Kószáltam a 2010-es Ünnepi Könyvhéten, a Vörösmarty téren. Ismerőst nem láttam, hát vettem egy dedikált „Esti-t”.
A dedikáció így szól:
Az Olvasónak az Író
és a lábjegyzet: Esterházy Péter
Javított kiadás. Egy könyv, amelyről nem lehet spoilert írni.
Először is tisztázzuk: ilyen címmel csak Kosztolányi Esti Kornéljáról lehet írni. Először is tehát, ki volt Esti Kornél? Kosztolányi alteregója, jobbik-rosszabbik énje, akinek figurájában volt egy kicsi Csáth Gézából, Szindbádból, Karinthyból és még ki tudja ki mindenkiből. Az Esti Kornél novellák elején még markánsan megrajzolt figura, aki aztán fokozatosan elmosódik, eltűnik. Vannak olyan történetek, ahol már csak mesélőként jelenik meg. Kosztolányi Esti Kornél novellái összegyűjtve egy posztmodern regényt adnak ki, melyből a Monarchia és a Horthy-rendszer Magyarországáról kapunk pillanatfelvételeket. Az a világ elmúlt, Esterházy Estije oda nem térhet vissza, új világot kell neki keresni.
Esti Esterházy értelmezése szerint egyszerre Esti Kornél, Kosztolányi, Esterházy, nő, kutya, stb. Tehát minden, tehát semmi. Nincs főhős. (Már a Harmonia caelestis esetében is felmerült, ha az apa figurája mindent magába foglal, akkor kiüresedik, de azt a könyvet még megmentette a teljes bukástól a személyesség, a családi legendárium és a történelem jelenléte.) Akkor mi van? Szövegek vannak, amelyek állítólag egy szigorúan megszerkesztett rend szerint követik egymást, és amelyekben rendszeresen előfordul az Esti név, és utalások történnek Kosztolányi történeteire. Véleményem szerint ez a megkomponált rend teljesen esetleges, s ez azt is jelenti, hogy bárhova beilleszthetők volnának újabb részek, és bárhonnan kiemelhetőek volnának alkotóelemek, szavak, mondatok, bekezdések, szövegtestek. Nota bene a teljes szöveg eltávolítható volna, és akkor maradna a csupasz borító, és benne a csend. (Ilyen könyvet már „írt” Friderikusz Sándor, és az előszavát éppen Esterházy írta. Vagy fordítva?)
Tehát nincs Esti Kornél, illetve Esti üres, de mi az a világ, amely Kosztolányi világa helyébe lép? Talán a nyelv. Esterházy nem teremt külvilágot, könyvében nem hangzik el a számítógép, az internet, a globalizáció és a többi korunkhoz köthető kifejezés, ezzel a könyv időtlenné válik, a semmiben lebegővé. Ugyanakkor eltűnik Kosztolányi könyvének egyik legfőbb értéke is: ebben a könyvben nincsenek érző, létező emberek, akikben magunkra ismerhetünk vagy akikre rá ismerhetünk; akiket megítélhetünk vagy akiket szerethetünk. Csak nyelvi játékok vannak. A kötet közepe táján kísérlet történik valódi novellák megírására is, de ezek meg sem közelítik Kosztolányi színvonalát. Talán azért, mert Esterházy a világnak csak igen szűk keresztmetszetét ismeri, talán azért, mert alkatilag képtelen egy novella zárt világának a létrehozására.
Marad a nyelv, amelynek a szerző a mestere. Magyarul kevesen tudnak ilyen jól – nem szépen, hanem pontosan. Innentől egy új értékelésnek kéne következnie, amely elemzi Esterházy nyelvművészetét az Esti című könyvében – ehhez nekem már nincs kedvem.
El tudom fogadni, hogy önmagában álló műként ez egy védhető-szerethető műalkotás, de ezzel a címmel, ilyen irodalmi összefüggés rendszert konstruálva maga köré, számomra kudarc, rossz könyv.
