Brueghel: Icarus
A kép azt a pillanatot ábrázolja, amikor Ikarusz a tengerbe zuhan, a kalimpáló lába még látszik a kép jobb sarkában, a hajó alatt.
Radnóti Sándor – egy hosszabb esszé részeként – ezt írja az alábbi Auden vers és a kép kapcsán:
Auden példának hozza fel a festményt – a szenvedés helyéről az emberi életben… A vers azt mondja, hogy régen – a premodern világban – a szenvedésnek megvolt a helye az életben, beilleszkedett annak rendjébe… Ezzel viszont azt is mondja, hogy, hogy ma már nem rendelkezünk olyan tudással, amely megalapozza és elfogadtatja a szenvedést, amely értelmet tulajdonít neki, és az élet természetes részévé teszi. S valóban: a modernitás egyik lehetséges leírása az, hogy benne a szenvedés értelmetlenné, megalapozatlanná, üressé, igazságtalanná vált… A szenvedés sorsproblémából morális problémává vált… A szenvedés moralizálása azt jelenti, hogy mivel a szenvedés értelmetlen, meg kell találni és megszüntetni az okait. József Attila sejtését marxizmus és freudizmus összehangolhatóságáról éppen a szenvedés racionalizálása indokolta. „Ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat. / Sebed a világ – ég, hevül/ s te lelkedet érzed, a lázat.”…
W. H. Auden: Musée des Beaux Arts
A szenvedés felől sosem tévedtek ők,
a Régi Mesterek: milyen remekül
ismerték emberi rangját; hogy zajlik le, amíg
más épp táplálkozik, vagy ablakot nyit, vagy épp
unottan jár egyedül,
hogy, míg a vének szenvedélyes áhítattal várják
a Csodás Születést, örökké lenni kell oly
gyerkőcöknek, akiknek semmi szükségük erre,
korcsolyázván az erdőszéli tavon:
sosem feledik ők,
hogy még a szörnyű mártírság is valahol a sarokban,
holmi kietlen zugban kell leperegjen,
hová a kutyák kullognak kutyalétükkel, hol
a hóhér lova
egy fához dörzsöli ártatlan farát.
Például Brueghel Icarusában: hogy fordul el minden,
rá sem hederítve, a pusztulástól; hallhatta pedig
a loccsanást az a pór, s a szörnyű kiáltást,
ám a kudarc neki mit se jelentett; a Nap éppúgy
izzott, amiként a fehér, zöld vízbe tünő lábszárra is
egyben; s a fínom-mívű, drága hajónak is, ámbár
látnia kellett holmi furát, egy ifjat lezuhanni az égből:
dolga akadt valahol, s békén továbbsuhant.
(Jékely Zoltán fordítása)
Radnóti Sándor könyvéről:
Egy liberális polgár – foglalkozására nézve esztéta – bírálatai és méltatásai pályatársairól, és azok műveiről. A legfontosabb és legterjedelmesebb tanulmány Nádas Péter: Párhuzamos történetek című regényéről szól. Fontos és szép írás a Fodor Géza operakritikusról szóló – egy nekrológ kereteit meghaladó – esszéje, és a Vajda Mihály filozófus-barátjáról szóló naplórészlete. Závada Pál (A fényképész utókora), Krasznahorkai László (Seiobo járt odalent), Spiró György (Fogság) Darvasi László (Virágzabálók), Karátson Gábor (Ötvenhatos regény), Térey János (Asztalizene) – néhány név és cím még azok közül, amelyekről érdemi – empatikus, de tárgyilagos – kritika szerepel a kötetben.
