A kép azt a pillanatot ábrázolja, amikor az ifjú James Watt a teáskannát látva felfedezi a gőzgépet.
„Gyakran halljuk például, hogy James Watt találta fel a gőzgépet, 1796-ban, amire feltehetőleg egy teáskanna csövéből előtörő gőz látványa ihlette. Nagyszerű történet, de valójában Watt akkor kapta az ötletet saját gőzgépéhez, mikor Thomas Newcomen gőzgépének egyik modelljét javítgatta, amelyet Newcomen 57 évvel korábban talált fel, és amelyből több mint százat gyártottak már Angliában Watt javítómunkája előtt. Newcomen gőzgépe viszont annak a gőzgépnek a nyomán épült, amelyet Thomas Savery szabadalmaztatott 1698-ban, ami pedig annak a gőzgépnek a mintájára készült, amelyet a francia Denis Papin tervezett (bár nem épített meg) 1680 körül, aminek viszont megtaláljuk az előfutárait a holland tudós, Christiaan Huygens és mások ötleteiben. Mindezzel nem kívánom tagadni, hogy Watt nagymértékben fejlesztette Newcomen gépét (azáltal, hogy a külön gőzkondenzátort ötvözte a kettős működésű hengerrel), és azt sem, hogy Newcomen sokat javított Savery gépén.”
244-245. oldal
Tudományos történelem
A tudomány nem objektív, hanem kegyetlen, és az emberi értékek iránt észrevehető gyűlöletet táplál – állította a zseniális gondolkodó Hamvas Béla a múlt század hatvanas éveiben, egy kultúrfilozófiai tanulmányában.
Gyáni Gábor akadémikus történész szerint a múlt ugyan objektív, de a róla való beszéd óhatatlanul relatív, fikció, csupán narratív struktúra, amely az elbeszélő történész szemszögéből, tehát elfogultan, előítéletek által meghatározottan viszonyul tárgyához.
Jared Diamond amerikai evolúcióbiológus szerint a tudomány különböző ágai – például az evolúciós biológia, a régészet, a nyelvészet, a kultúrantropológia – alkalmas eszközök a múlt megismerésére, a nagyobb történelmi folyamatok ok-okozati összefüggéseinek feltárására.
Be kell vallanom, számomra, aki olyan földhözragadt vagyok, mint a sár, e három megközelítés közül Diamond nézőpontja a legszimpatikusabb.
A lenyűgöző műveltségű szerző tudományos ismeretterjesztő műve – Carl Sagan alaposságát, humorát és humanizmusát idézve – mutatja be az emberiség elmúlt párezer évének történetét. Azt, hogy a különböző földrajzi és biológiai adottságok hogyan határozták meg a különböző emberi civilizációk, kultúrák, népek sorsát.
A tudományos, racionális nézőpont néhol ugyan kissé didaktikussá teszi a stílust – az állításokat bizonyítani kell, sokszor korábbi részekre visszautalva –, viszont a hatalmas mennyiségű információhalmaz összességében jól elrendezett, átlátható. Különösen hasznosnak találtam a leegyszerűsített térképeket, és az összefoglaló táblázatokat.
Diamond engem meggyőzött. Próbáltam keresni olyan forrásokat, amelyek elméleteinek hitelességét kétségbe vonnák, gondolatmeneteinek logikáját vagy következtetéseinek helyességét cáfolnák, de ilyet – magyarul – nem találtam.
Művének olvasása közben olyan érzésem volt, mint amikor az evolúcióról szóló igényesebb könyvek (Dawkins, Dennett) kerülnek a kezembe: állandó aha élmény, hogy amit a szerző állít, mennyire kézenfekvő, és az apró részletek mennyire illeszkednek az egész koncepcióba.
Talán egyetlen terület volt, ahol kicsit részletesebb kifejtést, példák, események, bizonyítékok további és alaposabb sorolását hiányoltam: az emberi közösségek szerveződési szintjeinek – csapat, törzs, fejedelemség, állam – bemutatásakor.
Ez a könyv számomra azt bizonyítja, hogy – az evolúciós biológia, az evolúciós pszichológia és az evolúciós nyelvészet után – itt az evolúciós történelem, amely méltó válasznak tűnik egyrészt a sokszor áltudományos posztmodernek nevezett „történetírás”-ra, amely – akarva, akaratlanul – relativizálta a tényeket, és megkérdőjelezte az objektív történettudományt; másrészt a humanista hagyományokat folytatva az egységes – azonos fajhoz tartozó, egyenlő képességekkel rendelkező – emberiség létét bizonyítva határozottan cáfolja a rasszista ideológiák tudományos alapját, és szellemi muníciót adhat mindazoknak, akik az öröklött – vagyoni és szellemi – kiváltságok etikus voltát megkérdőjelezik.
(A könyv a Typotex kiadásában jelent meg, és további információk, recenziók itt olvashatók róla.)
Karcok:
Csak az amerikaiak lehetnek olyan ostobák…
(Imádom ezt a képet, ahogy a profi kaján mosollyal áll az amatőr mögött.)
” Az elmúlt 33 év során biológiai kutatásokat végeztem Új-Guineán, és kutatóidőmet teljes egészében olyan új-guineaiak társaságában töltöttem, akik még mindig széles körben hasznosítják a vadnövényeket és vadállatokat. Egy nap, amikor én és a foré törzsből való társaim éheztünk az őserdőben, mert egy másik törzs elvágta a készleteinkhez visszavezető utat, az egyik foré egy nagy zsák gombával tért vissza a táborba, és elkezdte pirítani őket. Végre itt a vacsora! Ám ekkor nyugtalanító gondolatom támadt: mi van, ha mérges gombák?
Türelmesen elmagyaráztam foré társaimnak, hogy olvastam valahol mérgező gombákról, és hallottam, hogy még hozzáértő amerikai gombagyűjtők is meghaltak azért, mert nehéz az ehető gombát a veszélyestől megkülönböztetni, és bár mindnyájan éhesek vagyunk, egyszerűen nem éri meg a kockázatot. Ezen a ponton társaim bedühödtek, és rám szóltak, hogy fogjam be a számat, és figyeljek, amíg elmagyaráznak nekem pár dolgot. Minekutána éveken át faggattam őket több száz fa és madár nevével kapcsolatban, hogy vagyok képes megsérteni őket azzal a feltételezéssel, hogy nem tudják megnevezni a különböző gombafajtákat? Csak az amerikaiak lehetnek annyira ostobák, hogy összekeverjék a mérgező gombát az ehetővel. Ezután előadást tartottak nekem 29 ehető gombafajról, amelyek mindegyikét megnevezték foré nyelven, és elmondták azt is, hogy ezek az erdőben hol keresendők. Ez a gomba, a tanti, fákon nő, ehető és nagyon finom.”
144. oldal
(a képen Jared Diamond és egy guineai bennszülött, a forrás: http://www.kued.org)
Az „ősi 14”, a „kis 9” és a „nagy ötös”:
A nagytestű háziasított emlősök döntő fontosságuak voltak az emberi társadalmak számára. Néhány szempont: a hús, a tejtermékek, a trágya, a szárazföldi szállítás, a bőr, a katonai támadófegyverként való használat, eke vontatása, a gyapjú, továbbá azok a baktériumok, amelyek elpusztították a korábbi védettséggel nem rendelkező népeket.
Ha a „nagytestű" azt jelenti, hogy „45 kilónál nehezebb", akkor a XX. század előtt csak 14 ilyen fajt háziasítottunk. Az „ősi 14" közül 9 (a „kis kilenc”) csak a Föld egyes területein kapott nagyobb jelentőséget: a kétpúpú teve, a dromedár, a láma/alpaka (ugyanannak az ősnek különböző leszármazottai), a szamár, a rénszarvas, az ázsiai bivaly, a jak, a banteng és a gaur.
Mindössze 5 faj terjedt el és vált fontossá szerte a világon. Az emlősök háziasításának „nagy ötöse" a tehén, a juh, a kecske, a disznó és a ló. Ez utóbbiakat mind a Közel-Keleten háziasították.
(foto: mindenamikecske.blogspot.com)
Lovagolhatott volna-e zebrán Anna Karenina?
A háziasítható állatok hasonlók egymáshoz; minden nem háziasítható állat a maga módján nem az.
Ha olvasóm úgy érzi, ilyesmit már olvasott valahol, akkor igaza van. Csak egy-két változtatás, és megkapjuk Tolsztoj nagyszerű regényének, az Anna Kareninának az első mondatát: „A boldog családok hasonlók egymáshoz; minden boldogtalan család a maga módján az." E mondat tolsztoji értelemben azt jelentheti, hogy egy boldog házasságnak sok tekintetben sikeresnek kell lennie: szexuális vonzalom, anyagiak, gyermeknevelés, vallás, a házastárs családja és egyéb alapvető kérdések szempontjából. Egyetlen lényeges szempont kudarca romlásba döntheti a házasságot még akkor is, ha az a boldogság összes többi kellékével rendelkezik.
Ennek az elvnek a kiterjesztésével a házasságon kívül sok minden egyebet is megérthetünk. Hajlamosak vagyunk arra, hogy könnyű, egytényezős magyarázatokat keressünk a sikerre. A legfontosabb dolgokban azonban a sikerhez valójában arra van szükség, hogy elkerüljük a kudarc több lehetséges, egymástól független okát. Az Anna Karenina-elv az állatok háziasításának egy olyan jellegzetességét magyarázza meg, amelynek az emberi történelemre nézve súlyos következményei voltak – nevezetesen azt, hogy oly sok arra alkalmasnak tűnő nagytestű emlősfajt, mint például a zebrát vagy a pekarit, soha nem sikerült háziasítani, a sikeresen háziasított állatok viszont szinte kizárólag Eurázsiából származtak.
(foto: wikipedia.org)
…az európaiak és az amerikai őslakosság kapcsolatának legdrámaibb eseménye Atahualpa inka császár és Francisco Pizarro spanyol konkvisztádor első találkozása volt 1532. november 16-án, a perui fennsíkon található Cajamarca városánál. Atahualpa az Újvilág legnagyobb és legfejlettebb államának korlátlan hatalmú ura volt, míg Pizarro V Károly német-római császárt (más néven I. Károly spanyol királyt), a leghatalmasabb európai állam uralkodóját képviselte. Pizarro egy 168 spanyol katonából álló szedett-vedett csapatot vezetett, ismeretlen földön járt, és mit sem tudott a helyi lakosságról. Semmiféle kapcsolata nem volt a legközelebbi (1500 kilométernyire északra, Panamában élő) spanyolokkal, és nem is remélhetett időben érkező erősítést. Atahualpát viszont sokmillió alattvalót számláló birodalmának kellős közepén nyolcvanezres hadsereg vette körül, amely éppen akkoriban tért meg győztesen más indián törzsekkel folytatott háborújából. Mindezek ellenére néhány perccel azután, hogy a két vezér megpillantotta egymást, Atahualpa Pizarro foglya volt. Pizarro nyolc hónapig tartotta fogva Atahualpát, amely során a világtörténelem legnagyobb váltságdíját préselte ki cserébe azért az ígéretért, hogy szabadon engedi. Miután a váltságdíjat megkapta – annyi aranyat, ami megtöltött volna egy hat és fél méter hosszú, öt méter széles és két és fél méter magas szobát – ígéretét megszegve kivégeztette Atahualpát.
(…hogyan lehetséges, hogy amikor Pizarro és Atahualpa találkozott Cajamarcánál, Pizarro ejtette foglyul Atahualpát, és ölte halomra híveit, ahelyett, hogy Atahualpa óriási túlerőben levő serege fogta volna el és ölte volna meg Pizarrót? Végülis Pizarrónak mindössze 62 lovasa és 106 gyalogosa volt, míg Atahualpa körülbelül nyolcvanezres hadsereget vezetett. Ami pedig az előzményeket illeti, hogyan került Atahualpa egyáltalán Cajamar-cába? Hogyan került oda Pizarro, hogy foglyul ejtse őt, ahelyett, hogy Atahualpa ment volna Spanyolországba I. Károly elfogására?)
Sejong király (kép: Wikipédia)
„A han'gül ábécét, Sejong koreai király 1446-ban a koreai nyelv leírására létrehozott ábécéjét nyilvánvalóan a tömbformátumú kínai írásjelek és a mongol vagy tibeti alfabetikus elvű írás inspirálta. Viszont Sejong király találta ki a betűk formáját, és ábécés rendszerének számos jellegzetességét, például hogy a betűket szótagonként négyszög alakú tömbökbe csoportosította, a hasonló betűformákat hasonló magánhangzók vagy mássalhangzók megjelenítésére használta, és hogy a mássalhangzók betűi az ajkak vagy a nyelv helyzetét ábrázolták az adott mássalhangzó kiejtése közben. Az ogham ábécé, amelyet kb. az i. sz. IV századtól kezdve használtak Írországban és a brit szigetek kelta területein, hasonlóképpen átvette az alfabetikus elvet (ez esetben már meglévő európai ábécéktől), ám ismét alkalmazott sajátos írásjeleket, amelynek alapjául nyilvánvalóan az öt ujj rendszerére épülő kézjelek szolgáltak.
Biztosra vehetjük, hogy a han'gül és az ogham ábécé a gondolatátvétel számlájára írható, és hogy ezek nem elszigetelten létrehozott, önálló találmányok; tudjuk ugyanis, hogy mindkét társadalom szoros kapcsolatban állt más olyan társadalmakkal, amelyek rendelkeztek írással, és az is világos, hogy mely idegen írásformák adták az ihletet. Ezzel szemben szinte biztosan önálló találmánynak tarthatjuk a sumér ékírást és a legkorábbi mezoamerikai írást, mivel első felbukkanásuk idején a saját féltekéjükön nem létezett még olyan írás, amely ihletőjük lehetett volna. Vitatható még az írás eredete a Húsvét-szigeteken, Kínában és Egyiptomban.”
230. oldal
Az antropológusok régebben a csoportokat és a törzseket eszményítették mint szelíd és erőszakmentes társadalmakat. A csoportokkal és törzsi társadalmakkal kapcsolatos behatóbb, hosszú távú ismeretek azonban kimutatták, hogy az elhalálozások egyik fő oka a gyilkosság. Egyszer történetesen olyankor tettem látogatást az új-guineai iyauknál, amikor egy antropológusnő iyau asszonyokkal készített interjút, és életútjukra volt kíváncsi. Amikor férjük nevét kérdezte, az asszonyok általában egy sor férjet neveztek meg, akik mind erőszakos halállal haltak meg. A válasz legtöbbször ilyesmi volt: „Az első férjemet elopi támadók ölték meg. A második férjemet egy olyan férfi ölte meg, akinek én kellettem; ő lett a harmadik férjem. Ezt a férjemet a második férjem fivére ölte meg bosszúból." Az ilyesféle életrajzok gyakoriak az állítólag békés törzsi népek körében, és hozzájárultak a központi hatalom elfogadásához, ahogy a törzsi társadalmak egyre nagyobbak lettek.
(278-279. oldal)
Otto von Bismarck
„Sok olyan embert sorolhatnánk még fel, akiknek egyénisége nyilvánvalóan ugyanúgy hatott a történelemre, mint Hitleré: Nagy Sándor, Augustus, Buddha, Jézus, Lenin, Martin Luther, Pachacuti inka császár, Mohamed, Hódító Vilmos vagy Shaka zulu király, csak hogy néhányat említsünk. Vajon ők milyen mértékig változtatták meg az eseményeket valójában, vagy „csak" ők voltak a megfelelő emberek, a megfelelő helyen és időben? Az egyik végletet Thomas Carlyle történész képviseli: „Az egyetemes történelem, annak történelme, amit az ember ezen a világon elért, tehát alapjában véve azoknak a nagy embereknek a történelme, akik itt munkálkodtak." A másik véglet képviselője a porosz államférfi, Ottó von Bismarck, aki Carlyle-tól eltérően hosszan és közvetlenül tapasztalta meg a politika belső működését: „A politikus feladata az, hogy meghallja Isten lépteit, amint átmenetel a történelmen, és megpróbálja elkapni a kabátja szélét, mikor elmegy mellette".
422. oldal
Japán kamikázék 1944-ben
„Nyilvánvaló, hogy az államok diadalának oka az egyszerűbb egységekkel szemben részben abban is rejlik, hogy az államok általában fölényt élveznek a fegyverzet és egyéb technológia, valamint a népesség számának szempontjából. Ám van még két olyan potenciális előny, amely a fejedelemségek és az államok sajátja. Először is, a központi döntéshozónak előnye van abban, hogy könnyebben tudja csapatait és forrásait koncentrálni. Másodszor, a hivatalos vallás és a hazafias érzelmek elősegítik, hogy csapataik akár öngyilkos módon harcoljanak.
Ez utóbbi hajlandóságot olyan erősen belénk, modern állampolgárokba programozzák iskoláink, egyházaink és kormányaink, hogy el is felejtjük, milyen radikális szakítást jelez a korábbi emberi történelemmel. Minden államnak megvan a maga szlogenje, amivel arra biztat bennünket, hogy ha kell, akár meghalni is készek legyünk az államért: Nagy-Britanniáé a „For King and Country" (A királyért és az országért), Spanyolországé a „Por Dios y España" (Istenért és Spanyolországért) stb. Hasonló érzelmek mozgatták a XVI. századi azték harcosokat is: „A harcban szerzett halálnál, az ékes halálnál semmi nem értékesebb az ő szemében (Huitzilopochtli, az azték nemzet istene), aki az életet adja: vágyom rá, szívem sóvárog utána!"
(283. oldal)
