadálya, mert a medvekutatás az egy magányos szakma),
amelyből van kiút, hisz már Madách is megmondta
(a modern irodalom egyik nagy vívmánya, hogy felvetette a narratíva kérdését, azt hogy ki a történet elbeszélője, kinek a szemszögéből látjuk a történetet, és válaszolt is rá: a narrátor az író, de ez így túl unalmas, és didaktikus, hogy a szerző az arcunkba tolja az igazságot, ezért aztán elkezdték bonyolítani a dolgot, ugyanazt a történetet elmesélték több szereplő szemszögéből is, és felbontották az időt, és itt-ott lelassították, és itt-ott felgyorsították a történet menetét, és közbeiktattak kitérőket, és másról beszéltek, mint ami fontos, mert a fontos dolgokat egyszerűen a templomban kell meghallgatni, a regény egy picit bonyolultabb világot kéne, hogy bemutasson – gondolták ezek a modern szerzők: pl. Homérosz és Bulgakov, meg Cervantes és Nádas Péter, de ők bévül vannak az irodalmi kánonon – szépirodalmat műveltek –, és bizonyos szakmai tudással rendelkeztek, fortélyokkal, amelyek vagy hagyományozódtak, vagy tanultak, vagy csupán az írói- művészi zsenialitásból származtak – ezt igazán nem tudnám eldönteni, lehet, hogy ez esetenként más és más –, nos ez ügyben András Lászlónak volna még tanulni valója).
Tele van jó mondatokkal, lehet nevetni rajta, szórakoztató regény, könnyű nyári olvasmány.

Nem kell háború ahhoz, hogy közeledjünk a halálhoz, de a háború közel visz a halálhoz. Ölsz vagy téged ölnek meg, és ha megúszod, halottak között leszel túlélő. A halál közelsége az ember életének alapkérdéseivel szembesít – a jó háborús regények pont ebben a legerősebbek.
Malraux könyve nem háborús regény, noha a cselekmény 1927. márciusában, a polgárháborús Kínában zajlik, ahol a Csang Kaj-sek vezette Kuomintang és a kommunisták küzdenek a hatalomért, előbb szövetségben egymással, majd aztán egymás ellen.
A regény szereplői – a terrorista és a nihilista, a forradalmár és a kalandor, az entellektüel és az ösztönlény – nem riadnak vissza a tettektől: kockáztatják az életüket, harcolnak, ölnek, de ennél fontosabb, hogy az író – mindent tudó narrátorként – elmeséli a gondolataikat. Ezek a gondolatok, amelyek a XX. század alapkérdései körül forognak, képezik a regény fő vonulatát, lényegét, amely ezért inkább nevezhető filozofikus műnek, mint háborús regénynek.
Mikor teljesíti be az ember a sorsát? Mikor tud értelmet adni az életének (és halálának)? Hogyan lehet méltóságteljesen élni? Mi az előrébb való: a tett, vagy a gondolat? Vannak-e olyan különleges célok és helyzetek, melyek igazolhatnak a hétköznapokban elfogadhatatlannak tekintett (gyilkos) eszközöket? Mikor öncélú az erőszak és a terror, és mikor lehet egy emberségesebb világ megteremtéséhez vezető, megkerülhetetlen út?
Malraux 1933-ben írta ezt a könyvét, és látnivalón tele volt illúziókkal. A nyugati világot hatalmaskodónak, de már hanyatlónak, kifinomultnak, de már dekadensnek ítélte, amely ezért megérett a pusztulásra. A megújulást Keletről, Kínából és a Szovjetunióból, tehát a marxizmustól várta. Ezek a – ma már meglehetősen anakronisztikusnak tekinthető – eszmék nem teszik túlhaladottá, elavulttá a könyvet, de igénylik a kritikai olvasatot. A XX. század első felének borzasztó ideológiái: a különböző közösségekre hivatkozó erőszakos világmegváltó tervek, amelyek szabad utat engedtek az emberi kegyetlenségnek, és amelyek elfogadták a cél szentesíti az eszközt mindent igazoló hazugságát, a korszellemben gyökereztek. A korszellem megjelent az egyének gondolkodásában, és egy jó író – ideológiai nézeteitől és szándékaitól függetlenül is – valószerűnek tűnő emberi sorsok által hitelesítve ábrázolhatja ezt.
Réz Pál fordításában Malraux nyelve végtelenül gazdag; hol erőteljes, hol költői, a különböző szereplőknek saját stílusuk van, és az elvont filozófiai tartalmak is világosak, egy-egy metaforával jól megvilágítottak és plasztikusak. Talán ez a nyelv az, amely a könyv legértékesebb részét jelentette a számomra, mivel az eszméket, a filozófiai gondolatokat kicsit idegenkedve olvastam.

A kötet tizennégy interjút tartalmaz, amelyek 1989. és 2003. között készültek. Két kivétellel valamennyi megjelent irodalmi hetilapokban, folyóiratokban. Krasznahorkai ugyan így fogalmaz: Hogy mit javasolok tehát? A kudarc ízét a sikeré helyett, a szegénységet a gazdagság helyett, a névtelenséget a hírnév helyett. Egyelőre teljes rejtettséget a nyilvánosság helyett, tökéletes rejtőszíneket a láthatatlanságig… – valójában azonban ezen időszakban épp úgy, mint azóta is, rendszeresen nyilatkozik, hogy filozófiáját és írói programját ismertesse. Ennek persze örülhetünk, hisz a kötet tele van nagyszerű szövegekkel: érdekes, bár vitatható gondolatokkal, és olyan mondatokkal, melyek a szerző írásművészetének gyönyörű példái. Így hát, amikor e könyvet ajánlom, nincs is más dolgom, mint idézni ezekből:

Kamaszkoromban végig Gyulán éltem, ez a kisváros és a környéke égett bele az agyamba a legmélyebben. Aztán… megszöktem, szinte az egész országot belaktam… Ha visszagondolok, valójában alig emlékszem másra, mint lepusztult kocsmákra és lepusztult emberekre… De nem is az a lényeges, hogy kívül mit viseltek az emberek, hanem hogy ezek a bakancsok, ezek a kopott öltönyök, ezek a ballonkabátok és ezek a zsíros kalapok az általános belső nyomorúságokat fejezték ki tökéletesen, ahogy azt elleplezni semmiféle csillogó nyugat-európai bóvlival nem lehet ma sem.
A Rossz az emberrel jelent meg a Földön.
Engem is elkápráztat és magával ragad, ha Homéroszra, Platónra, Dantéra, Shakespeare-re, Bachra, Newtonra, Leonardóra, Goethére, Hölderlinre, Rilkére vagy Kafkára, illetve ha Konfuciuszra, Lao-cére, Gautama Sziddhárthára, Wang Xizhire, Li Baire, Sesshura, Zeamira, Hasegawa Tohakura vagy az isei szentély mestereire gondolok. Ezek az elragadó, kivételes tények azonban, úgy tűnik nekem, az ember univerzumban játszott szerepével tragikus mód nem függenek össze, azaz mintha az eleuziszi szentély, a reimsi székesegyház s a suzhoui kertek mind a mi belső ügyeink maradnának: nem változtatnak semmit univerzális helyzetünkön, vagyis hogy rajtunk kívül a bennünk lévő nagyszerű vagy a nagyszerűre való képesség vagy a vágyakozás a nagyszerűre „senkit” nem érdekel. Viszont a Rosszal más a helyzet. A Rosszal képesek vagyunk mostanra vagy hamarosan olyan iszonyatos kárt tenni a rajtunk kívül létezőkben is, amelynek már önmagunkon túlmutató jelentősége van.
Járok körbe-körbe a szobában, míg maga alszik, és arra gondolok, hogy ami egyszer volt, az nem múlik el soha többé. És nem múlik el senki sem nyomtalanul. Nem múlik el sem Zeusz, ahogy nem múlik el a kimondhatatlan nevű sem, ahogy nem múlik el Jézus, és nem múlik el Konfuciusz, Lao-ce, a Buddha és Newton, és folytathatnám a sort. Senki és Semmi nem múlik el nyomtalanul, de ez sem reményt nem ad, sem reményt nem vesz el. Nem tudom, mi vár rám, míg járok továbbra is körbe-körbe abban a félhomályban, nem tudom, még csak nem is sejtem, mire jutok. Lehet, hogy sokkal kevesebb lesz, mint ami elképzelhető, és lehet, hogy minden nagyszerűséget nélkülözni fog. Lehet, hogy egy teljesen egyszerű kis mondat lesz az egészből a végén. Nem tudom. Félek, reszketek, és ebben a félelemben és reszketésben lehet az is, hogy végre majd jobban fogom érteni azt is, hogy egy nagyszerű művész, Ozu Yasujiro, miért íratott a sírkövére összesen egyetlen írásjegyet, a mu jegyét, amely egyszerre jelenti az ürességet és a mindent. Nem hiszem, hogy a dolgok vége az egyszerűség, ne értsen félre, a Buddhával együtt azt gondolom, hogy a világ felfoghatatlanul bonyolult. De lehet, hogy a végén eljutok egy teljesen egyszerű kis kijelentéshez, amelyre azonban rá tudom tenni az életemet. Csak az a baj, hogy valami azt súgja: az a pillanat, amikor ráteszem az életemet, lesz egyúttal a halálom pillanata is.

Mozi két ember életéről. A sváb patikuslány, és az árva, félzsidó, költő-író önpusztító szerelmének története. Vagy inkább gondolatkísérlet arról, hogy a szerelem képes-e pótolni egy ember gyökereit, elfeledett, elfojtott múltját. Látlelet az 1945 utáni Magyarország torz értékrendű világáról, ahol az erőszakos ideológia átírja az emberi sorsokat. Többféle megközelítése, olvasata lehetséges ennek a regénynek.
A mozi a legjobb. Rubin Szilárd képekből építi fel a történetét. Egy-egy fejezet vagy hangulatos, térből és időből kimetszett állóképpel indul – egy kisváros éjszakai utcaképe, egy vasúti hálókocsi kabinja, majd a nyílt pályán veszteglő vonat a havas éjszakában, amely aztán megindítja az emlékezés kacskaringózó folyamát a múltba; vagy pár szereplős kamaradrámát rögzít az írói kamera, ahol a pergő párbeszédek sodrával feledteti a helyszín – egy diákokkal teli busz utastere vagy egy nászutas házaspár hálószobája – szűkösségét.
Ez jó mozi. Láttató képek, önmagán túlmutató látvány, az öncélú művészkedést elkerülve, de telítve metaforikus tartalommal. Dinamikus, mozgalmas jelenetek pár szereplővel, életszerűen, de tele feszültséggel, egy történet (élet) dramaturgiai csúcspontjait bemutatva.
Az állóképek és mozgóképek váltakozása, írói komponáltsága gondosan tervezett, kiérlelt művet hoz létre, amely többszöri olvasásra is újabb és újabb értékeket mutat meg. Például elsőre csak a nagyon figyelmes olvasó veheti észre, hogy a történet elején feltűnő anekdotaszerű történetfoszlányok olyan motívumok, amelyek később visszatérnek, néha kissé átírt formában, de felismerhetően, akár egy zeneműben, és igazi értelmüket, súlyukat a megismételt megjelenésükkel nyerik el.
A szerelem története vadromantikus, önpusztító, botrányos, felkavaró, felejthetetlen, de számomra leginkább megmagyarázhatatlan és taszító volt, amelyet beárnyékolt a hitelesség kérdése. Valóban képes Carletter Orsolya, a sváb patikuslány ilyen pusztító kapcsolat elviselésére? Az én válaszom egy határozott NEM volt. És ha egy regény két főszereplője közül az egyik múltjával és jellemével összeegyeztethetetlen cselekedetek sorát viszi végbe – elviseli őrült rajongójának szerelmét, és azt szerelem és számítás hiányában is szerető gondoskodással viszonozza –, nos az ilyen következetlenség a regény értékét igencsak csökkenti. Leginkább ez az oka annak, hogy a könyvet nem tartom remekműnek.
A regény másik főszereplője, Angyal Attila, a fiú, majd férfi, aki a mű narrátoraként is szerepel, akinek egyoldalú, de mégis hűvösen tárgyilagos szemszögéből ismerjük meg a történetet. Cselekedeteinek indítékait kíméletlen őszinteséggel tárja elénk, és ezért elhisszük, amit mond, megértjük, hogy nem cselekedhet másként, saját sorsát teljesíti be, ugyanakkor ettől egy cseppet sem lesz rokonszenvesebb. Talán ez a könyv sikertelenségének titka: ennyire ellenszenves főszereplő nem képes egy romantikus szerelmi történet emlékezetes figurájává válni.
Az talán csak a saját olvasatom, hogy Rubin Szilárd enyhén antiszemita indítékkal rajzolta meg ezt az alakot, de a második olvasásnál végig éreztem, ilyen túlérzékeny, hisztérikus és jellemtelen (egy utalás szerint talán még homoszexuális hajlama is volt), figura az 1945 előtti szélsőjobb heccsajtójának lapjairól került át ide, ebbe a könyvbe.
Angyal Attila, a trafikos nagyanyja által nevelt szegény fiú, aki saját magát így írja le: „Elnéztem a feszült és sápadt arcot, egy megkésett, fonák Julien Sorel arcát, akit Napóleon helyett Metternich bűvölt meg, s a forradalom korában támasztotta létráját az úriházak omló falához.” – egy rövid időre a kisváros, Mohács, nagyreményű ifjúja lesz, akit azonban a kor, Rákosi Magyarországa eltapos. Tragédiáját mégsem a külső körülmények, hanem saját önsorsrontása okozza. Környezetében sem találunk egyetlen szimpatikus figurát: diáktársai és azok szülei életét is csak egyetlen motívum határozza meg, a karriervágy, amelynek emberi kapcsolataikat is alárendelik. Ez a látlelet a kor Magyarországának e szűk szeletéről lehet a főszereplő torzképe, de lehet az író véleménye is, amely saját írói pályájának, életútjának egyszerre kritikája és önigazolása. (Rubin Szilárd az ötvenes években vonalas szocialista-realista regényekkel folytatta azt a pályáját, ami többek között az Újholdban, a Nyugat utódfolyóiratában megjelent verseivel indult.)
Értékek nélküli világ, ahol az egyetlen kapaszkodót a múltból hozott, de az új társadalomban érvénytelenné nyilvánított, ám rejtetten, majd mind erősebben tovább élő régi viselkedési minták és kapcsolatrendszerek jelentik. Akinek nincs múltja, az üres, kapaszkodót a fuldokló kétségbeesésével a másik emberben keresi, ezzel kiszolgáltatja, megalázza magát. Az üresség, a lét értelmetlenségének tudata az egzisztencialistákat előlegezi; az őrjöngő szeretetvágy József Attilát juttathatja eszünkbe. Érdekes, nem hibátlan regény, de mindenképpen megérdemel egy olvasást.

Ha egy női lektűrt veszek a kezembe, azt várom tőle, hogy szórakoztasson. Legyen könnyen olvasható, érdekes, találjak benne szerethető figurákat. Női főhőst, aki szerelemre vágyik, és a könyv végére érje el célját: a hófehér paripán-sportkocsin érkező lovag kérje meg a kezét.
Azért közben legyenek nehézségek. Legyen benne ármány, cselszövés, a körülmények esküdjenek össze a szerelmesek ellen, nehezítsék meg a dolgukat. Az élet kegyetlen oldalára nem vagyok kíváncsi ilyenkor, de valami konfliktusra mindenképpen szükség van.
Világos történetvezetés, érdekes helyszínek, karakteres szereplők. Ha egy kiadó szerkesztője volnék, akkor is ezek volnának a minimális elvárásaim.
Az Ulpius-ház Könyvkiadó ilyenekkel láthatólag nem törődött. Még arra sem vették a fáradtságot, hogy a könyv szövegén egy helyesírás-ellenőrző programot végig futtassanak.
A regény a főcím után egy öt soros ajánlóval indul. Ebből idézek:
„Köszönöm életem regényes hőseinek, hogy meglódították a fantáziámat. Kölcsönadták a szavaikat, szemszínűket, éttermeiket, jó és rossz pillanataikat.”
A szemszínüket rövid ü-vel kell írni. A szerzőnő élete első regényét adja ki a kezéből, és akkor rögtön egy ilyen bakival kezdi.
Egy oldallal hátrébb köszönő sorok olvashatók:
„A klíma, a női szerepek és személyiségünk változásáról szóló részekhez nagy segítséget jelentett Eric Berne, Susan Jeffers, Csíkszentmihályi Mihály, Erich Fromm, Müller Péter, Borhidi Attila ökológus akadémikus munkája. Valamint Al Gore Kellemetlen igazság című írása.”
Mindjárt sírva fakadok! Erről Karinthy vicces reklámszlogenje jutott az eszembe: Drámát Shakespeare, poloskát Ditrichstein irt a legjobban. Hogy kerül a klíma és a személyiség változás egy mondatba? Először azt hittem, kapott a könyvért egy kocsit, és annak a klímáját köszöni meg.
Persze, ez a mondat nyelvtanilag helyes. Miképpen a regény összes további mondata. Csak éppen időnként azt nem tudni, ki beszél? Kire, mire vonatkozik a mondat állítmánya? (Ha van egyáltalán állítmány a mondatban.) Hol hangzik el? Mikor, milyen környezetben? A narrátor mondja vagy valamelyik szereplő?
Ennek illusztrálására csak egyetlen példát idéznék:
„A fiú gondolataiba merülve rótta a hidat, és időnként, teljesen kiszámíthatatlan ütemben, megszorította a kezét. Szinte elnyűtte az ujjait. Elvörösödve bukott a Dunába a nap. (Az olcsó közhely miatt.)”
Arra tippelek, itt a zárójeles megjegyzés talán szerzői széljegyzet volt, és véletlenül maradt benne a szövegben.
A regény tele van a magas kultúrára vonatkozó utalásokkal, idézetekkel: Nietzsche és Freud, a fénytörés elmélete és Zola idéződik fel, többnyire teljesen szervetlenül, egy sznob, félművelt kékharisnya előadásában, rettenetesen stílustalan mondatok környezetében. Kínomban elkezdtem röhögni. Akkor már a könyv felén túl voltam.
És innentől elkezdett működni a dolog. Nem próbáltam megfejteni a mondatok pontos értelmét, úgy olvastam őket, mintha zenét hallgattam volna, hagytam sodorni magam. Ekkor előjött a szerző humora, hogy talán az egészet csak viccnek szánja, és ez könyv valójában egy posztmodern paródia.
Nem tudom. Azért másnak nem ajánlanám. Aki lektűrt vár, annak azért, mert zavaros, nagyképű, az olvasóját lenéző és unalmas regény; a kortárs szépirodalom kedvelőinek meg azért, mert nem éri meg a fáradtságot. Érdektelen és felületes a pszichológiája, a filozófiája üres, és az a néhány posztmodern trükk, amire rátalálhatunk a szövegben, sem a pénzt, sem a fáradtságot nem éri meg.
Befejezésül még egyszer visszatérnék a kiadó, az Ulpius-ház Könyvkiadó felelősségére. Ez a regény sokkal nagyobb ambíciókkal készült, mint a többi női lektűr, például Fejős Éva könyvei. A szöveg mélyén felfedezhető egy olyan koncepció, amely megfejtéséhez, értelmezéséhez valóban komoly irodalmi-pszichológiai műveltség szükséges. (A két központ női figura egy emberi személyiség két különböző aspektusát jelképezi, és a szerző egészen jól szembesíti őket a mai világ manipulatív, közhelyes és hazug személyiségformáló technikáival és elvárásaival.) Ugyanakkor Vass Virág elemi, tanulható(!) írói mesterfogásoknak a híján van, és ezért könyve élvezhetetlen. A látványos külső, az ékszerdobozra hasonlító külalak, a franciás könnyedség, és a mindent elsöprő promóció becsapja a vásárlókat, ezért érthető a könyvet kísérő düh és felháborodás, amely a különböző internetes fórumokon olvasható. Ettől a kiadó – alaposabb szerkesztői munkával, és megfelelő tájékoztató reklámszöveggel – megkímélhette volna szerzőjét és vásárlóit is.
Nincs igazam. A könyvnek megjelent két folytatása is, hatalmas üzleti sikerrel. Én irodalomról beszélek, közben itt csak egy termékről, mosószerről van szó. (Fékezett habzású, de a foltot sem távolítja el.)

Fél éve nyitottam a raktáramat, és túl vagyok az első 100 bejegyzésen, ezért egy kis leltár és állományrevízió:

RECENZIÓK magyar szerzők könyveiről:

Csányi Vilmos – Miklósi Ádám (szerk.): Fékevesztett evolúció

Fejős Éva: Eper reggelire (egy rossz regény)

Nagy Gergely: Angst

Beregi Tamás: Egyetleneim

Szalai Zoltán: A kormányzó könyvtára

András Sándor: Gyilkosság Alaszkában

Hasítás – magyar rocknovellák

Keresztesi József (szerk.): Telep-antológia

Olasz Sándor: Mai magyar regények

Hamvas Béla: Karnevál – a legjobb magyar regény

Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent

Nguyen Luu Lan Anh – Fülöp Márta (szerk.): Kultúra és pszichológia

Bogdán László: Öt korsó sör a Golgotában

Szécsi Noémi: Utolsó kentaur

Erőss Gábor – Kende Anna (szerk.): Túl a szeggregáción

Kálmán C. György: Mű és valódi élvezetek

Krasznahorkai László: A Théseus-általános

Zalán Tibor: Opus n3: Koga

Krasznahorkai László: Kegyelmi viszonyok – Halálnovellák

Tar Sándor: Mért jó a póknak

Ismeretlen szerző: Vendégkönyv – Lenin ét, Lenin él, Lenin élni fog

Boros János: A megismerés talánya

Hankiss Elemér (szerk.): Az ember és az antilop

Kamarás István: Olvasatok

Ladányi János – Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái

Máté-Tóth András – Nagy Gábor Dániel: Alternatív vallás – Szcientológia Magyarországon

Para-Kovács Imre: Amerika Kiadó

Csernus Imre: A nő

Esterházy Péter: Esti

Kádas Mária: Kurgáni napló

Iványi Gábor: Hajléktalanok

RECENZIÓK külföldi szerzők könyveiről:

Gertrude Stein: Picasso

W. G. Sebald: Austerlitz (egy jó regény)

Hermann Hesse: Gertrud

Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében

Alan Lightman: Einstein álmai

Philip Roth: Sabbath színháza

Stephenie Meyer: Twilight – Alkonyat

John Gribbin: A multiverzum nyomában

Czeslaw Milosz: A hatalom megragadása

J. M. Coetzee: A barbárokra várva

Ernest Hemingway: Szigetek az áramlatban

José Saramago: Jézus Krisztus evangéliuma

Linn Ullmann: Mielőtt elalszol

Rüdriger Safranski: A szabadság drámája

Le Clézio: Az aranyhalacska

Michel Houellebecq: A csúcson

Cees Nooteboom: Mindenszentek

David Michell: Szellemírók

Erlend Loe: Doppler

Murakami Haruki: Világvége és keményrefőtt

Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége

Pauline Melville: Napfogyatkozás Guyanaban

Georges Simenon: Maigret türelmes, Maigret New Yorkban, Maigret kudarcot vall

Georges Simenon: Maigret és a langaléta, Maigret és a kiugrott felügyelő

Ed McBain: A heccelődő, A bőszhedt Gyilkanessz

Yann Martel: A helsinki Roccamantio család a tények tükrében

Stanislaw Lem regényei és elbeszélései – MetaGalaktika 5.

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Lakott sziget

Italo Calvino: Marcovaldo avagy a városi évszakok

Andrej Tarkovszkij: A megörökített idő

Marcel Aymé: A faljáró

Daniel Arasse: Festménytalányok

J. D. Salinger: Franny és Zooey

Bret Easton Ellis: Amerikai psycho

Mikael Niemi: Popzene Vittulából

Martin Amis: Pénz

Julio Cortázar: Sántaiskola

Karcok:

Milyen a szép nő? (Beszámoló a Typotex Egyetem előadásáról)

Stephen King: Holtsáv

Békés Pál

Vermes Géza: A qumráni közösség és a holt-tengeri tekercsek története (Ezoterikus megközelítés)

Roland Barthes: A szöveg öröme

Győrffy Ákos: Akutagava noteszéből

Bodhisattva in metro

elephant talk

Karácsony Benő: Napos oldal (Ajánló a Szittyakürt Könyvkiadó számára)

Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából

Bibó István: Az államhatalmak elválasztása egykor és most

José Carlos Somoza: Athéni gyilkosok

Csányi Vilmos: Az emberi viselkedés

Gadamer horizontja

Beszélgetések az idők végezetéről

Umberto Eco: A tökéletes nyelv keresése

Tom Wolfe: Savpróba

Cees Nooteboom: Szertartások

Hajnóczy Péter: A latin betűk

Hamvas Béla: Patmosz

karc a szabadságról

Bogdán József: Lenni szárnytalan

Hamvas Béla: Modern apokalipszis

Szőnyei Tamás: Nyilván tartottak

Az első lépés a probléma felismerése

Csányi Sándor és Demján Sándor találkozása a 7-es buszon

Laki János (szerk.): Tudomány filozófia

Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról!

Ady (kuplé, sanzon, verbunk)

a nyelv közvetettsége

madár énekel neked éjjel

A Kiskegyed egyik augusztusi számában olvastam, hogy Egyre többet mutatkoznak együtt és Mindketten rájöttek, hogy nem tudnak egymás nélkül élni , Liptai Claudia és Gesztesi Károly persze nem Cortázar regényének hősei, de az olvasó vágyik a romantikus, és soha el nem múló szerelemre, és a latin-amerikai Ullysses-nek is nevezett Sántaiskola lapjain is találkozhatunk valami ilyesmivel…

Odaát
Bényei Tamás (egyetemi tanár, angol irodalmi tanszék) szerint ez a regény kevés, 1963-ban jelent meg, újdonságai beépültek a posztmodern világ- és magyar irodalomba, a múlt részévé váltak; a történet sovány, bár nem is azért írta Cortázar a könyvet, a filozófiai eszmefuttatásain túllépett az idő, arról van szó ugyanis, hogy létezik egy kiüresedett férfi, aki elutasítja a cselekvést, ugyanakkor keres valami metafizikai középpontot, és él mellette egy nő, akit szeret, és köröttük megjelenik Párizs bohém művészvilágának egy speciális szelete: emigráns értelmiségiek, isznak és filozofálnak, aztán ennek vége szakad…
És akkor jön Buenos Aires, és egy furcsa szerelmi háromszög, cirkusszal és bolondokházával, egészen a regény végéig, ami a 408. oldalon található, de a könyv 640 oldalas, tehát onnan kezdve már kívül vagyunk a regényen…
Ullysses? Nem. Ha rákeresel a You Tube-on, az első találat megtekintéseinek száma 170.000, ilyet az Ullysses nem tud produkálni, ez a könyv nem csak a kiválasztottak, a bennfentesek, a sznobok és az irodalomtudósok olvasmánya…
Azt nem mondanám, hogy könnyű olvasmány, de messze nem megoldhatatlan, nem állítja leküzdhetetlen akadályok elé az olvasóját, vannak bizonyos alapfeltevései, és ha ezeket elfogadjuk, akkor megbirkózhatunk vele, és talán megéri a fáradtságot, mert bizonyos dolgok beépülnek, illetve beépülhetnek a könyvből az emberbe, és az olvasás – a szórakoztató időtöltésen túl, amely egyáltalán nem lebecsülendő – végül is erről kell, hogy szóljon.
Akkor hát, e rövid bevezető után, fussunk neki…

Ideát
Zene vagy film? Talán egyszerre mindkettő. Nem véletlen, hogy Antonioni Nagyítás című filmjét Cortázar egy novellájából forgatta, és Cortázar – akit sokan a világ legjobb novellaírójának tartanak – a modern zene, a dzsessz rajongója volt, és Charlie Parker (minden idők egyik legjobb dzsessz szaxofonosa) alakját több írásában is megörökítette.
Tehát: zene vagy film. A világ történetekből áll, de nincsenek kizárólagos történetek, motívumok vannak, dallamok, filmkockák, amelyekből a szereplők maguk választják ki a saját forgatókönyvüket, improvizálhatnak, szabadságukban áll a múlt eseményeit, emlékképeit a saját elképzelésük szerint rekonstruálni. Ez a nyitott mű. Dzsessz, művészfilm, posztmodern regény. Tessék tudomásul venni! A nyitott mű az ember tükre és megtestesülése, egy premodern internet, a tudat kívülre helyezett tárolóegysége, amely képes működni az után is, hogy az alkotó kilépett a fájlból, letette a tollat, kamerát, rácsukta az ajtót. Csak az ostoba politikusok és a buta konzumidióták gondolják azt, hogy az EMBER néhány alaptulajdonságra leegyszerűsíthető, hogy csak érdekvezérelt, és hogy a múltban elkövetett legjobb vagy legrosszabb cselekedete által jellemezhető, leírható, meghatározható. Az ember egy nyitott mű, egyszerre múlt és jelen, ezért a posztmodernnek csak a diktatúrákban lehet vége. Ahol szabadság van, ott egyszerre élhet egymás mellett, akár egy emberben és egy műben is: lektűr és elitirodalom, szellem és tudomány, bűn és erény, szigorú tekintet és reménytelen, boldog szerelem.

Mellőzhető mondatok
A könyv egy bevezetőből és három részből áll – Eligazító táblázat, 1. Odaát, 2. Ideát, 3. Itt-Ott (Mellőzhető fejezetek) –, a három rész 155 fejezetre tagolódik, a fejezetek olvasása tetszőleges sorrendben történhet, a szerző két sorrendet ajánl fel, szerintem jobb a könyvet az elejétől a végéig, lineárisan olvasni. Ha így olvasod, akkor sem lesz könnyű dolgod, lesz benne egy csomó érthetetlen, csak érezhető dallam, idézet, kép, amelyet nem kell megfejteni, át kell futni rajta, épp úgy, mint Hamvas Karneváljában. Ha így olvasod, akkor az első két rész befejeztével eljutottál egy avantgard filozofikus-szerelmes regény végére. Utána jönnek a magyarázatok, kiegészítések, ami olyan, mintha a kedvenc regényed szerzője, a műve befejezése után, újra elővette volna a könyvet, és írt volna hozzá háttértörténeteket, csatolta volna a szereplők kedvenc tárgyait, könyveit, idézeteit, fényképeit. Szórakozató, de lapozható, kihagyható, de érdekes. Ha így olvasod, akkor kapsz egy olyan könyvet, amelyet a könyvespolcodnak arra a részére fogsz rakni, ahol az időnként – részleteiben vagy egészében – újra olvasandó olvasmányaid sorakoznak.
A szerző kedvenc fegyvere a késleltetés, készülj fel, lesznek olyan részek, amelyek kibírhatatlanul hosszúak, ezeken keresztül kell rágnod magad, de megéri, mert másutt majd sírva fakadhatsz, ha fogékony vagy a romantikára, és röhöghetsz, ha szereted az abszurd humort.
Nekem tetszett, nem életem legjobb könyve, de örülök, hogy elolvastam. Azt mondják, Cotázar másik regénye, a 62/Kirakósjáték, még ennél is jobb, ezt nem hiszem el, ebben a műfajban Cortázar nem írhatott jobbat.
Benyhe János fordítása – a Bényei Tamás recenziójában felsorolt hibáktól eltekintve – nagyszerű, és a keckedő kritikusok elfeledkeznek arról, hogy minden fordítás egy értelmezés, egy olvasat, és a fordítónak – ha hű marad a szerző eredeti koncepciójához – jogában áll a saját nyelvének eszközével tolmácsolni. Akinek nem tetszik, az olvassa eredetiben, vagy készítsen másik fordítást, vagy csatoljon a saját példányához egy kiegészítést: ezeket én másképp fordítottam volna felirattal.

A Kiskegyed korábban idézett példányában szó van még a 27 éves halottakról: Brian Jones, Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison és Kurt Cobain is ennyi volt, amikor az alkohol vagy a kábítószer a halálát okozta – ez csak azért jutott az eszembe, mert szerintem Cortázar, ha húsz évvel fiatalabb, biztosan a dzsessz mellett a rockzenét is megénekelte, megírta volna. A Kiskegyed egyébként úgy került a kezembe, hogy az ELTE-n, a mesterfokozatra beiratkozó egyetemistáknak osztogatták, a fiam hozta haza, érdekes olvasmány volt.

Karcok:

Pelevin, Rejtő és Iványi

Oroszország legbefolyásosabb embere Viktor Pelevin író, állítja egy felmérés, ami teljesen nevetséges. Oroszországban tekintélyuralmi rendszer van, amelyet Vlagyimir Putyin irányít. Ettől függetlenül Pelevin az orosz szellemi életet valóban befolyásolhatja a gondolataival, amelyek elsősorban a virtuális világ és az elidegenedett ember kapcsolatrendszerével foglakoznak. Ezek nagyon érdekes, mély, és jövőbe mutató eszmék, amelyek azonban megfelelő irodalmi forma nélkül csak egy középszerű fantasy létrehozásához elegendőek. Most olvastam A rettenet sisakja című regényét, és bizony Iványi Gábor könyvének a közelébe sem jöhet. Pelevint Magyarországon is divat olvasni, hisz azt gondoljuk, a virtuális világ sokkal érdekesebb, mint a valóság, Iványi könyve viszont – a szakmai közönségen túl – teljesen ismeretlen. Ez nem is fog változni, nincsenek illúzióim, hacsak rá nem tudnám beszélni Pelevint, hogy Iványi könyvét reklámozza.

Piszkos Fred és Vanek úr, Rejtő regényeinek hősei, Iványi szociográfiájának címszereplői lehetnének, de nem központi figurái. E könyv legérdekesebb karakterei nem a gondozatlan külsejű hobók, hajléktalanok, alvilági figurák. Rejtő idejében, aki kalandra vágyott, beállt az idegenlégióba, vagy ismeretlen afrikai törzsek felfedezésére indult. A mai Magyarországon az az igazi kalandor, aki képes eltölteni pár egymást követő éjszakát egy hajléktalan szállón.
Ez így talán vicc, de az tagadhatatlan, hogy nem hétköznapi fazonok azok, akiket itt megismerhetünk. Vecsei, a Máltai Lovag, Nagy Bandó, a Hajléktalanok Pártjának szervezője, vagy a Dankó utcai szálló névtelenségbe burkolózó krónikása, mind olyan szereplők, akik köré könnyedén lehetne egy regényt kanyarintani. Ők azok, akik felvállalják, hogy olyan körülmények között végezzék munkájukat, ahol a környezet lepusztultsága fokozhatatlan, és valóban előfordul az életveszély is; ugyanakkor az igazi megterhelést nem is ez adja, hanem a gondozottakkal való érzelmi azonosulás.
Rejtő lepusztult figurái mindig őriztek magukban egy szomorú titkot, egy vereséget, amelyre ráépült antiszociális személyiségük. Iványi könyvében a hajléktalanok valódi emberek, akiknek az élete folyamatos vereségből áll, és ezt látni és tudomásul venni, valóban embert próbáló feladat. A szociális munkásoknak, pártfogóknak, orvosoknak és egyéb segítőknek abban a tudatban kell végezniük a munkájukat, hogy a harc, amelyet folytatnak a hajléktalanok emberi életéért, részben a különböző hivatalokkal, részben magukkal az ápoltjaikkal, többnyire eleve kudarcra ítélt.
Ennek megértetése és elfogadtatása érdekében a könyv több oldalról járja körül a témáját: vannak benne beszélgetések a szakemberekkel, szervezettörténeti ismertetések, egyedi esetleírások és életútinterjúk is. Ezeket a csatolt karcokban és idézetekben fogom bemutatni.
1937-ben Sárközi György indította el a Magyarország felfedezése sorozatot, olyan szerzőkkel, mint Erdei Ferenc, Féja Géza, Szabó Zoltán. 1968 után, többek között olyan kötetekkel folytatódott, mint: Moldova György: Tisztelet Komlónak, Végh Antal: Erdőháton, Kunszabó Ferenc: Sárköz, Bertha Bulcsú: Balatoni évtizedek, Levendel László: Humanista orvoslás, Závada Pál: Kulákprés. Iványi Gábor könyve a hagyományok méltó folytatója, és mindazok számára ajánlott olvasmány, akik a valóság elől nem kívánnak elmenekülni – a többek között Pelevin által is bemutatott – virtuális világba.

A kötet nem von le tanulságokat, de én – a magam számára – megteszem.
Egyrészt úgy látom, hogy a hajléktalanok segítése az eredménytől függetlenül erkölcsi kérdés. (Eredménytől való függetlenségen itt azt értem, hogy a rászorultak jelentős többségének a segítség csupán a viszonylag elfogadható szintű vegetálásához elegendő, mert helyzetük gyökeres megváltoztatásához az anyagi eszközök hiányoznak, és többnyire ők maguk is képtelenek a konszolidált életvitelre.)
Másrészt a hajléktalanokkal való foglalkozás megkövetel egy minimális intézményrendszert, amelynek meghatározásában a területen dolgozó szakemberek szavát kellene döntően figyelembe venni, és nem a különböző megélhetési politikusokét. Harmadrészt a társadalompolitikának kellene olyannak lennie, amely megakadályozza a pauperizációt, azaz tudatosan nem kellene a szegénységet növelni Magyarországon. Negyedrészt a szegénységet, a hajléktalanságot nem lehet csupán rendőrségi ügyként kezelni, és mindazok akik ezzel nem néznek szembe, saját erkölcsi bizonyítványukat állítják ki.

A könyvnek szomorú aktualitást ad, hogy az Iványi Gábor által megteremtett intézményrendszer: a Wesley János Főiskola, amely többek között szociális munkásokat is képez, és a szegények és hajléktalanok gondjaiban azonnal segítő Oltalom Karitatív Egyesülethez köthető menhelyek, hajléktalan szállók és egészségügyi intézmények rendszere épp most veszítette el egzisztenciális alapját. A működtető Metodista Egyháztól (MET) az életbe lépő új egyházi törvény megvonta az egyházi státuszt, és ezzel az állami források felhasználásának lehetőségét is. A törvény megalkotói a destruktív szekták visszaéléseire, az „egyházi bizniszben” rejlő veszélyekre hivatkoztak. Demagóg volnék, ha szembeállítanám a hajléktalanok között forgolódó nagy szakállú, hosszú hajú Iványi prófétikus alakját a simára borotvált képű, elegáns Mercedesekben pöffeszkedő bevett egyházi főméltóságokkal?

Idézetek és karcok:

I know you
You were too short
You had bad skin
You couldn't talk to them very well
Words didn't seem to work
They lied when they came out of your mouth

You tried so hard to understand them
You wanted to be part of what was happening
You saw them having fun
And it seemed like such a mystery
Almost magic

Made you think that there was something wrong with you
You'd look in the mirror and try to find it
You thought that you were ugly
And that everyone was looking at you

So you learned to be invisible
To look down
To avoid conversation

The hours, days, weekends
Ah, the weekend nights alone
Where were you?
In the basement?
In the attic?
In your room?
Working some job - just to have something to do.
Just to have a place to put yourself
Just to have a way to get away from them
A chance to get away from the ones that made you feel
so strange and ill at ease inside yourself

Did you ever get invited to one of their parties?
You sat and wondered if you would go or not
For hours you imagined the scenarios that might transpire
They would laugh at you
If you would know what to do
If you'd have the right things on
If they would notice that you came from a different planet

Did you get all brave in your thoughts?
Like you going to be able to go in there and deal with it
and have a great time.
Did you think that you might be the life of the party?
That all these people were gonna talk to you and you
would find out that you were wrong?
That you had a lot of friends and you weren't so
strange after all?

Did you end up going?
Did they mess with you?
Did they single you out?
Did you find out that you were invited because they
thought you were so weird?

Yeah, I think I know you
You spent a lot of time full of hate
A hate that was pure sunshine
A hate that saw for miles
A hate that kept you up at night
A hate that filled your every waking moment
A hate that carried you for a long time

Yes, I think I know you
You couldn't figure out what they saw in the way they lived

Home was not home
Your room was home
A corner was home
The place they weren't, that was home

I know you

You're sensitive and you hide it because you fear
getting stepped on one more time
It seems that when you show a part of yourself that is
the least bit vulnerable someone takes advantage of you
One of them steps on you

They mistake kindliness for weakness
But you know the difference
You've been the brunt of their weakness for years
And strength is something you know a bit about because
you had to be strong to keep yourself alive

You know yourself very well now
And you don't trust people
You know them too well

You try to find that special person
Someone you can be with
Someone you can touch
Someone you can talk to
Someone you don't feel so strange around
And you find that they don't really exist
You feel closer to people on movie screens

Yeah, I think I know you
You spend a lot of time daydreaming
And people have made comment to that effect
Telling you that you're self involved, and self centered

But they don't know, do they?
About the long night shifts alone
About the years of keeping yourself company
All the nights you wrapped your arms around yourself
so you could imagine someone holding you
The hours of indecision, self doubt
The intense depression
The blinding hate
The rage that made you stagger
The devastation of rejection

Well, maybe they do know
But if they do, they sure do a good job of hiding it
It astounds you how they can be so smooth
How they seem to pass through life as if life itself
was some divine gift
And it infuriates you to watch yourself with your
apparent skill at finding every way possible to screw it up

For you life is a long trip
Terrifying and wonderful
Birds sing to you at night
The rain and the sun the changing seasons are true friends
Solitude is a hard won ally, faithful and patient

Yeah, I think I know you

Az előbb beszéltem Robert De Niróval (magyar hangja: Reviczky Gábor), aki azt mondta: – Figyelj Mr. vargarockzsolt! Te ezt a szart olvasod? Te egy kibaszott hős vagy! De megdumáltam vele, hogy nem is annyira rossz, és ha 30 évvel fiatalabb és 30 kilóval hájasabb volna, akkor el is játszhatná a főszereplőt.

Hát nem. Robert De Niro visszaadná a forgatókönyvet, azzal, hogy ez a figura teljesen hiteltelen. Sikeres angol reklámfilmrendező, aki ha nővel találkozik, azt meg akarja dugni, ha férfival, azt meg akarja verni; ugyanakkor kemény alkoholista, amnéziáig fajuló részegségekkel, szexmániás, műveletlen, önző, primitív állat, akinek a pénz az istene. Aztán ez a pali egy nő hatására megváltozik, leszokik a piáról, a kurvázásról, politikailag korrekt lesz, szolidáris a lengyel Szolidaritás szakszervezettel, és csak annyi deviancia marad benne, hogy amikor a nője kutyáját sétáltatja, nem hajlandó szarzacskót vinni magával? Ahogy a Móricka elképzeli. Ilyen karakter csak egészen ócska hollywoodi filmekben van. Esetleg Sylvester Stallone?

Ha rossz is a főszereplő, lehetne érdekes a történet. De a történet igencsak vérszegény. Lehet, a könyv megírása idején, az 1980-as években, még elment, a nagy átverés egy variációja, de azóta kismillió filmet láthattunk pergő képsorokkal, nagyobbnál nagyobb sztárokkal, agyafúrtnál agyafúrtabb ötletekkel, és azoknak fényében ez semmi. Egyszerre kiszámítható és hihetetlen. Ilyen trükköket a legostobább, magyar, humán értelmiségi, bölcsész, angol – magyar szakon végzett leányzók, vagy a Hamvas Béla Karneváljából egyenesen az Állambiztonsági Levéltár raktáraiba szalajtott levéltári segédfogalmazók sem kajálnák be, nemhogy egy angol, proligénekkel rendelkező, vendéglőscsemete, aki a reklámbizniszben csinált karriert.

Namármost. Elég sokáig agyaltam, mégis mi jót találhatnék benne? Mert feladatomnak érzem az építő kritikát, írónak és olvasónak okulásául. (Hehe.) Azért találtam.

Először is, vannak benne egészen jó mellékszereplők. Egy ötvenéves Sophia Loren és Belmondo páros, meg egy húszéves Salma Hayek és Eminem páros ragyogóan eljátszható szerepeket találhatna magának. Kicsit túlírt, kicsit ripacskodó, de a személyiség varázsával feltöltve mégis élő, izzó figurák, akik sokat segítenek az unalmas sztori elviselésében.

Aztán meg itt van ez a posztmodern is. Ez a trükközés a szöveggel. A könyvben megjelenik maga a szerző is, és a főszereplő elolvassa ezt a könyvét is (de nem jön rá, hogy róla szól). Aztán a történet egyszerre létezik egy film forgatókönyvében, két változatban is, és egyszerre létezik a főszereplő életében is. Tükrözéses trükkök egymás hegyén-hátán. Ebből az aspektusból (aspektus – milyen szép szó) egész érdekes ez a könyv.

Ezen kívül. Ráadásul. Ennek a könyvnek van stílusa. Az első felében, amikor a főszereplő szétbaszott élete dominál (dominál – ez is szép szó), akkor ez egészen pipec. Tartalomhoz a forma. Folyik a vér és sperma, ahogy kell. És ez az egész úgy előadva, mintha élőbeszéd volna, mintha a fószer itt ülne melletted, és lökné a dumát neked, gondolkodás nélkül, az életéről. Az amerikaiak ezt nagyon tudják. Mondjuk ez a Martin Amis angol, de teljesen amerikai a stílusa. Kicsit Tarantino is bejött róla.

Viszont ez az egész engem kurvára nem érdekel. Nem érdekel a pénz körüli hajsza, és nem érdekel egy harmincöt éves hájas és alkoholista, angol filmrendező tündöklése és nyomorúsága. Lehet, már öreg vagyok, de annyi előnyöm meg van, ha perverz és mocskos gondolatokat akarok, elég magamba merülni, egy ötvenéves férfinek nem is kell túl mélyre buknia, hogy ilyenekkel találkozzon. Nem azt mondom, hogy most már jöjjön a Twilight meg A kis herceg! Na de 630 oldalon keresztül nyelni ezt sok és unalmas.

Összességében, a jót és a rosszat mérlegre téve, s a konklúziót levonva, az osztályzata: ötből három és fél. (Ötös a jó könyv. Négyes az a könyv, amiben olyan hibák vannak, amit még én is meglátok, és azt a szerző igazán kijavíthatta volna. Hármas az rossz könyv. Kettessel még nem találkoztam. Egyes a kártékony, gyűlöletes könyv, ellenség, meinkampf, ilyesmi.)

Ez az írás először entropia blogján jelent meg.

Ez a fájdalom könyve. Csak azért voltam képes végig olvasni, mert tudtam, hogy a jó a vége.
A történet egy fiatal asszonyról szól, aki végtag-rendellenességgel született kislányát gyógyíttatja a szibériai Kurgánban. Itt működött Ilizarov professzor intézete, amely egy új, egyedi módszer segítségével operálta és kezelte a világ minden tájáról idesereglett beteg gyerekeket. Az eljárás lényege a csontok növesztése és hajlítása, amely lehetővé teszi, hogy a korábban véglegesen „nyomoréknak” nyilvánított gyerekek felnőve normális életet élhessenek. A gyógyítás ára a pokoli fájdalom. A gyerekek szenvednek a fizikai fájdalomtól, a kezelés ideje alatt velük együtt élő édesanyjaik pedig a lelki fájdalomtól, a tehetetlenségtől és az önvádtól, hisz gyermekeik csillapíthatatlan, folyamatos, és az elviselhetetlenség határán mozgó szenvedését saját maguk okozták. Mert beteg gyereket szültek a világra.
Azoknak, akik Isten jóságában, vagy a sors igazságosságában hisznek, és azoknak, akik szerint minden ember élete olyan, amilyet megérdemel, hisz saját sorsunk kovácsai vagyunk, nem ajánlanám ezt a könyvet. Sokkal könnyebb úgy élni, ha vannak illúzióink. Az élet valóságosan kegyetlen oldalát nem az Amerikai pszicho, hanem a Sorstalanság és a Kurgáni napló mutatja meg.
A könyv formája napló. Az 1982. februárjától 1983. februárjáig tartó első rész szinte minden egyes napról tudósít. Hosszú, nagyon hosszú, sokkal hosszabb mint egy Tarr Béla film. A szerző, Kádas Mária, lejegyzi a mindennapos történéseket a kórházban, és a kórházon kívül is. Szibériának ezen a részén télen nem ritka a mínusz harmincnyolc fok, és a házakban nincs rendes fűtés; a rövid nyári időszakban a hőmérséklet meghaladja a plusz negyven fokot, és persze nincs légkondi. Az élelmiszerek beszerzése gyakran igen nehéz, a boltok üresek, mindenért sorba kell állni, a húst jegyre adják, a piacon csak csillagászati áron lehet hozzájutni a gyerekeknek nélkülözhetetlen gyümölcshöz.
A nehézségek elviselésében négy dolog ad segítséget.
Az első a szülők között kialakuló baráti közösség, amely a bajbajutottak természetes szolidaritásának megnyilvánulása, és amely a mindennapos életviteli gondok megoldásán túl a lelki a problémák oldásában is segít.
A második az orvosok és nővérek önfeláldozó munkája, és szeretetteli megnyilvánulásai.
A harmadik az otthonról hozott szellemi poggyász. Kádas Mária szegény paraszti családból származik, és saját erejéből végezte el az egyetemet, majd magyartanárként egy nevelőintézetben dolgozott. Kapcsolatba került a szocialista-népi irodalom legjobb képviselőivel: többek között Nagy Lászlóval, Váci Mihállyal és Garai Gáborral. Az ő verseik és gondolataik, valamint szüleinek és nagyszüleinek minden nehézség ellenére megnyilvánuló embersége sokszor adott erőt neki. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a könyv a szocialista korszak nagyszerű látlelete is. A valós információktól elzárt, és az ideologikus neveléstől és propagandától befolyásolt kisember látószögéből mutatja a világot. A nyugati kapitalista társadalmak negatív színben vannak feltüntetve, mint amelyek gazdagok ugyan, de elidegenedettek, és a valódi emberi kapcsolatoknak és közösségi érzésnek nem biztosítanak teret. A világháborús fenyegetés is az ő művük, míg a kommunista ikonok – Lenin, Brezsnyev, Kádár –, pozitív színben vannak feltüntetve. A szocialista rendszer negatív jelenségei – a szegénység, az embertelen bürokratizmus –, részben a múlt öröksége, illetve nem a rendszer, hanem az azt működtető emberek hibája csupán. Ugyanakkor a főhős, Kádas Mária egyéni sorsa, az árva és nehéz sorsú gyerekekért folytatott önfeláldozó munkája azt mutatja, hogy az 1989 előtti világot nem szabad csak negatív színben látni, fel kell ismerni az akkor élt kisemberek értékes-értékteremtő munkáját is. Külön érdekesség a történetben személyesen csak ritkán megjelenő apa és férj alakja, aki a rendkívül vonalas (kommunista) Fáklya folyóirat szerkesztője, és a magyarországi eszperantó mozgalom apostola. Ő különösen anakronisztikusnak tűnik a mából visszatekintve, de saját korában teljesen érthető, élő figura.)
A negyedik, és egyben legfontosabb dolog, amely az anyának segít a tragikus sors elviselésében, az a gyermekével való csodálatos kapcsolata. Az a végtelen szeretet és bizalom, amellyel egymáshoz fordulnak, a könyv legmeghatóbb pillanatait okozza. A fájdalom könyve tele van szeretettel. Nagyon nehéz, de igazán értékes olvasmány.

a nyelv közvetettsége, bármily mágikus erejű is a maga sajátos területén, azaz az irodalomban és a drámában, értelmetlen zörejjé változtatja a szót, mihelyst arra kényszerül, hogy egyenlő feltételek közt próbáljon versenyre kelni a látható és hallható cselekvés közvetlenségével
Arnheim

(Mozifolklór, pletyka, levelezőlap. Nem! Ennek a fiúnak semmilyen kollektív jelentősége nincsen. Éppen hogy egyén. Ezért gyűlik a düh. Nos hát azért is: fáj, gyönyör…
Az idő jelentősége csupán ennyi. Hiánya kielégül, és megnyilvánul, és érdekel; és a közelről fakadó odaadás vágya alapul, törekszik, mint nemi jelenség viszonya tükröz – Hozzád!!! - magamhoz. Ez szükségszerű, és ennyiben hasonló, úgy is mint a szín, a kép, a mélység hiánya
 - a tárgytól való távolság változtatható és különleges lencsék és életlen beállítások, állóképek közbeiktatása - egy szóval: manipuláció.)

Villogás, villogás, villogás; emlékszel?! felhőjáték, másnaposság, irodalom: a dolgok összetartoznak valahol, igen, valahol jó ez – mondtad és nevettél – elmesélhetetlen dolgok álltak lesben kegyetlen késsel: a körszalon padlója egy akvárium, a víz alatt, láthatatlan üvegdobozban villanylámpák vannak (villogás, emlékszel? villogás!), undorral emlékszem erre a helyre, érkezésemkor százszámra voltak benne a döglött halak, kiszedésük borzalmas művelet volt, napokon át folyattam a vizet, de még mindig éreztem a rothadó halszagot (ami egy közeli tengerpartot idéz fel bennem, ahol csak úgy hemzsegtek a halak, döglöttek és élők, amelyek kiugráltak a vízből, és igen széles körben megfertőzték a levegőt, miközben az elcsigázott lakosok a földbe ásták őket) – idéztem kissé pontatlanul Cesarest, de téged nem érdekelt…

…(A)-t az különbözteti meg más városoktól, hogy levegő helyett föld borítja, az utcákat teljesen elborítja a föld, a szobák mennyezetig tele vannak agyaggal, a lépcsőkre másik lépcső lenyomata borul, a háztetők fölé úgy nehezednek a sziklás földrétegek, akár a felhős égbolt; hogy a lakosok képesek-e járkálni a városban, kitágítva a kukacok alagútjait és a réseket, amelyekbe a gyökerek becsúsznak, nem tudjuk: a nedvesség bomlasztja a testeket és kevés erőt hagy bennük, jobb, ha mozdulatlanul és fekve maradnak, amúgy is sötét van.
(A)-ból innen fentről nem látni semmit, egyesek azt mondják: „odalent van”, és nincs mit tenni, mint elhinni; a felszín mindenütt kopár, éjszakánként, ha a fülünket a talajra szorítjuk, olykor hallani egy ajtócsapódást - idéztem kissé pontatlanul Calvinot, de téged ez sem érdekelt; a felhőkre emlékszem: döglött halak és láthatatlan városok, térkép, terjeszkedő foltok, cikcakkvonalban futó hasadékokkal, résekkel, városok, megannyi arc! ez mind foglalkoztat bennünket: feldolgozzuk, megértjük és beépítjük – rendszerünk nagyszerűségét a véletlen dilettáns mutációja adja, nevezhetnénk a vágy algoritmusának is, de megnevezhetetlen, és éppen így hívhatnánk cukornak is, ha kárminpiros vagy indigókék – a szánkban olvad szét, és megfesti ajkunk és nyelvünk –, vagy ősznek, ha szárad a lomb, és arcunkba száll az ökörnyál, ha óvatlanul az utcára megyünk… (szeretlek kedvesem)

(Adolfo Bioy Cesares: Morel találmánya – Italo Calvino: Láthatatlan városok
Feljegyzések egy régi füzetből)

HALÁL A SÍNEKEN

Fáradt karokkal és kesergőn
Hideg síneket szorítok
S várom alkonyban a halált
Bábel alatt, rőt, őszi erdőn.

Nem ölelek többé, elég volt.
Nem ölelt vissza, eldobott
Az Élet: én szerelmesem
S dért sírt reám mindig az égbolt.

Élet, Élet: utcák leánya,
Elfonnyadt árván a karom.
Vége. Síneket ölelek
S jön a halálgép muzsikálva.

Már szállnak rám a tüzes pernyék.
Dübörög Bábel szekere
S ifjultan reszket a karom,
Már ölelnék, újra ölelnék.

Élet, Élet. S jön rám-zúdultan
Magtalan álmok bús raja,
Jönnek a nagy vágy-keselyűk,
Jön, jön fekete szárnyu multam.

S megölellek még egyszer, Élet,
Utolsót lendül a karom
S úgy fonódik be görcsösen
Küllőibe a szent keréknek.

Ady Endre/Monty Cantsin -Halál a síneken

.

Mottó:

Magyarország Alaptörvénye

2011. április 25.

Szabadság és felelősség

XII. cikk

1. bekezdés

…Képességeinek és lehetőségeinek megfelelő munkavégzéssel mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához

1. pozitív (követendő) példa

Midőn H. Béla (58 éves) szentendrei illetőségű lakos a tiszapalkonyai erőműberuházásnál hozzájárult a közösség gyarapodásához.

(Figyeljük meg: a hanyag mozdulattal csípőre helyezett jobb kéz, és a a lazán keresztbe rakott bal láb ugyan jampec tempót sugall, viszont a nemes arcél, és a távoli horizontot fürkésző tekintet a szocialista embertípus - a MUNKÁS - prominens példáját idézi elénk.)

2. A negatív (elrettentő) példa

A tíz szerző : Reichenbach, Carnap, Hempel és Popper, kontra Quine, Kuhn, Feyerabend, Boyd, Barnes és Bloor. Szerény véleményem szerint a posztmodern tudományfilozófia csupán egy zsákutca, ragyogó intellektuális teljesítmény, amely éppen önmaga érvényessége megkérdőjelezésében a legerősebb. Csak röhögni tudok azon, ha valaki a konzekvenciáit alkalmazni akarja – lásd Gyáni Gábor munkássága.

Én leginkább Kovács András Bálinttal értek egyet, akinek néhány gondolatát idézném:

mocsok

1.Tisztában vagyok vele, hogy Ellis nem azonos Batemannel. Tisztában vagyok azzal, hogy Ellis nem tartja jónak az általa ábrázolt világot. Tisztában vagyok azzal, hogy lehetséges a történetnek egy olyan értelmezése is, amely szerint a történet a valóságban nem is történik meg, csak Bateman agyában. Tisztában vagyok azzal, hogy a regénynek van egy olyan lehetséges értelmezése is, amely a szöveget csupán szövegnek – posztmodern szövegnek tekinti.
2. Azt gondolom, hogy ezek a lehetséges értelmezések nem érvénytelenítik azokat a mondatokat, amelyeket nem lehet idézni. Azt gondolom, hogy ezek a nem idézhető mondatok, és az általuk teremtett valóság az írójuk akaratától független életet élnek, és létük annál erősebb, minél több megerősítést kapnak – akár az olvasóktól is.
3. Azt gondolom, hogy helyes, ha az európai civilizáció értékeit megőrizzük, és fellépünk az ezzel ellentétes gondolatok és tettek ellen.
4. Mindezek alapján azt is gondolom, hogy ennek a könyvnek a megítélése nem csupán esztétikai, hanem erkölcsi kérdés is. Ezért azt is gondolom, hogy azok, akik szeretik ezt a könyvet, a legalapvetőbb erkölcsi kérdésekről másképp gondolkoznak mint én, és nézeteik ellenségesek az én világommal.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy azt is gondolom, hogy a könyv nem idézhető mondatai ötleteket adhatnak beteg embereknek, és a lehetséges áldozatokkal szemben felelőssége van azoknak is, akik propagálják ezt a könyvet. Valamint a könyv első harmadát nagyon szórakoztatónak, mélynek, elgondolkoztatónak tartottam. )

Bevezetés.
1. mondat: AMIKOR A MUNKÁT ELKEZDTÜK, bementem a kiadóba, és beszélgettünk a témáról az ott dolgozó nőkkel (?!) Miért írja nagybetűvel az első tagmondatot? Talán bizonytalan és így kompenzál? Miért van kérdőjel és felkiáltójel? Csernus doki, nem tudja eldönteni, hogy akikkel a kiadóban találkozott azok nők-e, vagy férfiak?
2. mondat: Kedves Olvasó láthatja, milyen határozott, következetes válaszok születtek a következő kérdésre: – A nő mitől nő? Mit gondolsz, mitől vagy te nő? – kérdeztem. Hiányzik egy névelő. A kedves olvasó, vagy ha akarja, A Kedves Olvasó – talán nem tudta eldönteni, hogy a kedvest kicsi, vagy nagy betűvel írja, ezért hagyta el a névelőt, igy mondtakezdőként nagy betűvel írhatja, nem kell döntenie – Csernus doki nagyon bizonytalan. Ez látszik abból is, hogy nem tud kettőig számolni. Két kérdést tesz fel, de egy kérdésről beszél.
És ez így folytatódik a Bevezetés utolsó mondatáig, amely így szól: Én úgy gondolom, hogy a nő attól lesz nő, ha az élete különböző területeit illetően büszke magára, mert mindent megtett, amit tudott és érzett.
Ez tévedés Csernus doki. Az a nő is nő, aki éppen nem büszke magára, mert éppen olvas, vagy főz, vagy szeretkezik, vagy akármit csinál, csak éppen nem büszke; sőt, Csernus doki, az a nő is nő, aki szégyelli magát, aki nem tett meg mindent, vagy éppen hogy elcseszte, elrontotta a dolgokat. A vesztes nő is nő (a vesztes férfi is férfi), nem kell mindig győzni –, de lehet, hogy ez túl magas Csernus dokinak.
A Bevezetés érdemi részéhez azt még hozzá kéne fűzni, hogy először precízen meg kéne fogalmazni a kérdést, amelyet fel akarunk tenni a partnereknek, különben persze hogy zavarba jönnek, hisz nem tudják, hogy mire kell válaszolni!
Első fejezet 1. mondat: HA MEGNÉZZÜK a gyerek személyiségfejlődését – legyen az lány vagy fiú – , valójában a külső és belső erő szabályozza a fejlődést.
Miért írja nagybetűvel az első két szót? Nem is tagmondat, mint volt az előbb! Miért kell a mondatba a betoldás – legyen lány, vagy fiú? Ha nem volna, akkor valaki esetleg csak a fiúkra gondolna (gyerek=fiú)? Miért valójában? Valaki az ellenkezőjét állította? Milyen belső erő? Az erő vele van, mint a Csillagok háborújában? Milyen külső erő? Gravitációs? Mágneses? Netán arra gondol, hogy a személyiség fejlődését öröklött és környezeti hatások befolyásolják? Akkor miért nem ezt írja? Szükséges nekem ilyen hülyeséget elolvasni? Nem! Befejeztem. Megkönnyebbültem.

Azt a dokumentumot, amelyre itt hivatkozom, magyar (liberális) alkotmányjogászok egy csoportja készítette az Európa Tanács Velencei Bizottsága számára. A jogászokból álló európai testület ennek és más forrásoknak, valamint személyes látogatásának tapasztalatai alapján 2011. június 17-18-i plenáris ülésén fogadta el közel harmincoldalas véleményét, amely lényegében szinte minden ponton visszaigazolja a magyar szerzőknek azt az álláspontját, hogy egy erősen kérdéses legitimitású eljárás keretében egy, az ország által vállalt nemzetközi jogi kötelezettségekkel sok tekintetben ellentétes Alaptörvény született, amelynek még hatálybalépés előtti módosítását elvárja a nemzetközi közösség.

A magyar dokumentumot  Fleck Zoltán, Gadó Gábor, Halmai Gábor, Hegyi Szabolcs, Juhász Gábor, Kis János, Körtvélyesi Zsolt, Majtényi Balázs és Tóth Gábor Attila írta, és a szerkesztői az alábbiak voltak:

Arató András egyetemi tanár, New School for Social Research, New York
Halmai Gábor egyetemi tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest
Kis János egyetemi tanár, Közép-európai Egyetem, Budapest

A dokumentumból csak két rövid részletet idéznek:

"...az Alaptörvény előkészítése az ország életét hosszú távon meghatározó dokumentumtól elvárt politikai, szakmai és társadalmi vita elemi alkotmányos és házszabályi előírásainak betartása nélkül, a kormányzó pártszövetség berkeiben ment végbe."

"Nem csoda, hogy számos ponton kifejezetten megosztó alkotmányszöveg született, amely a társadalom jelentős része számára elfogadhatatlan."

A dokumentum itt olvasható.

Saját véleményem szerint a liberális jogállam azt az elvet testesíti meg - a XX. századra kialakult filozófiai, jogelméleti és politikai gondolkodás eredményeit felhasználva és aktualizálva -, hogy minden ember egyenlő. A Magyarország Alaptörvényéről szóló "izé" ezzel ellentétes, és ezért számomra elfogadhatatlan.